dr. Radnai György bejegyzései

Miért?!


(kérdések, puffogások a demokratikus oldal pártjaihoz, szereplőihez, szimpatizánsaihoz)
• Átadtad a hatalmat úgy, hogy közben nem készültál föl az ellenzéki életmódra, szituációra, cselekvésre;
• lelkiismeretfurdalásod volt, bűntudatod keletkezett, mert bizonytalan voltál a 8 év kormányzásodat illetően, nem értékelted: mi volt benne a jó, mi volt a rossz;
• úgy voltál vele: kapjanak esélyt az utánad jövők is, ezért bénultan, szervezetlenül, mindenfajta kritika nélkül, egyszerűen tudomásul vetted, amit a Fidesz javasolt, csinált;
• hagytad, hogy alkotmányellenes puccsot hajtson végre 2010. után a kormány, erőtlen ellenállásod együttműködővé silányított, résztvevőjévé váltál az alkotmány kidobásának, a demokratikus intézmények: az Alkotmánybíróság, az Ügyészség, az államigazgatás lebontásában, az országgyűlés szavazó-géppé züllesztésében, a törvény-gyártás manipulálásában, az állami erőszak szervezetek megszállása bűnös folyamatában;
• a választási törvény átalakításának az elfogadása, majd azon az alapon a választásokban való résztételed végképp kollaboránssá tett;
• a demokrácia megcsúfolása, a korlátlanná vált hatalomgyakorlás mára autokráciává züllesztette a magyar köztársaságot, de mégis úgy cselekszel, mintha demokráciában élnénk;
• a mára már mindent uraló gyűlölet-rezsim intézményeiben továbbra is szereplő vagy, nem éltél, élsz a bojkott, a polgári engedetlenség eszközével;
• 2014-ban, majd a mostani választások előtt is a nyerés ígéretének a hamis illúzióját kelted, amivel te is manipulálod választóidat;
• „a cél szentesíti az eszközt” hirdetésével kokettálsz a Jobbikkal, miközben alig van különbség a Fidesz és a Jobbik politikája között;
• nem veszed észre, vagy nem is akarod, hogy a mindennapi kormányzati hazudozással, álhírterjesztéssel, kettős-beszéddel szemben már régóta más eszközökkel kell(ene) föllépni;
• miért?

2017. 11. 22.

Csak beszélgetnek…


Tibi beállt a kis Nissan Micrával a Mol kúthoz tankolni, levette a tanksapkát, majd a benzintöltő csövet éppen bedugta a tank-nyílásba, amikor a mellette lévő kútnál Józsi bá’ állt meg a Zsigulijával. Szép napot, Józsi bá’ – köszönt rá Tibi, szia Tibi, régen láttalak, mi van Veled, és már nyúlt Ő is a csőhöz. Józsi bá’ volt az edzője Tibinek, még 15 évvel ezelőtt, amikor Tibi rúgta a bőrt az Izzóban, a serdűlőben, aztán az ifiben, amikor még nem voltak se Akadémiák, se gyereknek sport-pszichológusok, csak a felnőttből levetett, félretaposott cipők, agyonmosott dresszek, lukas zoknik és megköthetetlen lábszárvédők: mégis csodavilág volt az. Akkor volt náluk Józsi bá’ az edző. Néhányszor nyertek, de inkább kikaptak, mégis élvezték a meccseket, a vidéki utakat, a szülők szurkolását, kiabálását; az elmaradhatatlan bíró-zrikálásokat. Talán, már akkoriban is, ha minden ezredik gyerekből egy lett focista, a többi inkább a bandáért, a játékért, az izzadásért járt le focizni. Józsi bá’ nem kiabált velük, jóindulatúan adta tovább, amit korábban, még megye I. osztályban szedett magára, és az bizony nem volt sok. Viszont jóban volt a szülőkkel, nem „veszekedett” a gyerekekkel és a csapat nem esett ki (igaz, nem is volt hová). Aztán meg a vezetőséggel sem balhézott össze, hogy miért nem kap pénzt a munkájáért, pedig hetente három edzést tart és hétvégén még utazik is. Ment minden a maga útján: ugyan duma akkoriban is volt, hogy a magyar foci így, a magyar foci úgy, meg az alapoknál kéne elkezdeni; de ahogy ma is, csak duma volt. A szülők persze ott segítettek, ahol tudtak: néha egy kis pénzzel, máskor az utaztatással, frissítőkkel, Tibi apja is vastagon benne volt a „fő szponzorok” társaságában. Józsi bá’ tisztelte is Tibi-apukát, talán egy kicsit föl is nézett rá, elismerte higgadtságát, megfontoltságát, ötleteit. Aztán Tibi abbahagyta a focit, máshová sodorta az élet, sokáig nem találkoztak. Megvagyok, semmi különös, és Józsi bá’, hogy van – vette föl Tibi a beszélgetés fonalát, miközben a 95-ös csurgott be a Micra tartályába. Most tökéletes, annyira jó, kár, hogy nem most vagytok fiatalok – válaszolta Józsi bá’, Újpesten edzősködöm, edzői stáb is van mögöttem, rendes fizu is van, most is mindjárt megyek edzési naplót írni, mert könyvelni is kell mostanság – hadarta, miközben visszarakta a kútra a fejet. És veled – jött a kérdése, hol ez, hol az, tudja azt jól, Józsi bá’, találkozgatunk még néha a Szatyival, a Zsozsóval is, de már meccsre se igen járunk, indult Tibi fizetni, na, jön Józsi bá’ is? Nem jártok meccsre, az meg hogy lehet – jött az újabb kérdés, ezeket megnézni minek, csak égés az egész, meg drága is – próbálta lezárni Tibi, ne csináljátok, már ti se jártok, most, amikor minden adott: pálya, pénz, minden meccs tévémeccs, az egész világ láthatja, mi kellene még – duzzogott az edző tovább, ilyenek vagytok! Elindultak együtt fizetni, de már nem volt jó a hangulatuk: aztán Józsi bá’, mondja, eredmény, siker, valamelyik gyereke például elkelt már Barcelonában, Berlinben vagy legalább Kispesten, az Újpest felnőttben?
De addigra már Józsi bá’ úgy bebaszta maga mögött a Zsiguli ajtaját, hogy az majdnem leszakadt: igaz, a Zsigulit az embernek mindig is kíméletlenül kellett becsapni, hogy becsukódjon…

2017. 11. 21.

“Addig inkább Rubens” …

Írtam néhány bejegyzést: „Ha csak egyetlen emberben is félelmet kelt a Jobbikkal alakuló szövetségféle, akkor is kell? A cél szentesít?!”; „Fülelt a csend…”; „Vonásodás…” arról, hogy mit gondolok a Jobbikkal történő (választási-átmeneti-bújtatott) szövetkezésről.
Tudni kell, hogy – bár nyilvános mindig, amit írok, mégis a Facebook adta szerkesztési elvek szerint – olyanok olvasnak inkább, akik az ismerőseim, barátaim, hasonló gondolkodású ismerőseim.
Ez már csak ilyen, én sem keresek, látogatok, olvasok (szívesen) posztokat, amelyeket olyan szerzők jegyeznek, akik véleménye távol áll világnézetemtől, meggyőződésemtől, fölfogásomtól, attól, hogy minden embert megillet a méltóság, az egyenlő bánásmód, a véleménye kinyilvánításának a lehetősége, a normális emberi élethez való jogának az érvényesítése.
Éppen ezért voltak különösen fájdalmasok, elkeserítők számomra a válasz-reakciók, azok, amelyek azt vélelmezték, hogy majd a Jobbikkal lehet győzni 2018-ban, ezért nem szabad, hanem éppenséggel KELL(!) együttműködni! Mert csak így lehet nyerni, sikert aratni.
Nos, én nem így látom, én ezzel nem értek egyet, szerintem ez járhatatlan, rossz, a szakadékba vezető út!
Azt gondolom ugyanis: a Jobbik a Fidesz rosszabb arca, büdösebb szája; már ma is fenyegető, ütlegelő keze; miközben szellemi hátországa(?!) is. A Jobbik ma a Toroczkai László félékből áll, durvább elképzeléseik és javaslataik vannak a roma állampolgárokkal szemben, mint a Fidesznek. A Gárda náluk még mindig napirenden van. A „másságot” büntetnék, ha megtehetnék. Jelképeik, történelmi példaképeik félelmet keltők, megosztók és elrettentők. És még hosszan lehetne folytatni a sort. A vidéki városok, falvak sokaságában a Jobbik a hangadó, szinte mindenütt durván elutasító a demokratikus oldallal (pártokkal, civil szervezetekkel, civilekkel) szemben. Beépül az önkormányzatokba, fontos megbízatásokat nyer el, szerez meg és mindenütt ellenségként tekint a másként gondolkodókra.
Mindeközben a Fidesz ma is a kottájukból (lop) játszik, ötleteiket, kezdeményezéseiket valósítja meg, ugyan (ma még) lájtosabb formában. A Jobbiknak ott a Gárdája, a Betyárserege; a Fidesznek meg vannak kopaszai, mindenféle őrző-védő magánvállalkozású biztonsági egységei, törvényi háttérrel teremtett őrségei. Uralják a médiát, a kültéri reklám-felületeket, jelentős tőke-háttérrel rendelkeznek. Közbeszédük, stílusuk, hívó-szavaik, jelzőik inkább harmonizálnak, szinte válaszolnak egymásra.
Az egyik kutya, a másik eb.
Akkor vajon miért gondolhatja bárki is, hogy ha a Jobbik hatalmat kapna, szerezne, akkor is „cuki” lesz? Miért gondolhatja bárki is, hogy a Jobbik nem hajtaná végre azonnal a „programját”, fogna hozzá a nemzet megtisztításához? Miért gondolhatja bárki is, hogy képes lesz a hatalmában kordában tartani őket?! Csak azért, mert (formális vagy informális) választási szövetségben volt velük?
Naivság!
A szövetkezés velük NEM ALKALMAZKODÁS a helyzethez, nem az „evolúció” fölismerése, hanem téves döntés (lenne)!
Persze érteni vélem az elkeseredést a kilátástalanság miatt, mégsem lehet és szabad azzal magyarázni a megmagyarázhatatlant, hogy a demokratikus oldal a „Szadesz útját járja”, hogy nincs „képesség, karizma, mondanivaló, szürkeállomány” azon az oldalon; hogy marják egymást; a legfőbb gondjuk az, hogy egyikük legyőzze a másikat, vagy fordítva!
Akkor sem!
Akkor inkább csönd.
Vagy ahogyan írta egyik ismerősöm: „Addig Rubens …”
2017. 11. 20.

„Fülelt a csend…”


Akkor az éhezés, a lakosság megélhetési gondjai; a németek reváns-vágya (a békeszerződés revíziója, a határok módosítása); a baloldali (a kommunista és a szociáldemokrata) pártok vitái (gyűlölködése), megegyezésre való képtelensége és nem utolsósorban a hatásos demagógia voltak a fő okok. H pártja a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt „… az 1932. júliusi parlamenti választásokon 230 mandátummal (37,3 százalék) már a birodalmi gyűlés, a Reichstag legerősebb pártja lett, viszont a novemberi új választásokon visszaesett (33,1 százalék) és csak 196 mandátumhoz jutott…” és mégis: kinevezték! Addigra már a német parlament elvesztette jelentőségét: „… a demokratikus köztársaság előbb konzervatív köztársasággá alakult, majd a szociáldemokrata Müller kabinet rövid intermezzója után elnöki köztársasággá alakult…”!
Ma a társadalmi kirekesztődés; a középrétegek kilátástalan leszakadása, az elnyomorodás réme; a rabszolgaságba taszító közmunka vagy/és a drámai és huzamos munkanélküliség; az elszabaduló egyenlőtlenségek; a családok kivándorlás miatti szétszakadása; a bevándorlók, az idegenek, a mások elleni elképesztő gyűlöletkeltés, demagógia és a demokratikus pártok egymással való acsarkodása, megegyezési képtelensége a fő okok. Mára már a liberális demokrácia illiberális „izé”-vé alakult, a parlament szavazógéppé züllött.
És már „benn is van” a klubban, már beszélgetnek vele a Spinozában, már fontolgatják, hogy jelöltjeivel szemben nem is indul demokratikus jelölt…
Már látszik is „fölfeslik valahol”, itt is, ott is a „Szebb jövő”.

Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.”

2017. 11. 18.

Vonásodás….

Nevezzük nevükön őket: kik is ők.
Háborodjunk föl azon, hogy mit tesznek.
Leplezzük le őket.
Küzdjünk ellenük.
Hallgassunk róluk.
Ne vegyünk tudomást a létezésükről.
Ahol ők megjelennek, mi ne menjünk oda.
Közösítsük ki őket.

Vitatkozzunk nézeteikkel.
Mutassunk rá a hibáikra.
Próbáljuk meggyőzni őket.
Vállaljuk nyíltan a vitát velük.
Azért emeljük ki a különbségeket.
Teremtsünk rendet a fejükben.

Kellenek ők is a leváltáshoz.
Értsünk velük szót.
Amivel lehet, értsünk egyet.
Ami jó bennük, azt ismerjük el.
Próbáljuk velük együtt.
Egyeztessünk velük.
Hangoljuk össze.

Hiszen cukik ők!
Hiszen már ott vannak a Spinozában is.
Hiszen már nép-pártosodnak is.
Hiszen ők is azt akarják, amit mi!
Szövetségeseink lettek!

Te jó isten: ezek ugyanazok!
Te jó isten: már megint ugyanazt csinálják!
Te jó isten: megint nem tanultunk!
Te jó isten: már késő …

2017. 11. 17.

Illúzió nélkül …


Illésházy Jolán (67 éves özvegyasszony) egykedvűen beledugta a rudas fölmosórongyot a mosószeres vízzel telített műanyag vödörbe, kétszer-háromszor jól megnyomkodta, hogy elég vizet szívjon magába a kékeszöld színű szövetdarab, majd: „na, akkor fogjunk hozzá, a francba’” fölkiáltással elkezdte fölmosni a Kékgolyó utcában a négyemeletes régen fölhúzott épület lépcsőházát. Hetente kétszer kellett fölmosnia, ami minden alkalommal majdnem három órát tartott. Már nagyon kifárasztotta a sok hajlongás, vödöremelés, meg a rengeteg lépcsőzés – még ha mindig föntről lefelé haladt is. Ezért aztán a fölmosás után mindene sajgott, hasogatott, mégis örült ennek a munkának, mert nagyon kellett a pénz. Férje, Ivánkay Endre már öt éve elment, Jolánnak nem lehettek gyerekei; rokonai már régen, még a kádári időkben elhagyták Magyarországot, ezért férje halála után teljesen egyedül, magára maradt. Ami kis nyugdíjat kapott, az kevés, még a rezsire sem elég, mert hát a lakás nagy is volt, magas is, a cserépkályha meg befűtötte ugyan, de amikor kihűlt, akkor olyan hideg lett, hogy akkor meg a hősugárzót kellett bekapcsolnia a legkisebb fokon, hogy legalább ne fagyjon meg. A cselédszobát már soha nem fűtötte be. A szomszédok többször kérdezték is Jolánt, miért nem adja el a lakást, jó pénzt kapna érte és abból egy kisebb lakásban még hosszú ideig egészen jól is élhetne. De Jolán nem akarta eladni a Kékgolyó utcai lakást, ahol minden bútort, sarkot, könyvet, még a pormacskákat is ismert, a szívéhez nőttek; a családi örökséget, amit apja még a múlt század negyvenes éveiben vett. Akkoriban a család jómódban élt, saját üzemük volt, 50 munkással, irodásokkal, anyja cselédlányt alkalmazott itthon, ott lakott kinn, a cselédszobában; saját autójuk is volt – legalább is erről szóltak az ötvenes években a suttogó, esti meséi anyjának. De akkor már államosították az üzemet, beköltöztettek hozzájuk egy másik családot is. Aztán később, az átkosban, amikor férjhez ment, Endre is odaköltözött hozzájuk, már nem is emlékszik hogyan, de a társbérlők egyszer csak eltűntek a lakásból, talán meghalhattak, csak ők maradtak. Aztán meghalt anya is, apa is, ők meg ketten maradtak a nagy lakásban. Egy kicsit jobban éltek, de mégis csak az Átkos volt, ahogyan azt ma mondják. Soha nem érezte a sajátjának, minden olyan idegen volt, nem tarthatták a kapcsolatot a kiment rokonokkal sem: az egyik Ausztráliába disszidált, a másik, még ’56-ban Amerikába ment ki, talán a Második avenau-ra költöztek. Meg is vették a Halász Péter könyvet, ami talán róluk is szól, nemrégen adták ki, de már csak Ő olvasta el. Mert már csak Ő maradt, de addigra már övé volt a lakás. Úgyhogy az enyém is marad, ha addig élek is – gondolta, és dörzsölte tovább a lépcsőket. Ma gyorsabban akart végezni, mert estefelé a barátnőjével, a Koháry Mária Antóniával, de neki csak a Marival, volt találkozója, és nem akart elkésni. Úgyhogy sietősebbre vette a fölmosást, most inkább kihagyta a háromszori szárazra törlést, „elég lesz az most egyszer is, menjenek lifttel” – gondolta, most működik. Hirtelen bevillant neki, hogy az átkosban mindig rossz volt a lift, egy hét is eltelt, hogy kijött a szerelő megjavítani, azt remélték Endrével, hogy a rendszerváltás után legalább a lift majd többet jár, vagy legalább hamarabb megjavítják. De nem: az se változott, hamar visszajöttek az átalakult kommunisták, meg a zsidók, igaz, nem mondták, hogy azok, de Ők tudták, az egész ház tudta, kik ők, mert azt látni is lehet rajtuk. Már leért majdnem a földszintre, már csak a félemeleti beugró maradt: „ezt már megcsinálom ripsz-ropsz, aztán gyors mosdás és jöhet a Mari” – vigyorodott el belül. De a kommunisták nem hagyták nyugodni, még most is feszítették belülről a mellkasát, a szívét, „minden rossznak ők voltak az okozói, és most megint újra akarnának hatalmaskodni” – gondolta dühösen, „még szerencse, hogy itt van a Viktor, Ő tudja, mit kell csinálni, mert azok még a betolakodókkal is összefognának”, mormogta magában, miközben az udvar közepén lévő lefolyóba csavarta a felmosórongyba összegyűlt szürke lét.
Na, akkor gyors mosakodás és indulás a Marihoz – szállt be a liftbe és nyomta meg a harmadik emeleti gombot.
Aztán összekapta magát, fölkapta a magyaros kiskosztümjét, megigazította a haját, fölkapta a Konzultációs Kérdő-íveket, megszámolta azokat: 117 darab volt, berakta a nejlon-szatyorba és elindult Koháry Mária Antóniához.
Ma este megint mentek a környéken „lakás-konzultációra”!
Mikor végeztek Koháry Mária Antónia azt kérdezte Jolántól: megkaptad a nyugdíj-kiegészítésedet, és mit szólsz hozzá, mert teljesen ki vagyok akadva, mi ez, megint kiszúrták a szemünket alamizsnával, befejeztem, abbahagyom, ezek is becsaptak bennünket…
2017. 11. 16.

Jogállam, avagy a „külön doboz” elveszti „külön doboz”, azaz lopás jellegét …

Nyomoztak. Nagyon nyomoztak Már május óta. Aztán megállapították: a számláról csak hazavitte a pénzt. Több millió forintot. A diákok pénzét. Azér’, hogy egy „külön dobozba” tegye és fialtassa a pénzt. Csak egy kis időre. Amíg ki nem derül. Hogy hazavitte. De most kiderült. Meg nyomoztak is. Ezér’ visszaadta. Szóval bűncselekmény az nincs. Csak megállapítás: nincs! Punktum! Hogy a tanár egyben a belvárosi önkormányzat Fidesz által delegált bizottsági tagja volt, annak semmi köze ahhoz, hogy Polt Péter korábban Fideszes volt. Persze ha; netán tán; elképzelni is szörnyű, de; csak egy pillanatra fölmerülne, hogy szoci képviselőről lenne szó…
Naponta halljuk: ez és ez a Fideszes ezt és ezt nyerte pályázaton, közbeszerzésen és azon kívül, miközben nem is a legelőnyösebb ajánlatot tette. Aztán jönnek a kérdések, arra nem jönnek válaszok, még bírósági határozat(ok) ellenére sem, hanem csak cinikus ellenvetések, „tessenek följelentést tenni a hatóságnál”!
Ezeknél.
Aztán másutt folyik a nyomozás. Még vádemelés sincs. Nemhogy bírósági ítélet. Viszont a magyar országgyűlés már határozatot is hoz: bűnös! Mert (szoci, dékás, vagy tudom is én melyik demokratikus párt képviselője) rossz lóra tett és aztán már mindegy, mikor és hol, de amikor kell, akkor rosszkor volt (lesz) rosszhelyen. És máris kattan a bilincs.
Mert a politika így akarja!
Nincs még egy ország a világon, ahol a legfőbb bíró(nő)t bírótársa följelentette volna: hogy (vissza)él hatalmával! Persze nincs még egy liberális ország a világon, ahol a független intézmények függetlensége ennyire megkérdőjelezhető lenne. Persze mi már nem vagyunk liberális állam. „Csak” keresztény, nemzeti és konzervatív és ezeréves.
Szóval a „fideszes tanár” Magyarországon nem lop, hanem „külön dobozba” tesz.
Nekünk nincs külön dobozunk.
Mi csak tesszük bele a pénzt. Ugyan nem a „külön dobozba”, de az már mindegy. Ha fideszes tanár vagy, a „külön dobozod” elveszti „külön doboz”, azaz lopás jellegét!
Értitek?
Mert én már nem!
2017. 11. 15.

Adalékok egy beszédhez…


1. „A sikeresekkel, akiknek jól futott a szekere, könnyű dolgunk volt. Ők nem akartak mást, csak annyit, hogy értelmetlen korlátokkal, ostoba adórendszerrel, bürokratikus útvesztőkkel és hivatali packázással ne szűkítsük be, ne fékezzük le, ne zárjuk karanténba vállalkozó- és munkakedvüket. Annyit kértek, hagyjuk, hogy boldoguljanak” – hangzott el a Fidesz hétvégi kongresszusán a miniszterelnök szájából. Ehhez képest az uniós források, a földalapú támogatások, az állami és a vissza nem térítendő támogatások, valamint az állami és önkormányzati megrendelések döntő többsége olyan vállalkozásokhoz áramlott, amelyeknél az elsődleges szempont a kormánypárti kötődés volt (lásd atlatszo.hu cikkeit). Ugyanakkor az adórendszerben történt változások is kizárólag a jövedelemmel rendelkezőket támogatták, előnyben részesítve a magasabb jövedelműeket.
2. „A nemzetgazdaság törzse, akik se szegénynek, se jómódúnak nem gondolták magukat, és akik a magyarok többségét adják, nos, ez már keményebb dió volt. Emlékezzetek, az ország nagy többsége 2010-ben már lassan negyedszázada élt bizonytalanságban, és életét inkább látta süllyedőnek, mint emelkedőnek. Biztonságérzete, elismertsége és a neki kijáró tisztelet elpárolgott. Nekik vissza kellett adnunk a szocialisták által elvett munkahelyeket, és meg kellett erősíteni bennük a munka értelmébe vetett hitet. Azt kellett elérni, hogy a becsületesen elvégzett munkából tisztességesen meg tudjanak élni, elfogadható, sőt önbecsülésre okot adó életfeltételeket teremthessenek a családjaiknak” – jött a hangzatos folytatás. Eközben a valóság az, hogy „… a középső jövedelmi rétegek mérete 40%-ról 32%-ra, jövedelmi részesedésük pedig 35%-ról 29%-ra esett”, a „… jövedelmi középrétegbe tartozók 75%-ának (!) gondot okozna egy váratlan kiadás, vagyis nem rendelkezik elegendő tartalékkal akár egy kisebb válsághelyzet átvészeléséhez… közel kétharmaduk nem engedheti meg magának, hogy otthonán kívül töltsön el egy egyhetes nyaralást…”!
3. A „legnehezebb, de ahogy lenni szokott, egyben a legfelemelőbb is az volt, hogy megnyissuk az emberhez méltó élet, a talpra állás és a felemelkedés útját a nehéz sorsú, hosszú évek óta munkanélküli, segélyen és gyakran nyomorban élő, több százezer honfitársunk előtt. Most nemcsak a cigány honfitársainkról beszélek, bár közülük sokan éltek így, jóval szélesebb, családok tízezreit magához húzó világ volt ez. Az ország olyan részein kellett eredményt elérnünk, ahol egész régiók szakadtak le, ahol a legtöbb gyermek halmozottan hátrányos helyzetű családban élt, és akikről a magyar politikában rajtunk kívül már mindenki lemondott. Rezsicsökkentés, segély helyett munka, legalább közmunka a szülőknek, ingyenes étkezés, hároméves kortól kötelező óvoda a gyerekeknek…” – dicsekedett tovább a miniszterelnök. Ehhez képest a „KSH adatai szerint Magyarországon a 7 év alatti gyermekek 42,2 százaléka él szegénységben. A Budapest Intézet felmérése alapján 130 ezer gyereknek kell szembenéznie az állandó nélkülözéssel, és közülük nagyjából 50 ezer rendszeresen éhezik…”; a „Belügyminisztérium adatai alapján 2017. júniusában átlagos havi létszámban a tavalyi 246 ezer fő helyett már csak 184 ezer fő dolgozott közmunkában. Ez a KSH adatai szerint ez év első félévében 172 ezer főt jelentett, míg tavaly ugyanebben az időszakban 201 ezer főt”, miközben tudható, hogy ezek az (rabszolga sorba taszított) emberek éppen a közmunka jellege miatt képtelenek visszatérni a munkaerő-piacra. Miközben az árokpartján az élet „virágzik”, a szegénységi mutatókban Magyarország Európa utolsó helyein téblábol, és közismert szlogen: „AKINEK NINCS SEMMIJE, AZ ANNYIT IS ÉR…”.
4. „Kitartóak voltunk és következetesek, ezért a mindennapi élet minőségét meghatározó közbiztonságot is sikerült gatyába ráznunk” – zárta le – remegő hangon, mégis ércesen – ezt a blokkot a kormányfő. A gyűlölet közben tombol a falakon, a hírekben és már megjelent a temetőkben is…
2017. 11. 14.

Bokáig gázolunk az állomás lugasában a friss lószarban…

Mindjárt vége lesz. Ugyan még nem ismerem a „hivatalos” eredményt, csak sejtéseim, megérzéseim vannak: megint biztosan agyonnyerik majd magukat. Az nem lehet vitás. Ahogy eddig is, ahogy ezután is, ahogy mindig. Mert amit akarnak, azt elérik: így vagy úgy, de elérik. Ha nem, akkor is. Legalább is szóban, a hírekben, a tévékben, a kommunikációban. Úgyhogy már izgalommentesen várom, ami úgyis jön, az eredményhirdetést, hogy utána legalább egy kis ideig vége legyen. Mert akkor legalább utána átmeneti „csönd” lesz, vagy „csöndebb”.
Mióta nem volt csönd?
Már nem is emlékszem, milyen az.
Mert már megint KONZULTÁCIÓ van: a kormány már megint konzultál népével. A kormány megint eljátssza, hogy véleményt mondhat az ország! Eljátszatja az alattvalókkal a demokráciát. Úgy csináltat velük, mintha az lenne, mintha érdekelné: mit gondolnak, mit akarnak, hogyan képzelik el a jövőjüket, kivel akarnak és kivel nem együtt élni; és persze ehhez a játékhoz még jópofát is kell vágniuk!
És persze mindenki eljátszogatja, amit ráosztottak: a hívő hívek (egyre erőszakoskodóbban) térítenek, az elutasítók vaktölténnyel pufognak, az idős ember és a civilek tiltakoznak, a szimpatizáló külföld kontraproduktívan és hatástalanul próbálkozik, a kormáy(fő) rárak még egy lapáttal – a karaván meg baktat szépen (a „lenini úton”) tovább!
Szóval KONZULTÁCIÓ zajlik kis hazánkban: a kérdőívek (ellenőrizhetetlenül) jönnek-mennek; a plakátokra milliárdok jönnek-mennek; virtuális robbanás történik a főváros egyik aluljárójában és megindul a gyors mentés; miniszteri dzsemborikon már a belső ellenzék kilövését fogalmazzák; migránsok meg, azok az istenadta, akarom írni Allah-adta migránsok meg sehol!
Viszont a KONZULTÁCIÓ végeredményének a kihirdetése előtt már a győztes megvan; még nem fújták le a meccset, de már tudjuk ki a nyertes; még „játszanak”, még kinn vannak a pályán a csapatok, de már ismert a diadalt arató!
A gyűlölet ugyanis már ott van, már visszavonhatatlanul megjelent, beleégett: a közbeszédbe; a falugyűlések ordítozásába; az internet online híreibe, a Facebook bejegyzésekbe, kommentekbe; a vak ember ütlegelésébe; kiránduló közmunkások följelentésébe; a temető-látogatók gyanúsításába; angolul megszólaló elűzésébe; kocsigumik kiszúrásába; bevándorlónak nézett barát megverésébe és még ki tudja, mi mindenbe.
A KONZULTÁCIÓ meg még javában zajlik! Ugyan jogi következményei nincsenek, szabályai nincsenek, ellenőrei nincsenek, fellebbviteli fórumai nincsenek: az egész nem más, mint alapzat-nélküli hivatkozási kitaláció, egy Dakota ló. Az ül föl a lóra, vagyis az tölti ki és annyiszor, ahányszor csak akarja, aki akarja. Frászt: ki se kell tölteni, akkor is beleszámolják majd.
De mindjárt vége lesz.
De mindjárt befejeződik.
Nyugtatgatom magam.
Eközben Jézus-hívők egykedvűen toporognak a HÉV megállóban, én meg a kutyámmal bokáig gázolok az állomás lugasában a friss lószarban.
De már elbizonytalanodtam: az eredményhirdetés után vajon tényleg a csönd jön el, a „csöndebb” vagy valami egészen más…

2017.11.10.