dr. Radnai György bejegyzései

“- Nem lehet mindig csak idegenként élni idegenek között.”

(Werfel: A Musza Dagh negyven napja)

Megint azok az idegenek! Bajaink fő okozói! A rosszak! Az ellenségeink!
Na de kik ők, miért idegenek, és vajon meddig lesznek azok?
És vajon mi nem vagyunk idegenek?
1. Talán tizenegy éves lehetett, amikor nyáron Gyurit, testvérével Zebegénybe küldték a szülei nyaralni. Nem szeretett külön, távol lenni tőlük, máshol mindig olyan idegennek érezte magát. Olyankor minden ismeretlen lett, talán ezért félelmetes is, nem tudott semmibe belekapaszkodni. Amikor délelőtt kantáros, rövid nadrágjukban megérkeztek a kis, Duna mellett elterülő faluba és leszálltak a vonatról, már integetve és vidáman várta őket Juliska néni, leendő pót-mamájuk. Rögtön megcsapta orrukat a por, az izzasztó meleg, és a vidéki lét sajátos, számukra ismeretlen, furcsa szagának a keveréke. Ahogy egymásba kapaszkodva, tolva-húzva vonszolták a bőröndjüket, amibe mindkettőjük cuccát csomagolta édesanyjuk, érezték, ahogy egyre vizesebb lesz pólójuk. Alig találkoztak néhány emberrel, viszont akikkel igen, azok köszöntek Juliska néninek és különös módon, mintha ismernék egymást, nekik is és rögvest igyekeztek árnyékosabb helyre húzódni. Néhány perces – hegynek fölfelé araszoló – séta után már meg is érkeztek az egyszerű, fehérre meszelt paraszt-házhoz, a nagy udvarhoz, ami az utca felől nem is volt kerítéssel elzárva. Gyertek nyugodtan be, ide a legbelső szobába – mondta nekik Juliska néni, miközben fölkapcsolta egy pillanatra a villanyt, hogy ellenőrizze, minden rendben van, aztán gyorsan le is kapcsolta, rámoljátok ki a ruhátokat, ott fogtok aludni, mindjárt készen lesz az ebéd és eszünk egy jót. A hideg szoba homálya, sötétsége és a furcsa bútorok ridegsége megijesztette őket, a hétéves kistestvér egy kicsit el is kezdett szipogni, de aztán abbahagyta, amikor Gyuri megsimogatta a fejét: jó lesz, meglátod. De Ő sem volt ebben olyan biztos. A szobában – az ajtóval szemben – állt egy hatalmas ágy, amelynek fejrésze – a díszesen faragott keret – a falnak támaszkodott, az ágy lábát is ugyanolyan faragott keret, mint egy rácsozat zárta le, miközben az ágyat hatalmasra duzzadt, hófehér ágytakaró terítővel betakart dunyha borította, majdnem kicsorogva, mint az éppen kelni készülő tészta a tálból. Az ágy fölött egy fakereszt volt, alatta pedig egy kis zöld koszorú. Az ajtótól balra egy hatalmas, barna, kétajtós szekrény állt, a sarokban egy kis, köralakú asztal, ugyanolyan hófehér terítővel letakarva, mint az ágyon a dunyha. A másik falon egy kétszárnyú ablak nyílt a ház melletti udvarra, de most a spaletták becsukva zárták ki a fényt és a meleget. Rámoljatok ki a szekrénybe, az ágyra napközben nem szabad leülni, ide majd csak este jövünk be, és akkor sem cipőben – szólt vissza kedvesen, mégis határozott hangon Juliska néni az ajtóból, ha kész vagytok, gyertek ebédelni, aztán tényleg kiment. Félek, olyan más itt minden, mint otthon – nyafogott föl megint a kisebbik, de most a nagyobb fiú sem tudta megnyugtatni. Neki is minden olyan furcsa volt, a kereszt a falon, a hatalmas ágy, de legfőképp a sötétség, a zord rend zavarta össze a fejét. Apjára gondolt, arra, amikor egyszer korábban kellett bemennie az iskolába, mert a délutáni tanításoknál a gyerekeknek kellett a termet lefoglalniuk, és Ő volt a soros a foglalásnál, egy olyan terembe nyitott be, ahol egy fekete köpenyes ember mesélt éppen a gyerekeknek a csodákról, az Atyáról meg a Fiúról, mondta neki, hogy üljön le nyugodtan és figyeljen, mindenkinek csillogott a szeme és este mondta „Apunak”, hogy milyen jó volt a „hittanórán” és szívesen járna, mire apu megsimogatta a fejét és mesélni kezdett Ő is a papokról, meg arról, hogy nincsenek is sajnos olyan csodák, meg mennyi bűnt követtek el az Atya meg a Fiú nevében, és akkor már nem akart hittanórára járni. És most itt fognak aludni a kereszt alatt. Gyertek már, kihűl a leves – kiabált be Juliska néni, és akkor megfogta a kistestvére kezét és mentek ebédelni.
2. Drága Anyu és Apu! Jó volt a vonatozás, csak nagy volt a meleg. Szerencsésen megérkeztünk ide. Minden olyan más itt, már láttam lovat is. Az utcák porosak. Sok kutya is van. Ember alig. De azok meg köszöntek, még nekem is. Egyszer már sírtam, de Gyuri megsimogatott és akkor abbahagytam. Már megint hiányoztok: csókol Csupi
3. Te oda ülj a testvéred mellé, én meg Józsi bátyátok az asztal két végére – mondta nekik Juliska néni, amikor kimentek a konyhába, amiről később kiderült, hogy az étkező is, a nappali is egyben, ahol igazából zajlik az élet. Minden fehér volt. Már megmelegítettem a sparhelten a levest, tálalom is – szólalt meg megint, és már nyúlt is a tányérhoz, először Józsi bácsi kapott, aztán a nagyobb fiú, majd a kisebbik és végül magának is mert. „Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk, Ámen!” – hallották most a gyerekek és Józsi bácsi már kanalazni is kezdte a levest. A kisebbik ránézett Gyurira, mintha azt kérdezné, most mi lesz, kell nekik is valamit mondaniuk, de a csönd nem felelt egyiküknek sem. Akkor mindketten óvatosan belemerték a tányérjukba a kanalukat és ők is elkezdtek enni. A leves nagyon csípős volt, Csupi azonnal el kezdett krákogni, a nagyobbnak is könnybe lábadt a szeme, de azért ő hangtalanul kanalazott tovább. Nekem ez nagyon erős, csípi a nyelvemet, kérek valami mást – nyafogta, mire azonnal jött Juliska néni válasza, csípd vissza, hogy leszel így katona, ha egy kis erőset se bírsz megenni, nem fogsz nekem lefogyni, hogy adlak vissza majd soványan anyádnak, és nem volt apelláta tovább: enni kellett! Gyuri lopva ránézett, majd hangosan így szólt: majd én megeszem, hagy egyen Csupi mást, és már cserélte is ki a két tányért. Az asszony másfelé nézett, az ember sem szólt egy szót sem. Egy kis pörkölt lesz, nokedlival, meg savanyú-káposztával – és már vette is el a tányérukat és tálalta is a második fogást. Az finom lesz – csillant fel a kicsi szeme, de azonnal el is kerekedett, amikor meglátta, hogy a nokedlik úszkálnak a pörkölt levében vagy zsírjában és a másodikat is kanállal kell merni. Józsi bácsi közben kinyitotta az előre odakészített sört, hangosan gurgulázva azonnal felhörpintette a felét és jóízűen szürcsölve kanalazni kezdte a pörköltet. A kicsi – befelé nyelve könnyeit – óvatosan kanalazta a nokedliket és közben visszaöntötte a tányérba a pörköltlevet. Ne hagyd ott a levét, az a lényeg – dorgálta őt Juliska néni, akkor nem kapsz sütit! Aztán vége lett az ebédnek, „Aki ételt, italt adott, Annak neve legyen áldott, Ámen”, most feküdjetek le egy kicsit aludni és délután szaladgálhattok majd az udvaron, holnap meg kimegyünk a focipályára – és már szedte is le az asztalt, miközben Józsi bácsi hangosan böffentett egyet és kiment az udvarra rágyújtani. Hű, ez nehéz lesz, szegény Csupi – gondolta Gyuri és kézen fogva bementek a szobájukba, de előtte levették a cipőjüket, alsóra vetkőztek és befeküdtek a hatalmas ágyba. Egy kicsit forgolódtak, aztán bevackolták magukat, Gyuri még hanyatt fekve megpillantotta a keresztet, aztán már aludtak is.
4. Anyu, Apu! Folytatom, mert még nem küldtem el a levelet, most ébredtem föl, a Gyuri még alszik, nagyon hiányoztok! A Juliska néni csípős levesét nem ettem meg, hanem a Gyuri, utána a zsíros pörköltből is alig, nem olyan, mint a tiéd, Anyu, teljesen más. Veletek álmodtam, itt voltatok velünk és akkor jó volt, Csupi
5. Mennyi állat van itt – nézett körül Csupi és elkezdte hajkurászni a tyúkokat, de egyszer csak a nagytaréjú kakas fölemelte és kétoldalra szétterítette szárnyait és élénken sivítva elkezdett rohanni felé. Juliska néni fölkapta a seprűt, kettőt suhintott vele, a kakas azonnal elcsendesült, de Csupi is abbahagyta a tyúkok kergetését. Volt nekünk tehenünk is, hízónk is még néhány éve, de most minden benn a közösben, hogy rogyjon rá az ég – morogta inkább befelé, inkább a kutyával játssz, az szereti, amikor rohangálnak vele. Gyuri kihozta a labdáját, amit még otthonról hozott magával és elkezdte pattogtatni, várj, szólok a Sanyikáéknak, focizzatok kinn a ház előtt – és már át is kiabált a szomszédba, ahonnan azonnal megjelent három kisfiú, és vágyakozva néztek a labdára. Gyuri vagyok, csináljunk két csapatot, tegyünk le két-két követ kapunak, aztán játszunk – köszönt nekik, majd lerakta a köveket, te leszel velem és ti ketten ellenünk, Csupi nem focizik, majd máskor, és el is kezdődött a meccs. Először Gyuriék nyertek, aztán csereberélték egymást, de mindig Gyuriék nyertek, még akkor is, amikor Csupi is játszott, pedig ő sokkal kisebb volt a többieknél. Vacsora – harsant föl egyszer csak Juliska néni hangja, ugye holnap is játszunk, menjünk együtt a focipályára – köszönt el Gyuri és rohant kezet mosni. Egész jó nap volt – gondolta, ezek ugyanolyanok, mint mi, nem lesz itt baj!
6. Drága Anyu és Apu, most már tényleg zárom a levelet, most bújtunk ágyba, a délután nem is volt olyan rossz, hiányoztok, de már csak egy kicsit, Csupi
2018. január 16., kedd

A Csőlátó tépelődése (2)…


Nekem csőlátásom lenne, kizárt – gondolja a konzultációs levelet többször is visszaküldő, az események ütőerén kezét rajta tartó szimpatizáns, amikor a dolgozatok javítása előtt elolvasta fölháborodott (roma, zsidó, liberális stb.) emberek kifakadásait a Facebookon, a Twitteren. A Sorosnak ott van a terve, mindenki elolvashatja a Project Syndicate 2015. szeptember 26-i számában, ott van feketén-fehéren: egymillió menekült befogadása, 16500 dollár juttatás fejenként, odamennek, ahova akarnak, folytassam – kérdezte és dühöngeni kezdett magában. Ezek még azt sem hiszik el, hogy 2,3 millió magyar honfitársam nem kéri ezt az javaslatot, annak az őrült spekulánsnak a bolond ötletét, ami persze csak neki lenne jó, ő és a hozzá hasonló haszonlesők zsírosodhatnának rajta – lovalta bele magát egyre jobban. Erre azt mondják, hogy nem úgy gondolta, miért nem gondolta át előbb, mielőtt leírta, különben sem hiszem el, a szeme, a füle, az orra sem áll jól neki, ahogy kinéz a plakáton is, mint egy maffiózó – és gúnyosan, hangtalanul, csak úgy befelé elnevette magát, miközben olvasgatta és javítgatta a dolgozatokat, amit tegnap szedett be a középiskolai osztályában a diákjaitól. „A keresztény Magyarország létrejötte a Kárpát-medencében és hatása a korabeli Európára” – adta meg a címet még a téli szünet előtt, mert rá akart mutattatni a gyerekekkel arra a nagy befolyásra, amit a korabeli magyarok gyakoroltak. Hiszen ma is ez a helyzet! Megint nekünk kell irányt mutatni, ezek nem értik az egész szitut, el fogunk veszni, elárasztanak majd minket azok a muszlimok, aztán piros betűssé tesszük az ünnepeiket: lesz majd Ásura, Elrendelés éjszakája, Iszlám újév, Maulid meg Ramadán meg a rosseb tudja, mi még. Hogy menekültek lennének, ki hiszi azt el: mindenki ott éljen, ahová született – érvelt tovább magában. „A magyar kalandozások idején a nyugatiak így könyörögtek féltükben: „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket! (A sagittis Hungarorum libera nos, Domine!)” – olvassa az egyik dolgozatban, és akkor fölemeli a fejét, elkezd egy kicsit hintázni a székén és hirtelen egy pillanatra elgondolkodik. Akkor tőlünk féltek, de mi megváltoztunk, mi képesek voltunk és így ezer éve…, de mi van, hülye vagyok, akkor teljesen más világ volt, mint ma, ezek nem fognak megváltozni, minket akarnak majd átgyúrni – zárta le magában a kérdést és nyúlt a sörért.
Egy picit azért elbizonytalanodott. Persze csak egy pillanatra. Aztán elhessegette magától az „ellenséges, gonosz, átkos” gondolatokat és a tolláért nyúlt…

2018. 01. 12.

A csőlátó tépelődése …


Csőlátásod van – kapom a képembe az egyik jóbarátomtól (vagy akár a fiamtól, vagy egy másként gondolkodótól, vagy aki ellenségének tart) az esti vitánk közben, és akkor ledermedek, elfogynak az érveim hirtelen, megáll körülöttem az idő, kimerevedik a kép. Mi a radai rosseb van – próbálom föltenni magamnak a kérdést, tényleg „csőlátásom” lenne? A rühes kórházról a betegek tehetnek, ők hurcolják be a rühatkát, ezt az atkafaj élősködőt az orvos, ápolónő nem is látja, olyan pici, elbújik a ruhában és annyi, már benn is van a kórházban – szól a „jogos”, háborgó kioktatás, te meg azonnal Fideszt, kormányt látsz a rüh mögött, őket okolod, miközben a szocik, a Kökény idejében is ugyanez volt, akkor se volt jobb a helyzet, zárja le a leckéztetést a jóbarát (vagy a fiam, vagy egy másként gondolkodó, vagy éppen az, aki engem tart az ellenségének).
„Betegek és ápolók is rühesek lettek a Szent Margit Kórház ápolási osztályán. Ezt egy ott dolgozótól tudta meg az RTL Híradó. Úgy tudjuk, az időseket gondozó részlegen már októbertől küszködnek a fertőzéssel.” – szól a hír, amit a kórház néhány órával később cáfol is: „… az osztályon ősszel néhány betegnél dermatitis (bőrgyulladás) jeleit észlelték, és mivel ilyenkor felmerül a rüh gyanúja, a betegek haladéktalanul megkapták a szükséges kezelést … Jelenleg nincs rühes ember az osztályon…”!
Na, akkor most mi a helyzet – kérdezem magamtól és arra gondolok, akár az unokámmal, akár velem is történhetett volna ugyanez; hogy lehetne kikerülni a bajt, ki lehet a hibás, kire haragudjak – tolulnak föl a kérdések válasz nélkül. És persze magamnak én adom meg a választ: nincs elég pénz, kevés az orvos, az ápoló, frusztráltak, fáradtak, elgyötörtek, persze, hogy hibázhatnak, pedig nem is az ő hibájuk, hanem a kormányé, a Fideszé, akik stadionra, kampányra, teakonyhára szórják a lóvét, és már verem is a notebookomat, írom a következő rövid, csattanósnak gondolt bejegyzésemet. Az olvasók érteni vélik, lájkolják, támogatóan hozzá-hozzászólnak.
De ettől még nem biztos, hogy igaz, hogy én látom jól, hogy nekem van igazam. Mert tényleg kicsi, meg nem látható, és a beteg vagy a látogató hurcolhatta be, és ha még gondosabban jártak volna el, akkor sem lehetett volna elkerülni, ergo: elfogult lennék?!
Aztán olvasom az MTI hírt: „Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) hétfőn felhívással fordult … a párt tizenöt napon belül fizesse be a központi költségvetésbe az általa elfogadott tiltott vagyoni hozzájárulás értékét, …” Meg a többi ellenzéki párt is kap ilyen fölszólítást. Szépen, sorban mindegyik. Megint Orbánt, Fideszt, kormányt kiáltok: hiszen ez skandalum! Hiszen a Domokos Lászlónak még csak bizonyítania sem kell, az érvelésről nem is beszélve, viszont nem lehet föllebbezni ellene! Milyen világ ez?! „Aki törvénytelenséget követ el, az büntetést érdemel, ez a demokrácia az én fölfogásom szerint, a Jobbik és a többi párt törvényt sértett, akkor bűnhődjenek! Csőlátásod van, menj orvoshoz!” – jön az üzenet a képernyőmre és hergelem, tüzelem magam, aztán már hiába próbálom fékezni indulatjaimat: ez egy jogállam, ahol nincs jogegyenlőség, ahol a törvényalkotó, a törvények betartását ellenőrző „szolga” hágja meg először a törvényt, aztán duzzogva lesöpri a vádat, mint a macska a vizet magáról?!
De ettől még nem biztos, hogy igaz, hogy én látom jól, hogy nekem van igazam. Mert a törvény tényleg ki van hirdetve, az elnök alá is írta, akkor hatályba is lépett, ergo: elfogult lennék?
„Félelmében becsinált a fiú – ütötték, alázták a kecskeméti rendőrök” – olvasom a Kiskunhír megdöbbentő és lehangoló cikkét: „Egy … édesapa kereste meg a … szerkesztőségét a megdöbbentő történettel, mely szerint fiát, és annak szintén 16 éves gimnáziumi osztálytársát megverték, és emellett rondán megalázták a … rendőrök, még az elmúlt év augusztusának egy éjjelén. … A két gimnazista srác egy baráti rendezvényről tartott hazafelé gyalogszerrel …, mikor éjjel egy óra környékén egy rendőrjárőr páros igazoltatni akarta őket. A fiatalok nagyon megijedtek, hiszen a házibulin elkövették a „világ legnagyobb bűnét”, ketten megittak egy üvegnyi sört, cirka fele-fele arányban, annak ellenére, hogy fiatalkorúaknak ez tilos. A srácok úgy gondolták, ebből nagy baj lesz, és kettejük közül a sportosabb futásnak eredt. Le is futotta az őt kergető rendőrt, ám közben ráébredt, ezzel, sokkal nagyobb bajba sodorja magát. Megállt, és visszatért a járőrhöz, aki egy hatalmas pofonnal fogadta… a két fiút előállították … Majd tovább záporoztak a pofonok, és a megalázó szavak… a rettegés addig fokozódott, míg az egyik gyerek ijedtében maga alá nem ürítette a székletét”. Így a hír! Ennyi! A mi rendőreink. Akik megvédenek minket. Megint megy föl a pumpa bennem, érzem a tehetetlenség savas ízét a számban, már ironikusan írom is le: hiszen erőt kell mutatniuk, hiszen csak az erős tudja megvédeni magát és az embereket, nehogymá’ a gyengébb legyen az erősebb, hova lesz akkor az evolúció? És akkor megint villogni kezd a képernyőmön a felirat: gyengíted, megrendíted a bizalmat a Rendőrségben, ezzel te is bűnrészes leszel, csőlátásod van, rajtad már az orvos sem tud segíteni!
Nem látom jól a helyzetet, nem értem meg a szituációt, mindig csak leegyszerűsítem, tényleg nem lenne igazam?
És folyamatosan ömlenek, csak ömlenek, csak ömlenek a hírek.
És a csőlátásom nem tud elmúlni…

2018.01.10.

Ma lenne 90 …

(1928. január 9. – 2002. július 27.)
1. A kis faluban, Csömörön már besötétedett, nem messze a pataktól, de még nem egészen a falu szélén lefekvéshez készülődnek a Ringwald gyerekek is: a két lány már az ágyban, Gyuri az összetolt hokedlikra terített pokrócokon fekszik, ahogyan minden este szoktak. Még egy kicsit nevetgélnek, összesúgnak, megbeszélik az aznapi nagyon fontos eseményeket, de akkor az órásmester édesapa megérkezik a bábaasszonnyal, aki azonnal munkához lát. Aranka, az édesanyjuk, akkor már sokadszorra sikoltott egy nagyot, fájásai egyre szaporábban ismétlődnek. Apa akkor megszólal: mindenki a takaró alá, azonnal – és a három gyerek szófogadóan fejére húzza a takarót és lélegzetüket visszafogva elcsöndesednek. Néhány perc múlva – amikor az órásmester hirtelen kinyitja az ablakot és elkiáltja magát: megjött a gólya, enyhe fuvallatot éreznek az egyetlen szobában, ami a konyha, nappali, háló és gyerekszoba is volt egyben, majd élesen hasító sírást hallanak és apjuk, az órásmester hangját, meghozta a kistestvéreteket végre, itt a Jani! Anyjuk akkorra már csak szuszogni bír, majd elcsendesedik, csak a bába tevékenykedik még egy kicsit: holnap is benézek, most pihenjenek, szép, egészséges kisfiú, nem lesz semmi gond vele, biztosan szép élete lesz… és vége lett a különleges estének.
2. Már világosodott, amikor fölébredtek, kiugrottak az ágyból és a hokedlikból, a lavórba odakészített vízben cica-mosakodást végeztek, ebben a lányok segítettek Janinak. Gyorsan hozzáfogtak Anya által elkészített teához, az aznapi félszelet zsíros-kenyérhez, nem tartott semeddig befalni az egészet. Mindig éhesek maradtak, ezt sohasem lehetett megszokni. Apa, az órásmester, már kora hajnalban elment Budapestre, a szokásos „beszerző” útjára. Anya is már másoknál robotolt. Akkor a nagyobbak elindultak az iskolába, tudták, aznap kevés órájuk lesz: állj csak ide az ablakhoz a sámlira, nemsokára jövünk – mondták Janinak, és amikor három óra múlva visszatértek, Jani még mindig ott állt, nagy, kissé elálló lapátfüleivel, szinte kopasz fejével, de az arcán széles mosoly virult, bal-kezével integetni kezdett nekik az ablakból, végre megjöttetek. Nem volt egy „ideges” kisfiú.
3. Ennek a fiúnak tovább kell tanulnia, olyan feje van – hangzott el a Polgári iskolában, már Budapesten, de a tanár is tudta, mennyire lehetetlen, amit mond, mégis mondta, mert Janiban látott valamit. És Jani tanult. Sokat tanult. Még késő tavasszal, nyáron is. Aztán egyszer, ’44-ben, mikor társaival éppen jött hazafelé, a Tisza Kálmán téri „lakás” felé, néhány nyilas „elkapta” a kis, vékonydongájú, seriff csillagos 16 éves fiút, aki így auschwitz–birkenaui élményekkel „gazdagodhatott”. Harminckilósan, ’45 kora nyarán, alig fölismerhetően tért vissza, haza.
4. Évikém, most elveszlek feleségül, ugye hozzám jössz – hangzott el az izgatott kérdés és a válasz után az utcán két ismeretlen ember boldogan vállalta a tanúskodást, majd mindenki ment vissza dolgozni. És aztán az „ásó, kapa, nagyharang” -ig együtt. Az élet rohant tovább, mintha mi sem történt volna, a maga útján: kesztyűszabász szakma kitanulása, szakszervezeti mozgalom, közben a család. Meg rengeteg tanulás, főleg nyelvek: német, francia, orosz. Évikém, a DIVSZ (Demokratikus Ifjúsági Világszövetség) gazdasági főigazgatója lettem, sokat leszek külföldön, ugye örülsz – és jöttek az utazások, utána az ismeretlen banán, narancs ízlelése. Képzeljétek – mondta, amikor hazajött Kínából, a fesztiválról, megérkeztem a megnyitó előtt egy nappal, rögtön átmentem a rendezvény helyszínére, ott állt egy hatalmas épület, körülötte sár, föld, a nagy semmi, ez mi, kérdeztem a kínai szervezőktől, ebből mi lesz holnap, nyugi, mondták nekem, és lássatok csodát, reggelre, a megnyitóra egy hatalmas park, rengeteg növény, virág, szép ösvények, logisztika, meg emberek, mondták nekem örömmel – zárta le az élménybeszámolót. És az utolsó VIT-re emlékeztek – kérdezte a családot egyszer, a moszkvai VIT-re, ’57-ben, ahol már ti is ott voltatok, óvodában ugyan, de később Moszkvában, a szovjet-magyar foci döntőn is, ahol kikaptunk, ahol egy közönségtalálkozón oroszról-franciára kellett fordítanom, hű de nehéz volt, zárta le ezt a korszakát „Jani”.
5. Gyere a Magyar Televízióhoz, meg kellene csinálni a sportosztályt, te szereted a sportot is, nyelvet is tudsz, bízunk benned – kapott egy felkérést, és igent mondott. És 30 évet ott ragadt! Fölépített valamit. Kollektívát alkotott, stílust teremtett. Ami láthatóvá vált, arról úgy is beszéltetett, amikor kellett, védett. Örömet okozott. „A Radnai szoba”, őrizte – amíg az MTV a Szabadság téren volt – emlékét.
2018.01.09.

Képeslapok Kósa nénihez…

Képeslapok Kósa nénihez

1. Kedves Kósa néni! Tudakozódni szeretnék, hol képezhetném át magam sertéstenyésztéssel foglalkozó vállalkozóvá? Érdeklődéssel: Rózsika néni, Mátészalka
2. Tisztelt Bacskó Katalin! Egy most alakult, a Fidesz történetét földolgozó és azt könyvsorozatban megjelenítő Könyvkiadó tulajdonos-vezetője, marketing igazgatója és főkönyvelője vagyok egy személyben. Szeretném megvenni Öntől az élete történetét bemutató, Bayer Zsolt által megírandó, leendő könyv terjesztési jogát. A legmélyebb tisztelettel: Kerényi
3. Kedves Katalin Mama! Csak így tovább! Mutassa meg ennek a gaz liberális bandának: nemcsak Egerben éltek hős asszonyok, hanem a Mén Marót bolgár fejedelemtől a honfoglalás idején elfoglalt, legtősgyökeresebb magyar városban is! Csókolja: egy debreceni Fidesz szavazó
4. Igen tisztelt Bacskó Katalin! Egy felszámoló cég vezetőjeként keresem meg levelemmel. 25 éve vagyunk a piacon, eddig többszáz cég felszámolását végeztem, de olyan sikert, hogy a fölszámolás küszöbén 123 millió forintot lehet nyerni egy sertéstartó telepek korszerűsítését támogató pályázaton eddig nem tudtam elérni. Hogyan csinálta? Gratulál: egy fölszámoló
5. Drága Katalin asszony! Kérem tájékoztasson, melyik bölcsődét vezette, ahol képes volt közel 100 millió forintot félretenni. Ugyan budapesti lakos vagyok, de szívesen áttelepülök akár Mátészalkára is, ha engem is fölvesznek takarítónak. Köszönettel: Juliska néni
6. Katalinom! Puszillak! Bözsi néni vagyok, tudod, a Viktor-látogatta, nemzeti konzultált sertéstartó híresség. Pénzzé váltanám hírességemet, kérlek segíts! Csókol: Bözsi néni
7. Kósa mama! Az édesjókikerekedett anyádat! Hogy a francban csináltad?! Józsi a Teleki térről
8. Kósa néni! Boldogulni akaró Lőrinc vagyok Felcsútról. Nagyon tetszenek nekem Lajos fia lányai, mindegyik! Ha a saját lábukon állnak, szívesen elveszem feleségül bármelyikjüket, Segítene? Lőrinc
9. Isten áldását kérem Önre, Katalin asszony! A keresztényebb Magyarországért mozgalom Nőtagozatának elnökeként kívánok Önnek hosszú életet, dédunokákat, megbékélést és sok-sok örömet! Áldja az Ég!
10. Tisztelt Bacskó Katalin! Névtelen feljelentő feljelentést tett ismeretlen tettes ellen, aki Kósa Lajos édesanyja és korábban védőnő is volt. Megállapítottuk, hogy a tény igaz, ezért a nyomozást lezártuk, az aktát irattárba helyeztük, a közvéleményt tájékoztattuk. Szíves figyelmét fölhívnánk arra, hogy határozatunk ismeretében becsületsértési eljárásokat kezdeményezhet, tisztelt Bacskó asszony, minden magyar és nem magyar állampolgár ellen, akik bírálják, kifogásolják sertéstartási és génnemesítési képességeit. Üdvözlettel: ügyész
11. Tisztelt Asszonyom! Érdeklődöm a Méker Kft. üzleti terve iránt, szívesen társulnék az üzletbe. Magamról annyit: Soros (született: Schwartz) György vagyok, magyar származású amerikai filantróp üzletember, közgazdász, a reflexivitás elméletének kidolgozója; a Közép-európai Egyetem (CEU) örökös kurátora és a kuratórium tiszteletbeli elnöke; a Soros Alapítvány támogatója; befektetési bankár. Vagyonomat, amit önerőmből, képzettségemnek, pénzügyi tehetségemnek köszönhetem, amit a sikeres tőzsdei befektetéseim hasznából, illetve egyes valuták árfolyamváltozását jól kihasználó pénzügyi tranzakciók segítségével gyűjtöttem össze, ami mára 25 milliárd dollárt tesz ki. Várom ajánlatát: a Soros-terv kitalálója
12. Mélyen tisztelt Bacskó Katalin! Kormányom nevében szeretnék köszönetet mondani több mint hetvenéves áldozatos munkájáért, amit a magyar nép fölemelkedéséért és Lajos szülésénél végzett. Örülök, hogy megtalálta számítását és dolgozó egészségnek örvend. Gratulálok sikeréhez, amit a sertések génfejlesztési programjában véghez vitt, ezzel is erősítve hitünket a migránsok elleni harcunkban. Még további dolgos, pályázatokat elnyerő, vissza nem térítendő állami támogatásokat eredményező évtizedeket kívánok: Viktor UI: Lajost üdvözlöm
2018.01.06.

A valóságban politizálj…

(Tizenharmadik lecke – Timothy Snyder)
A hatalom azt akarja, hogy tespedj a fotelben,
és indulataid elpárologjanak a képernyő előtt.
Lépj ki a négy fal közül. Menj szokatlan környezetbe,
másféle emberek közé.
Szerezz új barátokat, és vonulj velük

Csak nyomkodjuk.
Már a budira sem újságot, könyvet, hanem az okostelit visszük. Arra koncentrálunk, nem az anyagcserére. Azt hisszük, lemaradunk, ha nem azonnal tudjuk meg, ha nem azonnal lájkoljuk, ha nem neked küldik el először, ha lekerülsz a listáról, ha nem kérnek föl partnernek. Néhány éve még attól rettegtünk, hogy nem mi leszünk a kezdők az iskolai focicsapatban, mást hívnak vissza a csajok a vonalason, nem minket küldenek el a megbeszélésre, nem minket kérnek föl kidolgozni a javaslatot, nem mi változtatjuk meg magunk körül a világot.
Ma már?
Beklikkeltünk majd elterpeszkedve ott maradtunk egy másik világban, belekerültünk és azóta nem tudunk kigabalyodni egy virtuális hálóból; már arra sem emlékszünk, milyen, amikor két rigó egymással fütyörészik, egymással kergetőzik, szárnyaikat verdesve fürdenek a kerti tóban, és amikor az egyik elpusztul, a másik hosszasan siratva keresgéli, ugrálva, sikoltó csiripeléssel hívogatva.
Csak nyomkodunk.
Csak klikkelünk.
Már csak a címeket olvassuk el a hírözönből, azt hisszük, többre nincs időnk! Lezuhant, cápatámadás, kukába dobta a gyerekét, a cellájában kötötte föl magát, megint ő nyerte a legtöbbet, jönnek a migránsok keletről, keleti nyitás, soha ilyen fejlődés még nem volt, készenléti tervek az óvodákban, jól megválaszolta nekik: és ülünk tovább a gép előtt és püföljük.
Tegnap még átmentünk a szomszédba segíteni, amikor Jenő beteg lett, ma már azt se tudjuk, hogyan hívják a szomszédot; fölhívtuk a Lajost, Ivánt, Gézát, hogy menjünk egyet sörözni, ma már a számukat se tudjuk; alig vártuk, hogy hétvége legyen, mert akkor a családdal együtt lehetünk, ma már azt se tudjuk, merre járnak?!
Mintha ez lenne az igazi, a nagybetűs élet. Mintha csak ez lenne nekünk a jó. Mintha ezt akartuk volna, amióta létezünk. Mert itt szabadnak érezhetjük magunkat, itt játszhatunk is, itt sikereket is arathatunk, itt elfeledhetjük, hogy milyen büdös klotyó az életünk.
Ezt akartuk?
Ezt akarjuk?
De hisz ezt ők akarják!
De hisz ez az ő a meséjük, ez az ő történetük!
Nem a miénk.
Hol voltunk, amikor 2010-ben Orbán meghirdette a NER-t; majd szétkúrta a rendszert, „újat buherált” hirtelen, megszállta az intézményeit, mindenhova bólogató lakájokat nevezett ki; ráuszította az ügyészséget politikai ellenfeleire; megalázott, földönfutóvá tett mindenkit, aki nem zengte tetteit, és nem énekelte:” … éljen Eduárd”?! Hol voltunk, amikor szétverte a sajtót, a médiát; megszállt mindent, amit elért; úgy bánt az országgal, mintha az a saját játéka lenne; nagytőkést kreált gázszerelő, vele kocsmázó haverjából; legalább nem zengtük:” … éljen Eduárd”?! Hol voltunk, amikor kinyitotta a „gyűlölet-palackot”: rámutatott emberekre, menekültekre, rád, rám, ránk, mint az ellenségre, mint eltaposandó rovarokra; legalább nem zengtük:” … éljen Eduárd”?!
Hol voltunk?!
Néhány éve a kettő: az árnyék és a virtuális világ egy pillanatra találkozott! Emlékszel? Ott, az Erzsébet hídon, amikor sokezernyi teló megannyi gyertyaként villogott: ne tovább! Mert akkor kiléptél a virtuálisból, egy pillanatra, csak egy pillanatra, nem többre, mégis elég lett!
Érted már?
Akkor egy pillanatra kiléptél a magánszférádból, látható tetted magad: akkor és ott szabad voltál; akkor és ott győztél!
De még nem győzted le a zsarnokot!
2018.01.05.

Újévi ebéd …


A sütemény a kinti frigóban, már a sütőt is elzártam, akkor: ebéd – kiáltotta, gyertek az asztalhoz, valaki segítsen a Mamának, harsant bele az újévi csöndes ejtőzésbe és a mozdulatlanságot élénk lábdobogás, ajtócsapkodás, a kutyák apró vakkantásai váltották föl. Az asztal készen állt, azt már korábban elrendezte: hófehér abrosz, középen az elmaradhatatlan adventi koszorú a gyertyákkal, öt főre a teríték, tányérok, pezsgős, boros és vizespoharak, szalvéták, mint a Hiltonban. Ebéd, gyertek már, mert kihűl és hidegen nem jó – szólt megint, hogy nem értenek a szóból, zsörtölődött idegesen magában, miközben már átemelte a frissen sült malachúst a serpenyőből a Zsolnay tálaló-tányérra és köré elrendezte a káposztát, a sült krumplit, hagymát. Az előbb a kávét is odakészítette az LG elektromos tűzhelyre, csak be kell majd kapcsolni az ebéd után.
Jó étvágyat – mondta, amikor már Mama is és mindannyian ott ültek az asztalnál, előbb igyunk valamit, pezsgő, kérdezte az ember a többieket és már pukkant is az üvegből a dugó, azonnal tölteni kezdte a jéghideg, gyöngyöző TÖRLEY Gála Sec-et a poharakba, egészség! A Mama óvatosan nyúlt a pohárhoz, nem kellett volna, nem is kértem, dünnyögte maga elé, mégis remegő kézzel azonnal megemelte azt, beleszagolt majd belenyalt, hörpintett egy kortyot és azonnal elkezdett köhögni, ez erős, belement az orromba – az ember elvette tőle a poharat, miközben a Mama tovább krákogott, prüszkölt. Ne olyan gyorsan, inkább kisebb kortyokban idd – mondta neki feddően és már kezdte is szeletelni a húst, ki kéri a bőrét, kinek adhatom, de meg sem várta a választ, tovább vágta a húst és kezdte a tányérokra tenni. Jól átsültek, hallotta a húgát, tegyél a Mamának többet a káposztából, nem kérek annyit, jött rá rögtön a válasz és már csak a villák és a kések csörgése hallatszott. Tényleg finom, mint mindig – szólalt meg tele szájjal az ember, egy kicsit adhatsz még, addig kinyitom a Chiantit is, töltök mindenkinek, és már állt is föl az asztaltól kibontani az üveget. Én majd később iszom, most elég lesz a pezsgő, ülj csak vissza – mosolygott rá a húg, de az ember mégis kibontotta a bort, töltött magának egy kortyot, pont jó és teletöltött három poharat, a gyerek meg a Mama úgysem ezt isszák majd. Sütit ki kér – kérdezte, miközben szedte le az asztalt, de meg sem várta a válaszokat tette is a kis tányérokra a zserbókockákat Ahhoz képest, hogy hajnal óta itt állok és főzök, egész gyorsan elfogyott – gondolta elégedetten, miközben elmosogatta a szennyes tányérokat, eszcájgokat, lesz még estére, sőt holnapra is. Megtörölte a kezét, sóhajtott egy nagyot és odaült a kanapénál elhelyezkedett családhoz.
Az ember bekapcsolta a tévét, ahogyan mindig, amikor belehuppan a fotelbe, amit csak ő foglalhat el, legfeljebb néha a gyerek, és rögtön nyomkodni kezdte a távirányítót, már megint sportot nézel, legalább most beszélgessünk egy kicsit – hallotta meg saját hangját és az ember már kapcsolta is át a készüléket a YouTube-ra és valami halk zenét keresett és talált. Arra gondoltam – kezdett bele egy mondatba, de akkor Mama közbevágott, finom volt ez a süti, még nem is ettem ilyet, mert minekünk sohasem jutott csoki akkoriban, de Balázs bátyámnak voltak lovai, meg kocsija is, nagyon szerettem ülni mellette a bakon, ő is nagyon szeretett engem, néha kivitt a határba, de akkor már jöttek be az oroszok, és mi gyerekek féltünk tőlük, de volt közöttük kedvesebb is, az költözött be hozzánk, az ágy alá rakta a batyuját, és Balázs bátyám mondta nekem, hogy vigyázzunk rá, senki nem nyúlhat hozzá, főleg én vigyáztam rá, Pirkó kicsi volt még akkor, de amikor az orosz elment, csak odamentem a batyuhoz, megnézni, hogy mi van benne, és volt benne egy doboz is, azt kinyitottam és kis darabka cukrok meg barna színű, kockák voltak benne, egy cukrot azonnal bekaptam, a Pirkónak is adtam egyet és elkezdtem szagolgatni, majd nyalogatni az egyik barna kockát, ami azonnal édesen a nyelvemhez tapadt, már a szám is olyan lett, de olyan ízeset még addig nem éreztem soha, gyorsan becsuktam a dobozt, de attól kezdve minden nap elvettem egyet, elég hamar elfogyott, és egyik este jött megint az orosz, hogy akkor most ő elvinné a batyuját, de előtte ad majd valamit nekünk, és kinyitotta a dobozt és üres volt, én nagyon féltem, mert mindenki félt az oroszoktól, mert ők mások voltak, mint mi, idegenek, máshogy, érthetetlenül beszéltek, meg a magasból is jöttek a repülőik és mindenki mondta, hogy bújjunk el, mert lelövik a gyerekeket is, de senkit nem lőttek le, legalább is a gyerekek közül, de én nagyon féltem, hogy most mi lesz, biztosan elvágja a torkomat, mert ő más ember, mint mi, de akkor elmosolyodott, megbúbolta a fejemet és csak annyit mondott, davaj! Mindenki hallgatott, az ember sem babrált a távirányítóval. Akkor még egy zserbót, Mama – hallotta megint a saját hangját, ami most egy kissé furcsán szólt. Most is jönnek az idegenek – folytatta Mama, de nem vagyok már gyerek, csak azt mondják a tévében, de nem repülőről jönnek, csak sokan vannak, mint az oroszok.
Az ember most sem szólt semmit, elővette a pipáját, jól megtömte, eligazította a szájában és rágyújtott.
2018.01.03.

Évvégi számvetés-féle…


„… egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság
és egy nappal az élet is.
Megint elment egy év.
Milyen volt – gondolkodom el egy pillanatra, miközben kis szobám ablakából kilesek a kertbe, semmi mozgás, csak az eső kopog egyhangúan, csendesen. A kutya lábamhoz bújik, majd lehuppan puhán és elnyúlik kéjesen.
Milyen volt – mintha ő is ezt kérdezné?
Milyen lesz, nem ez inkább a kérdés – morgom vissza neki.
Hiszen mi bajom lenne: család, kaja, meleg megvan, „… néha lábamhoz térdepel/ egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom…”. Hát akkor? Olvasgatok, írogatok, utazgatok, igaz, már egyre kevesebbet, de a síléc is mozog még, ha akarom. A telefon ugyan már ritkábban csörren, sokan idén is elmentek: ki így, ki úgy. Olyankor gyakran gondoltam apámra, halk szavára; finom ujjai simogatására, és az örökké fülembe csengő mondatára: „kicsi fiam, olyan nehéz”.
Milyen volt – nem hagy el kutyám kérdése, milyen lett volna. Mint a többi, ez is elment, elrohant, alig vettem észre. Közben villognak a digitális képek a notebookomon: az unokák, a születésnapok, Svájc, talán az ott egy tüntetés; megannyi emlék, megannyi élmény, megannyi szorongás, ami persze már az enyém.
Milyen volt: hiszen itthon vagyok! És vajon otthon is? Hiszen nem úgy mennek a dolgok, hiszen nem enyhül a kín, ami persze az öregedés, az elmúlás, a megváltoztathatatlanság gyötrelme, gyötrődése is. Mert hiába minden. Hiába minden?
Milyen volt – dühödten rágom, nem tudom kiköpni, se lenyelni. Olyan, amilyen, elment ez is. Mint a többi. Keserédes Unikum, csak nem elég hideg. Olyan magyaros, olyan „igyuk már meg”, olyan „átkosos”, jó az úgy: se nem elég, se nem hideg, legyünk túl rajta.
Milyen, milyen; ment minden a maga útján, ahogy az szokott: a reggelek, az esték, a dühöngések, a remények, amik mindig reménytelenségbe fordultak: sűrű kígyózó ember-sorok a hidegben meleg ételre várva; talán majd jön valaki, aki érti, tudja, mondja, megcsinálja; a francba: talán majd a gyerek.
Milyen volt, majd jön a másik.
Majd jön.
2017.12.31.

Járj utána…

(Tizenegyedik lecke – Timothy Snyder)
Járj utána magad is a dolgoknak.
Tölts több időt hosszabb cikkek olvasásával.
Támogasd az oknyomozói újságírást,
és fizess elő a nyomtatott sajtóra.
Vedd észre, hogy ami az interneten található,
nem kis részben ártó szándékú.
Találd meg azokat az oldalakat,
amelyek a (részben külföldről érkező)
propagandakampányokat elemzik.
Vállalj felelősséget azért,
hogyan kommunikálsz másokkal.

Mindenkinek van egy igazsága. Tényleg mindenkinek van egy igazsága? Mert története mindenkinek van. Amibe beleszületik, amit aztán tovább ír, amit élvez, amit elszenved. Amit később az igazságának gondol. De vajon tényleg úgy történik, úgy történt minden? Vajon tényleg csak az történhetett meg vele?
Próbálunk eligazodni, nem eltévedni. Amit lehet megtanulni, aszerint élni; később azzal főzni, amink van, amit találunk: otthon, az iskolában, a földön, a kukában, a barátainknál, az ellenségeinknél, az interneten. Vagy elszívunk egy füves cigit, elalélunk egy whisky mellett, hajkurászunk csajokat.
Ez a „normális” élet. Ez lenne a normális élet?
Minden csak viszonyítás kérdése, hogy mit teszünk a nevezőbe, hogy mi van a nevezőben?! Mert amikor biztonság van, amikor bízol a holnapban, amikor késsel-villával ehetsz, nem puszta kézzel téped, „zabálod” a falatot és a családnak is lesz holnapra, meleg is; amikor nemcsak az „éhe a Szónak,”, hanem az „Éhe a Szépnek” is „ hajt titeket” és úgy érzed: érdemes, akkor minden rendben van. De, amikor mindez hiányzik: a ma, a holnap bizonytalanná válik; a gyerek egy másik földrészre kényszerül és azt se tudod, látod-e még valaha; amikor magadban mormogod csak „tövit töröm s a gallya jut” vagy még az se; amikor már azt se mered megkérdezni, ez vajon az igazság; már nem is kutakodsz, nem is kételkedsz, a bizonytalanság, a közöny, a cinizmus lett állandó kísérőd, akkor bizony már nagy a baj, a zsarnok megint győzött!
100 nap múlva megint választás lesz. A kormány meg akarja mutatni a világnak: Magyarországon demokrácia van! Mert törvény van: négy évente országgyűlési képviselőket kell választani, akik majd választanak miniszterelnököt, aki majd kormányt alakít. Ez az aktus a demokrácia igazi biztosítéka! Jelzed: elégedett vagy a kormány működésével, mehet tovább minden; nem vagy az, elzavarod őket! Amíg szavazhatsz, addig demokráciában élsz, ha már nem, akkor valami másban.
Pedig az egész csak egy cirkusz: látszat választás! Miközben éppen a demokrácia megcsúfolása folyik. Ez az aktus lenne a demokrácia igazi biztosítéka, de nem az, hanem a leplezése! Mert amíg szavazhatsz, addig demokráciában élsz, ha már nem, akkor valami másban.
De Te, választópolgár, egyszerű szavazó, vajon utána jársz-e annak: mi is történik valójában? Kutakodsz-e azután: minden rendben zajlik, minden szabályos, minden „egyenlő pályák, egyenlő esélyek” szerint zajlik, vagy csak álca az egész?
Minden a szemed előtt zajlik, minden, csak észre kellene venned; ott hever a lábaid előtt, csak le kéne hajolnod, hogy meglásd; mindent hallhatsz, csak nem akarod meghallani; mondanál is valamit, de mégsem mondod. Pedig a „tények felismerése tenne egyénné”, de Te inkább csak a kollektív „tudásban” bízol, az pedig mást jelez.
Ezért nem is jársz utána! Ezért nem is kutakodsz. Nyugton maradsz. Követed az eseményeket. Észre sem veszed, ezért aztán mindig lemaradsz. És éppen azt erősíted, amit nem kéne.
Most már persze nem egyszerű. De mikor egyszerű?!
Pedig csak néhány klikk, egy telefon a gyereknek, egy kis odafigyelés a civilekre: ennyi lenne az egész!
Csak meg kéne nézni a törvényt, hány szavazat kell egy Fidesz jelölt győzelméhez és mennyi az ellenzéki kandidálónak; csak szembesíteni kéne a kormány hirdetéseit a letelepedési engedélyért folyamodó bevándorlók számával, az általuk elkövetett bűntényekkel; csak meg kéne számolni, a Polt-féle ügyészség hány ellenzéki politikust, civil aktivistát küldött előzetesbe, aztán mennyi kapott végül tényleges büntetést; csak el kéne gondolkodni, kik gazdagodtak az elmúlt hét évben, és mennyivel, és hogyan, és miért; csak elő kéne venni a nyilvántartásokat, kikből lettek kormányzati tisztviselők, ügyészek, bírák, és miért pont belőlük választott a hatalom; csak rá kéne csodálkozni a szomszédra, hogy még él-e, itthon van-e a gyereke, vagy már Ő is emigrált, s vajon miért; csak elő kéne venni az Országgyűlés törvényeit, az OVB határozatait, hány ellenzéki, független javaslatot fogadott el, és miért nem; csak meg kéne kérdezni, minek épült annyi stadion, alakult és kapott állami támogatást annyi foci-akadémia, minek rendeztünk milliárdokért világversenyeket; csak meg kéne nézni, kiket kreált a Nemzet Olvasókönyvébe a szerkesztő, és vajon miért; kiket, miket okád naponta, óráról órára a kormányzati média, és vajon, miért?!
Pedig csak néhány klikk, egy telefon a gyereknek, egy kis odafigyelés a civilekre: ennyi lenne az egész!
És akkor még a hazugságokról nem is esett szó: a biblia meghamisításáról, az ellenséggé kikiáltásokról, a béremelésnek hazudott trükkökről, a helyreigazítási kabarévá váló álhírekről, a megannyi hihetőnek szavalt hihetetlenségről!
Pedig csak néhány klikk, egy telefon a gyereknek, egy kis odafigyelés a civilekre: ennyi lenne az egész!
De persze választani kell, gondolkodni, nem elég csak nézni, olvasni, az meg ma már nem éri meg, nem kifizetődő. Akkor inkább az erősebbhez kell húzni, az erősebb mellé kell állni, aztán majd meglátjuk: lesz, ami lesz!
Legfeljebb még kevesebbet látjuk a gyereket …

2017.12.30.

Karácsony 2017-ben: az orbáni történet jegyében


Pörög az orbáni történet!
Minduntalan fölbukkan a reklám: „Országgyűlési határozat az Európai Parlament Soros-terv végrehajtásáról szóló határozatával szemben”; önkormányzati határozatok születnek civil szervezetekkel szemben, nehogymá’ bérelhessenek helyiséget a városban; „… szeretnünk kell a fele­barátainkat, de szeretnünk kell önmagunkat is…” írja a második parancsolatot újraírva-átértelmezve a miniszterelnök karácsonyi üzenetében; aztán nyilvánosságra kerül az a levél is, amelyben a Romániában élő magyar testvéreit hívja szavazni; közben robbantás történik – no nem Magyarországon, Budapesten, hanem – a szentpétervári szupermarketben (négy ember kórházba került), az afgán hírszerzés épülete előtt, ahol heten meghaltak; a Vörösmarty téren vörösre „becstelenített” harckocsik demonstrálnak.
Félj és úgy szavazz!
Gyűlölj és úgy szavazz!
Az ellenség itt van a kapud előtt! Ott áll az asszonyaiddal szemben, ugrásra készen, hogy megerőszakolja, megölje, ha azt is kell! Az Unió meg a Soros hívja őket! A belső ellenség meg várja őket!
Félj és úgy szavazz!
Gyűlölj és úgy szavazz!
Karácsony van. A szeretet ünnepe. Egyél, igyál, most ne gondolkozz: most se gondolkozz!
Nézd a királyi tévét, a reklámot.
Hallgasd, olvasd a mesét.
Az orbáni mesét…
2017.12.28.