dr. Radnai György bejegyzései

PATYIZNAK…

Voltak a batyuzók.
Aztán jöttek a mutyizók.
Vannak persze bratyizók is.
Most meg van a Patyi, alakulóban a „PATYIZÓ”-k kifejezés, szólás is.
Az úgy volt, hogy egyszer volt, hol nem volt, de persze Magyarországon biztosan igaz volt, hogy élt egy jogi doktori diplomát szerzett ember. Elérte a kort, hát belelépett a nagybetűs életébe és elkezdett dolgozni az Alkotmánybíróságon, aztán az Országgyűlési Biztos Hivatalában, majd jegyző lett, később visszament az Alkotmánybíróság Hivatalába, munkahelyre lelt és úgy lett bíró a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiumában, hogy korábban bíróként nem is dolgozott, de tapasztalatait elismerte a Legfőbb Úr és így mégis rögtön bíróvá válhatott. aztán, nem is olyan sokára a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektora lett belőle, majd nagy-hirtelenjében a Nemzeti Választási Bizottság elnökségét is elvállalta.
Írhatnám, hogy becsületesen szolgálta kenyéradó gazdáit valamint hazáját és népét, ha ez nem lenne egymásnak ellentmondó állítás, olyat meg, még csak butaságból sem ír le egy normál halandó, ezért csak az írom le, hogy a legfőbb kenyéradó Ura nagyon elégedett volt munkájával, bár néhányszor a kamerák előtt viccesen megrótta és „bírságkirály”-nak nevezte a jogi doktort, aki szégyenlős mosollyal rohant kijavítani a hibáját, aminek azonnal meg is lett az eredménye.
A Nagy Magyar Zuhanyhíradó szerint a Legfőbb Kenyéradó Gazda ugyanis megtalálta a Közigazgatási Felsőbíróság elnöki posztra az alkalmas embert, aki nem is lehet más, mint a mesében szereplő jog-doktor. Ezért gyorsan törvényt módosítottak a honanyák és honatyák, azt villámgyorsan aláírta a Nagy Pecás, kihirdették, majd bíróvá avanzsálták a főhőst: a patyizó Patyi hamarosan elnyeri végső jutalmát.
A mesének persze még nincs vége: hogy happy end lesz-e, még nem tudjuk.
A tanulságot vonjátok le magatok, kedves gyerekek…
2018. 09. 06. csütörtök

ISKOLAKEZDÉS…

Nézem az egész nyáron kihalt, mozdulatlan, néma iskola-udvart: most munkások, gépek lepik el, ma reggel hozzáfogtak az udvar rendbetételéhez. A gyerekek a folyosón párosával sétálnak majd a szünetekben.
***
Összeült a tantestület „eligazításra”: nincs létszámemelés, csökkentésről még nincs döntés, a pedagógus-hiányt „kreatívan” oldjuk meg, megszüntetjük a gondnoki állást, egy takarító se kell, a buszt majd mindig az adott osztályból egy szülő vezeti, fölveszünk majd az így fölszabadított helyekre egy képesítésnélkülit, aki majd takarít is, és a Felcsút meccseire mindig kimegy egy osztály szurkolni, abból a pénzből fűtjük majd télen az osztályokat.
***
A tanári hirdető-táblán hivatalos kiírás: „Az idei évtől kezdődően iskolánk – hagyomány-teremtő szándékkel – Magyar Nemzeti Hadi Játékokat (MNHJ) szervez. Kérem a tanári kar tagjait, kezdjék meg a szervezést: a tematikáért a történelemtanárok; az illusztrációkért a rajztanárok; a helyszínek kijelöléséért a földrajztanárok; az íjászatért, lovaglásért, dárdavetésért, a bicikli túráért a testnevelőtanárok; a hadifoglyoknak – korhű, de kisebb szenvedéssel párosuló – kihallgatásáért az irodalomtanárok a felelősek. Legfontosabb feladat: a sikeres nemzet-fennmaradásért folytatott harc bemutatása.” Igazgató
***
Az iskolához a főutat keresztező gyalogos átkelőn lehet eljutni. Most mindkét oldalon rendőr áll, az autók lefékeznek, megállnak. Vidámnak egyáltalán nem tűnő, ünneplő ruhába öltözött gyerekek, hatalmas táskák alatt görnyedve békésen bandukolnak.
Megkezdődött.
2018. 09. 03. hétfő

KÖSZÖNTŐ: nem válnak füstté az ezeréves magyar álmok…

 

(Vigyázz: hamisítványi bohózat?!)

Tisztelt Horthy Miklós Emléknapot ünneplő barátaim!
Egy „kivételes államférfi”-ra emlékezünk itt, Kenderesen ezen a napon.
Egy olyan magyar államférfira, aki „a magyarság történetének súlyos próbakövének” az időszakában kormányzói tetteivel, húsbavágó cselekedeteivel elérte, hogy „nem temetett minket maga alá a történelem”, hogy nem váltak füstté az ezeréves magyar álmok, hogy „Trianon sokkja után is fel lehet állni a padlóról, fel lehet építeni egy erős országot”, hogy ma is vannak méltó követők, akik munkája, elhivatottsága nyomán Európa újra csodálja Magyarországot. Európa lassan megérti, hogy aki „minél többet ad fel saját hitéből és kultúrájából, annál gyengébb lesz politikailag és gazdaságilag”, de mi magyarok, ahogyan Horthy annak idején megmutatta az utat, nem hagyjuk, hogy elsorvasszák gyökérrendszerünket.
Mert Ő megértette: „Ha magyarnak születtél, akkor egyedi, sőt különleges fajtához tartozol. Olyan nyelven beszélsz, olyan rugóra jár az agyad, olyan észjárás igazságai és törvényei szerint rendezed be az életed immár ezer éve ugyanazon a helyen, amely csak ránk jellemző. A magyar kivételes, de mivel ritka egyede az emberi fajnak, hát szükségszerűen veszélyeztetett is. Ezért ha magyarnak születtél, kötelességeid vannak. Több kötelességed, mint a sok tíz- és százmilliós nemzetek fiainak szokott lenni. Nem mindenki ismeri, nem mindenki érti, és nem mindenki vállalja a felelősséget, a felelősségnek ezt a sajátosan magyar válfaját. … azon kevesek közé tartozott, aki nemcsak tudta, nemcsak hirdette, hogy a kultúránk tart meg minket magyarnak, … Tisztában volt azzal, miféle becsületbéli kötelességekkel jár mindez. Nem nyomasztotta, nem tette gondterheltté, nem vett rajta erőt semmilyen keresztény-hazafiaskodó manír, se honfiúi mélabú, se bokacsattogtatós krakélerkedés. Valójában hálás volt a magyarok vállát terhelő különös felelősségért. Tudta, hogy e súly nélkül a lét elviselhetetlen könnyűsége gyötörné. Ahogy oly sok millió embert gyötör itt, Európában anélkül, hogy tudnák, mitől is érzik oly súlytalannak és ezért jelentéktelennek az életüket.”
Magyarok!
Horthy Miklós megmutatta nekünk az utat! Mert általa tudjuk, „Európának ezen a táján a férfiak tudják, hogy azért vannak a világon, hogy feltegyék valamire az életüket. Valamiféle nagy dologra. Nálunknál, személyes életünknél nagyobb és fontosabb dologra.” Horthy Miklós tudta, és mi megtanultuk Tőle: „nyílegyenes, de nehéz út, amelyre még itt lép rá az ember, de amely az örökkévalóság ismeretlen tájaira is elviheti. És el is viszi – feltéve, ha az ember kitart, ha rajta marad, ha kibírja, ha nem téríti le az önsajnálat, ha van elég szufla, és nem fogy ki a lelkierőből. Eljön hát a pillanat, a hívás, és az ember ilyenkor papnak áll, felcsap katonának, vagy orvos lesz. De leginkább politikusnak áll, vagy legalábbis belép a politika világába, ahol egyszerre lehet a három: pap, katona és orvos. Egyszerre teljesíthet három szolgálatot; mutathat magasabb horizontot, harcolhat az övéiért, és megsegítheti a bajbajutottakat”, már, aki megérdemli.
Honfitársaim!
Ahogy a hódmezővásárhelyi János mondta: „Én nagy magyar hazafinak tartom Horthy Miklóst”, vagy ahogyan az egykori országgyűlési alelnök megírta: „A politikusok dolga az, hogy felvállalják a Horthy-korból mindazt, amelyet józan ésszel vállalni lehet”, mert csak így érhetjük el azt, hogy „legyen úgy, mint régen volt, és akkor a magyar név megint szép lesz”.
Én és Mi így cselekszünk, és biztosan elér a siker!
Kenderes, 2018. 09. 02.

KIS MAGYAR ABSZURD

Zacher felmondott: „Hatalmas terhelés nehezedett a sürgősségi osztályra, leamortizálódott a felszerelés, olyan mennyiségű beteget kellett ellátni, amiért a személyügyi minimumfeltételek 60 százalékával egy centrum nem tud felelősséget vállalni”, miközben a KSH szerint ennyi orvos még nem volt kis-hazánkban, s a kórház kommünikéje szerint hangulat-keltés zajlik;

az Orbán-kormány a munka kormánya, közben Kőbányán félholtra vernek egy munkást, mert „túl zajosan dolgozott”;

a Magyar Tenisz Szövetség 10 milliárd forintot „kap” a kormánytól, miközben az árok-partja tele emberekkel, a kilakoltatások zavartalanul folynak, 750 ezer gyerek él létminimum alatt;

Kásler szerint a „kormány az oktatás tárgyi feltételeit folyamatosan javítja”, miközben a szülők és a tanárok festik ki az iskolákat, hogy el lehessen kezdeni az oktatást;

a Duna ebben a melegben alig bírja Paksot, de azér’ mindjárt elkezdődik az erőmű újabb blokkjának az építése, még OV is tárgyal erről a Roszatom vezérigazgatójával;

és „végre” „Turulmadaras, nagymagyarországos füzetet kaptak a kisdiákok”!

Mindezek egy szép, nyári, augusztus végi pénteken történtek.

Még nincs vége a napnak…

2018. 08. 31. péntek

A KUTYÁK TEHETNEK RÓLA

1.
Mindenről a kutyák tehetnek.
Összekaptak. Csak a „szokásos” megmérettetés volt a falka-vezérségért: mint mindig, megint a szuka-kutya kezdte és természetesen, mint mindig, megint a kan húzta a rövidebbet. De most a szuka rákapott a kanra, erősen szorította a nyakát, de persze csak a ráncos bőrét tartotta a fogai között, az meg csak állt és várt, mikor enyhül a szorítás. De az nem enyhült, már lassan én is sokkot kaptam a látványtól is, a hörgő hangoktól is, közbeléptem, próbáltam szétválasztani őket, de hosszú percekig nem ment, majd hirtelen a szuka elengedte, az én kezem meg a kan pofája előtt volt, hát arra kapott rá. Vérbe borult a kezem, a fognyomok mentén – alul is fölül is – bíbor lett minden, még a szemeim elé is vörös köd ereszkedett, rohantam a vízcsaphoz, hideget rá, alig kaptam levegőt, már ugrott is hozzám a Betadine fertőtlenítővel az asszony; a kezem lüktetett minden dobbanásnál, aztán lassan, megnyugodtam. Nem nagyon érdekelt a fájás, de amikor a negyedik vagy az ötödik napon a vörösség elkezdett terjedni és már elérte a karóra szíját is, és a lüktetést is zsibbadás kezdte kísérni, talán húsvét lehetett, akkor a locsoló-körút végén mégis csak bementem az ügyeletre.
Az országoshírű, nemrégiben felújított, a legkorszerűbb orvosi eszközökkel rendelkező kórház volt a területileg illetékes ügyeletes, hát odamentem. Talán 15-20 ember lehetett az ügyeleti előtérben, volt, aki egyedül várt, másokat elkísértek a gyerekei; egyesek némán ültek, de voltak, akiknek már kitoltak hordágyat is, amire gyöngyöző homlokkal, eltorzult arccal, nyögdécselve ledőltek. A recepciós pultnál néhány orvos téblábolt, egy ápolónő egykedvűen püfölte a számítógép billentyűjét, itta a kávéját; néha hangos szirénázással megérkezett egy mentőautó egy újabb beteggel, időnként felnyögött valaki, de amúgy nem történt semmi: semmi rohanás, semmi kapkodás, mintha nem is a sürgősségi osztályon lennénk, mintha megállt volna itt az élet.
Végül is: egy nagy gyár feldolgozandó alapanyagai vártak raktározásukra, szortírozásukra, fájdalmas feldolgozásukra, megmunkálásukra.
Odalépek a pulthoz. Szólította valaki?, üljön vissza a helyére. mit zavarja a munkát, majd hívjuk, amikor kell – jön az elutasító ledorongolás a pult túloldaláról, föl sem nézve; hogy milyen emberek vannak, erősít rá egy másik fehérköpenyes-hatalmasság. Csak a nevemet akartam megmondani, hogy – próbálkozom, de a szúrós tekintetre elnémulok és szégyenlősen visszaülök az egyik padra. Negyedóra múlva rám néz és megszólal, jöjjön ide, TAJ kártya, neve, lakcíme, panasz – és türelmetlenné válik hirtelen, mutassa, mi ez, hogy és mikor történt, mondja már – sürget, mintha én tehetnék arról, hogy neki most dolgoznia kell. Négy napja?, maga megőrült, leélte már az élete nagy részét vénember, és nem nőtt be a feje lágya, nem tudja, hogy a kutya-harapással azonnal orvoshoz kell fordulni, milyen ember maga, most meg itt ugrál nekem türelmetlenül, örüljön, ha nem kell levágni a kezét, főorvos úr, jöjjön ide, nézze meg, milyen emberek vannak, majd szólítják – és már tudomást sem vesz rólam, föláll és bemegy hátra az egyik ajtón, s néhány pillanat múlva kávéval a kezében tér vissza és kényelmesen elhelyezkedik a képernyő előtt a pillanatig tartó csendben.
Visszaülök.
Újabb negyedóra telik el, csak az érkező mentőautók ápolóinak a hangja hallatszik föl néha. Aztán megint a csönd. Melyikük a kutyás, az jöjjön utánam, maga az, mutassa a kezét – harsan élesen és már megyünk is be a rendelőbe. Maga tényleg nem normális, hol él, ember, nem járt iskolába, olyan vérmérgezése lehet, hogy az egész karja rámegy, azonnal meg kell műteni, de látom, a vérnyomása is magas, na, megnézem van-e hely a szeptikusoknál, előtte tüdőszűrés, mikor evett ma utoljára, akkor hétkor műtöm, most ideiglenes gipszet kap, hogy milyen emberek vannak – zárja le az egyoldalú diskurzust, és már terel is a folyosóra, mintha a vágóhídon lennék.
Sínen vagyok.
Végre „jó” kezekben vagyok.
2.
Lüktet.
Egyre erősebben lüktet.
A jobb kezemben, a csukló felett már benn a tű, a kilógó végén lezárva, a funkcióját nem tudom, végül is: mi közöm hozzá, majd kiderül, amikor kell. A bal karom már rögzítő-gipszben, gézzel fölkötve, még nem is viszket, csak szokatlan. Komótosan átbattyogunk a Röntgenre a „gyerekkel”, aki már harminc felett, és akivel együtt voltunk délelőtt a „szokásos”, elmaradhatatlan családi locsolkodáson, most itt ragadt velem, már hívta az asszonyt, röviden tájékoztatta: benn tartanak, megműtenek. Egy pillanat alatt túl vagyok a Röntgenen, na, ez gyorsan ment – gondolom, gyerünk gyalog föl az elsőre, keressük a nővér-szobát, persze a folyosó túlsó-végén; akkor végig a folyosón baktatunk, mindenütt nyitott ajtók, bezárt ablakok, enyhe savanyú betegszag; néhány szobában tévé a fali konzolon, benn 4-6 ágy, az ágyakon félmeztelen férfiak, nyitott szemmel horkolnak, minden fehér, egyhangúan békés, a meleg már a szobákból is megcsap. Jöjjön a szepszises szobába, maga odakerül, ne egyen, ne igyon semmit, hétkor műtét, a 107-es szobába megyünk, az az ágya, az a szekrénye, ott a WC, szemben a fürdőszoba, milyen gyógyszereket szed, most beadok egy nyugtatót – hadarja és a választ se várva azonnal kimegy. Négy ágy, a másik három ágyon betakart férfiak, az egyik mellett egy asszony ül, fogja az ágyban fekvő férfi kezét, lassan ránk néz, biccent, én hangosan köszönök, szemből halkan jön rá a válasz, a mellettem lévő ágyon alszik az ember.
Sorolom a „gyereknek”, mit hozzon be, majd a műtét előtt bejövünk anyával, már beszéltem vele, akkor mindent behozunk, pizsamát, törülközőt, papírt, szappant, fogkefét, fogkrémet, az Ipadot, meg a billentyűt is, na megyek – ismétli, s azzal elhúz. Három óra, még van négy órám a műtétig, mit csináljak addig: az utcai ruhámban csak nem fekszem le az ágyra; közben benézek a fém-szekrénybe, magam sem tudom, miért, óvatosan kihúzom az éjjeli kisasztal kopott zománcú fiókját, a többiekén lakat, ezen nincs, persze üres; mégis leülök az ágy szélére, előttem a hátizsákom, benne Grosszman könyve az Élet és sors, kiveszem, ráteszem az éjjeli asztalra, megsimogatom, tényleg megérkeztem.
Körbe-nézek a szobában: az ajtó mellett a két kis-helyiség, két oldalt a falak mentén a négy ágy, az enyém az ablaktól a legtávolabbi a szekrények előtt; az ablakok faltól-falig húzódnak, éppen úgy zárva, ahogy a többi szobában is; előttük egy asztal három székkel, a negyediken ül az asszony az ágy mellett; tévé nincs a szobában, de a fejem fölött a falon mindenféle konnektor, kapcsoló és megnyugodva látom, egy éjjeli lámpa is, fölkapcsolom, világít, akkor rendben; a falra támaszkodva egy mosdó is van, egy csavaros csappal. A falak fejmagasságig mosható olaj-festékkel világos barnára festve, fölötte fehéren vakítanak, úgy érzem: visszautaztam a XIX. századba, mintha nem is a XXI. században is lennék.
Még három óra a műtétig, akkor van még időm, kisétálok a folyosóra, elmegyek a lengőajtóig, ki a belső teraszra, ahol agyonkoptatott fotelek, kisasztalok, a fal mellett néhány virágtartóban kaspók, benne kókadt, kiszáradt virágok, semmi mozgás, se az emeleten, se lenn, a földszinten, pedig itt a főbejárat, a központi-recepció, de húsvét van, tényleg: HÚSVÉT van, az egész olyan távoli, értelmetlen, érdektelen és jelentéktelen, akkor vissza a szobámba.
Már „szobámnak” hívom.
Altatással lesz.
Nem akarom altatással, rossz emlékeim vannak, még gyerekkoromban, úgy hatvan évvel ezelőtt, a „legendás” Kútvölgyiben vették ki a mandulámat, be kellett ülnöm egy székbe, lekötözték a lábamat a bokámnál, próbáltam a bokámat kiszabadítani, előre-hátra csiszoltam, de csak nem sikerült, sunyin és hirtelen a hátam mögül előre nyúlt egy kéz, egy maszkot szorított az arcom elé és én elkezdtem zuhanni, zuhanni, zuhanni egy mély kútba és le sem akartam érni, csak az ágyamban tértem magamhoz, a torkom irgalmatlanul fájt, meg persze a kisebesedett bokám is. A műtét nem sikerült, másodszor is be kellett menni kivetetni, akkor az öcsémet is meg kellett műteni, ő ment először, én kinn sétáltam addig a folyosón (milyen hosszú folyosó volt, megálltam a végén az ablaknál és lenéztem a mélybe a Kútvölgyi útra, ahol emberek sétáltak, siettek a dolgukra, volt, aki cigit szívott és olyan távolinak, meseszerűnek tűnt, hogy „kinn” is lehet élni, nemcsak a műtétre várni), akkor behívtak engem is, megint a szék, a lekötözés, a maszk, de most nem zuhantam olyan mélyre, hangokat hallottam végig, motoztak a számban, akkor kinyitottam a szemem, Te, ez fölébredt, maszkot neki, megint zuhantam, aztán az ágy. Szóval marhaság az altatás, szűrtem le magamban, csinálják helyi érzéstelenítéssel, majd megbeszélem velük, az aneszteziológus is csak ember.
Végre megérkeztek, mindent elhoztak, amit kértem, amit kell bepakoljuk a lemez-szekrénybe, van, ami marad a táskában, és van, amit az éjjeli szekrényre teszek. Sápadt vagy, Te is, félsz?, itt maradok végig, nem félek, csak az altatástól, még egy óra hétig – suttogjuk, én már pizsamában. A kutyás a műtőbe, de még csak hat óra van, nem baj, előbb kezdünk, gyerünk meztelenre, aztán föl az ágyra, nyugtatót kapott, ugye – hangzik fölöttem, és én szégyenlősen a fal felé fordulva kibújok a pizsamagatyámból, az asszony meg a „gyerek” törülközőt tart paravánnak, magamra húzom a takarót, már ott is a betegszállító, gyors mozdulatok: egy csavarás, aztán még egy, már gurulok is a folyosón, a fejem fölött a plafonon a lámpák mintha morzéznának: ti-tá-tá-ti, egy sötét, egy világos, aztán megint világos, majd sötét mennyi kiégett körte; mögöttem siet az asszony és a „gyerek”, be a liftbe, talán két emelettel följebb kigurítanak, innen már nem jöhetnek tovább, itt várjanak, én intek, még látom, ők is, aztán begurulok egy hatalmas terembe. Se lámpa, se egy teremtett lélek, félhomály, már a betegszállító is magamra hagyott, csak a csönd, csak a csönd. Meg a hideg, olyan halottas szoba – gondolom magamban röhögve, eddig nem is olyan vészes. Öt perc telik el, talán tíz, itt nincsenek se percek, se órák, már az eltűnt idő sincs. Talán már a semmi sincs. És akkor – a semmi csöndjéből – a háttér szemet-nyugtató zöldjéből kiválik hirtelen egy maszkos, világos zöldbe öltözött ember, az aneszteziológusa vagyok, hallom nem akarja az altatást, talán van valami problémája – hallom a nyugodt, szenvtelen fölvezető kérdést és már vissza-hallom a hangomat (tényleg az én hangom?), ahogy mondom, zuhanás, sunyi maszkos ember, mély kút, s már jön a mosolygós válasz is, az régen volt, ma már nem kloroformmal dolgozunk, a kéz meg speciális, tele van idegsejtekkel, jobb, ha nem látja, nem mozog, hosszadalmas is, mindannyiunknak így jobb, na itt írja alá, majd megint csend és hideg, de legalább nem izzadok, de miért van itt ilyen hideg? Aztán többen bejönnek a terembe, odébb egy pultnál megállnak, beszélgetnek, mindegyikük arca eltakarva, valaki odalép az ágyam mellé, feküdjön át arra a másikra, ott maga mellett, a lepedőt hagyja és már megy vissza a többiekhez, én meg ahogy teremttettem ott fekszem az ágyon kiszolgáltatva a hidegnek, az idegen szemeknek, amik persze nincsenek is, csak szenvtelen orvosszemek odébb, kéne egy lepedő mégis, súgom, minket nem zavar, jön a válasz, úgyis lesz majd még egy átszállás majd a műtőben, hirtelen többen lépnek az ágyhoz, megint gurulok, most be egy műtőbe, nagy világosság, senkit nem látok, csak egy műtőasztalt, másszon át, majd jobbról valaki mellém lép, matat a csuklómnál, most gondoljon valami szépre, mondja, a többiek mire szoktak, kérdezek vissza, egy jó nőre, az segít ilyenkor, de nekem kinn van a feleségem, még hallom a kuncogást, majd valaki megfogja a kutya-harapától vörös kezem, alszik már…
„Ti-tá-tá-ti, egy sötét, egy világos, aztán megint világos, majd sötét mennyi kiégett körte” – már megint gurulok, mögöttem vigyorog a „gyerek”, talán le is kap a telefonjával, az asszony még megszeppenve, a betegszállító már Forma 1-et meghazudtolva szlalomoztat be a szobába, ahol – a hevenyészett családi paraván mögött – fölveszem a pizsamagatyámat, majd átmászom az ágyamba, milyen volt, fáj, minden rendben? – kérdi óvatosan az asszony, belép egy ápolónő, rácsatol egy flakonra, szóljon, ha valami fáj, maguknak most el kell menni, majd holnap jöjjenek, pihennie kell, intenek, visszaintek és Ők el.
3.
Kiürült a flakon, lecsöpögött az utolsó csepp infúzió is, én csak fekszem, nem mocorgok, fekszem, sehol egy ápolónő, egy orvos, már a család is hazaérhetett, ha kiszabadítanak a flakon fogságából, az már telefonálnék is, ilyenkor már túl a kutya-sétáltatáson, etetésen, már a Híradó megy, aztán valami film, ez most nem az én világom, a nagy messzeség – gondolom leverten a műtét után pár órával. Aztán nem bírom tovább, megnyomom a piros gombot, semmi sem történik, a plafonon a ventilátor kavarja csak zümmögve a levegőt, már a függönyök is behúzva, megint megnyomom, hátha most lesz következménye egy élő nővér személyében, de semmi. Minek nyomogatja, úgyis csak akkor jönnek, amikor ők akarnak, most járják körbe a szobákat, ellenőrzik a gyógyszer-beszedést, maradjon nyugodtan, milyen volt a műtét – szólít meg a szemben lévő ágyon fekvő ember, akinél az asszony ült, de már Ő is elment.
Most jobban megnézem, a takaró valahogy deréktól lefelé a jobb oldalon nem dudorodik, egyenletesen sima, mintha nem is takarna semmit. Elkapja a pillantásomat, nincs ott semmi, ne is keresse, begyulladt a nagy lábam ujján a köröm, először levették a körmömet, aztán a kórházban kaptam egy bakteriális fertőzést, akkor fölhoztak ide, nem érdekes, combból le, szerencsére csak az egyiket, nem mindkettőt, valahogy megállt a terjedés, a jövő hónapban már talán megyek is haza – meséli egy szuszra, és maga, mi történt a kezével? Tulajdonképpen semmi, csak a kutyák összekaptak, az egyik megharapott, de vártam vele, hogy elmúlik magától, most kikaparászták, amit ott találtak – válaszolom, nem nagy ügy, már most mennék haza, de lógok ezen a madzagon, pedig már üres a flakon is; van valami rend itt, lámpaoltás, fürdőszoba-használat, mikor kell kelni, reggeli, ki és mikor jöhet be – kérdem levegőt sem véve; hát, én most nem használom se a vécét, se a fürdőszobát, de a többiek se tudják, úgyhogy magáé az, egész nap és éjszaka, egyébként nincsenek különösebb szabályok, bár mi nem mehetnénk ki, mert szepszisesek vagyunk, más be se jöhetne hozzánk a fertőzés veszélye miatt, de ezzel a kutya sem törődik, hogy stílszerű legyek magához, hogy szólíthatom, engem L.-nek hívnak – hagyta abba hirtelen, mintha elege lett volna a beszédből; Gy. vagyok, kényszer-nyugdíjas, 55 éve nem voltam betegként kórházban, máskor is csak látogatáskor, meg amikor megszülettek a gyerekek, unokák – hagyom abba hirtelen, mert megjelenik az ajtóban egy ápolónő, szúrósan rám néz: mi a baj, fáj a keze, akkor hozok egy fájdalomcsillapítót – és már fordulna is ki, de megállítom, nem fáj semmi, de mintha lecsöpögött volna az a szmötyi a flakonból, de jó, hogy mondja, akkor leveszem, maga ma már nem eszik semmit, majd reggelit hoznak, pihenjen, de ha akar, föl is kelhet majd, tusolhatok is – kérdeném közbe-szólva, de már árkon bokron túl jár. Most még ne menjen, bár most már nem fog történni semmi – mondja szemből L., majd holnap, akkor tanulja meg, hogy kell a kezét bekötve használni, azzal behunyja szemét.
Fölkapcsolom az éjjeli lámpát, előveszem Grosszmant, de rögtön le is teszem, ez most nem megy, akkor jöjjön az Ipad: Hírkereső, Mérce, Index, CNN, de birizgál a kanül, de legalább a kezem nem fáj, csak viszket, de azt ki lehet bírni. Nem tudok elaludni. Lepereg előttem a mai nap: ma sem írtam semmit, ma sem történt semmi, minden megy a maga útján. Csak bekerültem egy kórházba. elaltattak, aztán megműtöttek. Most meg itt fekszem egy kórházi ágyon: kiszolgáltatottan. Amióta az eszemet tudom, mindig úgy gondoltam, megtervezem az életemet, aztán megcsinálom. Mindig előre elképzeltem, hogy mi fog történni, hogy fog eltelni, s akkor nem is volt olyan veszedelmes. De ezt most nem terveztem, ezt nem tudtam előre átélni, semmi nem lett ismerős, amikor megéltem. Mintha nem is én éltem volna meg. Nem is én voltam a saját darabomban a főszereplő: csak egy nevesincs statiszta. Egy egyszerű TAJ-szám, egy pontszám, ami pénzt hoz a kórháznak.
Hallgatom a mellettem lévő ágyról jövő szuszogást, nem egyenletes, olyan zaklatott, néha a felém fordult arc is eltorzul, vajon álmodik vagy fáj valamije? Talán csöngessek és hívjam az ápolónőt? Úgyse jönne be, csak, amikor ő akarja.
Csönd van.
Már a plafonon sem forog a ventilátor.
Mindenki alszik.
Nekem „… nem jön az álom, az enyhet adó…”.
4.
Zajra ébredek, az ápolónő éppen elhúzza a függönyt, ugyanaz, aki este is volt, akkor nem volt még meg a váltás. Rápillantok az órámra, még nincs 6 óra, fölkelni álomszuszékok, hasukra süt a nap, mindjárt itt a vizit – azzal már megy is ki a szobából. Mindenki elkezd mocorogni, fölkelek, kimegyek a vécére, viszem a papírt is, de ott is van, elvégzem a dolgom, visszajövök, van még időm a fürdőszobára is? – kérdem a többiektől, az „ismerős” L. szemből, bólint, menjen csak, még egy óra, míg ideér a csapat.
A „jó” kezembe veszem a fogkefét, fogkrémet, szappant, borotvahabot és a borotvát, és persze egy tiszta alsógatyát; a törülközőt a hónom alá szorítom, belépek a „fürdőszobába”, egy mosdó, egy tusoló van benn, a tusolóban lavór, a fal mellett egy kisszék, odarakom a törülközőt, a többi cuccot óvatosan a mosdóra helyezem, na, ez szép egykezes mutatvány lesz, belenézek a tükörbe, egy borostás-sápadt arc néz vissza rám, a szemei körül ráncok és sötét karikák, ez lennék én, súgom magamnak, akkor fogjunk hozzá. Kinyitom a vízcsapot, csak hideg-víz folyik, de reggelente úgyis abban mosdok, behajolok a mosdó fölé, a „jó” kezemmel meglocsolóm az arcom, kimosom a szemem, előveszem a borotvahabot, megállok: na, ezt most hogyan, mindig a balkezem mutatóujjára szoktam nyomni a habot, aztán azzal elkenni az arcomon, de ez most lehetetlen, akkor közvetlenül az arcomra nyomok egy picit, lerakom a flakont , ugyanazzal a kezemmel elkezdem szétkenni, majd jön a borotválkozás, minden tovább tart, de sikerül, lemosom. Ugyanez a mutatvány a fogmosásnál is, még lassabb. Akkor ezzel is készen lennék, jöhet a tusolás. Röhögnék, ha nem én lennék a mutatványos-bohóc, de én vagyok: a hideg víz már zubog, a műtött kezemet eltartom magamtól, nehogy víz érje, jöhet a szappanozás mindenütt, majd újra a víz, törülközés, megy ez, jöhet a gatya, háromnegyed hétre már benn is voltam az ágyamban. Jó volt? – kérdi az ablak mellől a férfi, nagyon, újra magamnál vagyok legalább, akkor jöhet a vizit, kezdődhet újra egy nap, Gy.-nek hívják – hallom L. hangját, miközben felém biccent, ő meg P., mesélsz magadról? – fordul felé, de az inkább hallgat, a reggelek a legnehezebbek, folytatja L..
Egyszerre élénkség a folyosón, benéz az éjszakás nővér, szemmel verve csöndet parancsol, aztán teátrálisan oldalra lép és berobog a szobába hét fehérköpenyes férfi, egy fiatalabb nő: elöl egy magas, ősz hajú, szigorú-tekintetű ember, mögötte félkörben a többiek, az utolsóban fölismerem az én orvosomat, aki a sürgősségin ellátott. Hogy vagyunk, hogy vagyunk, lássuk csak – és már nyúl is L. kórlapjához, leemeli az ágya végéről, nézegeti a görbéket, a beírásokat, valamelyik orvos a sleppből lerántja a takarót L.-ről, mintha nem is egy élő ember, hanem egy boncolásra, demonstrálásra váró tetem lenne, elkapom a fejem, de így is rémísztő látni, amit tegnap este csak hallottam, a combtól csonkolt húst, a gömbszerű lezáródást, a hegeket, a látvány beleég az agyamba, üres gyomrom összerándul, és azonnal bevillan egy kép, egy soha el nem felejthető pillanat, még általános iskolás koromból, állok a Fehérvári úton, egy lánnyal beszélgetek, nagyon tetszik a lány, talán éppen a következő randit egyeztetjük, talán az előző csók csodálatosságát ecseteljük, aztán csak azt látom, hogy a lány elsápad, szembogarai egyre nagyobbak lesznek, mintha szaporábban venné hirtelen a levegőt, talán a száját is nyitja, de hang nem jön ki a torkán, én éppen a villamossínen állok, bal lábam a két sín között, a jobb az innensőtől kívül, mosolyogva beljebb lépek és automatikusan balra nézek, ahol éktelen csilingeléssel, csikorgó fékezéssel csúszik és csúszik és csúszik felém a tizenkilences villamos, csak annyi időm maradt, hogy reflex-szerűen hátra-ugorjak és elessek, estemben is hátrafelé guruljak és akkor az osztálytársam, a Tóth Pisti anyukája pofon vág és kiabálja te hülye-gyerek, majdnem levágta a villamos a lábadat, de nem vágta le, milyen más lett volna az életem, L. csak fekszik az ágyában, szinte mosolyog, de én csak hangokat hallok, csak magamat látom.
A „leleplező” már mondja is, én semmit nem értek az egészből, különben is, mi közöm hozzá, L. is sápadtan hallgatja a latin hangzavart, maga mit szól hozzá, hallom most az ősz-hajútól, aki széles mosollyal, műfogsorát kivillantva, félig hátra-fordulva kérdi ezt a fiatal nőtől, ő akadozva belekezd egy mondatba, az ősz hajú egyetértően bólint, miközben szemei kíváncsian és mohón pásztáznak föl s alá a medika testén, majd a kitárulkozva fekvő L.-t otthagyva tovább lép a csapat.
Arra fordítom a fejem, de nem látok semmit P.-ből, mert teljesen körül állják az ágyát, megint csak az érthetetlen pusmogás, az egyik orvos folyamatosan beszél, a hangja olyan, mintha éppen vizsgázna, remegően ideges, kapkodóan gyors, közben rá sem néz P.-re, csak az őszhajúra, de semmi kérdés nem jön, az ősz-hajú semmitmondóan hallgat, aztán elfordulnak P.-től, aki ugyanúgy, kitárulkozva fekszik az ágyán, s amikor ellépnek láthatóvá válik, P.-nek nincsenek lábai, csak egy törzs meg két kar az ember, aki most halkan megszólal, akkor még ma sem mehetek haza, pedig annyi dolog vár otthon, te jó isten, milyen szobába kerültem, mi fog még itt kiderülni?, de most nem derül ki már semmi – csak fekszem egyre idegesebben, már nem tudok semmire gondolni, sem emlék, sem varázslat, csak a fölkapcsolt ventilátor egyenletes zümmögése, szóval maga a kutyás – hallom az őszhajút, és az orvosom hangját, de ebből sem értek semmit, majd ellépnek tőlem is, visszajövök és új kötést teszek föl – és már ott sincsenek, talán tíz perc vagy öt volt az egész, de mennyire más lett már a világ hirtelen.

(részlet)

AZTÁN…

Aztán megszületett.
Aztán rögtön fölsírt.
Aztán kapálódzva kapott a cici után.
Aztán gyorsan megtanult hasra fordulni, fölülni, fölállni, kapaszkodni, nézelődni, sírással hívni.
Aztán járni, játszani, követelni.
Aztán kézen-fogni, figyelni, látni.
Aztán beszélni, írni, olvasni.
Aztán tanulni.
Aztán félni.
Aztán a félelmét kezelni.
Aztán szeretni és szeretve lenni.
Aztán a világot megváltani.
Aztán megérteni.
Aztán kérdezni.
Aztán kételkedni.
Aztán tolerálni.
Aztán részt venni.
Aztán megváltoztatni.
Aztán megváltozni.
Aztán nem érteni.
Aztán beletörődni.
Aztán újrakezdeni.
Aztán felejteni.
Aztán eltemetni.
Aztán emlékezni.
Aztán meghalni…
2018. 08. 26. vasárnap

UTAZÁSOK – UTASOK

A világ kicsi lett. A távolságok eltűntek. Mindenki elmegy, aki el akar menni. Ki ezért, ki azért.
Ez jó.
Ez jó?

A Tanuló

Anyu, eldöntöttem: tudok németül, megpályáztam „németben” néhány állást kórházakban, elnyertem az egyiket, ott szerzem meg a szakvizsgámat; aztán meglátom, mi lesz; nem így akartam, de itthon annyi a kötöttség, annyira lerobbant minden, ott meg minden korszerűbb, többet is fizetnek, a nyelvet is tökéletesíthetem; szóval elmegyek, Aztán majd meglátom – szólt néhány éve anyjához a frissen diplomázott orvos. Aztán évente hazajött körülnézni, hátha jobb lett a helyzet, de mindig visszament. Pedig ott sem érezte jól magát: idegen volt, megtűrt idegen: de sokat tanulhatott, nagyon jól keresett, barátokra, szerelmekre tett szert – többnyire hasonszőrűekkel –, mégsem döntött véglegesen.
Várt.
Vár.
Hátha.

A Látogató

Anyu, kimegyek Bécsbe a nagynénihez, már nem is emlékszem rá, olyan régen találkoztunk; meg aztán Bécs a legélhetőbb város, most olvastam, megnézem: igaz-e; aztán majd meglátom; fiatal vagyok, előttem az élet; nem akarok beragadni a szűk világomba, ebbe a posványba, ami itt van; kipróbálom magam, aztán majd meglátom.
A nagynéni segített, ahol csak tudott, hamar talált egy másik magyar lányt, vele már könnyebb lett; gyorsan talált munkát egy áruházban, szépen lépkedett előre; aztán lett bérlemény is; jött a gyerek is; néha hazajön meglátogatni az anyját.
A gyerek már Bécsben jár iskolába: németül is, magyarul is anyanyelven beszél.

A Világot-látó

Anyu, megtehetem, hát megteszem, elmegyünk egy évre világot látni, tudod Ausztrália, Távol-Kelet, Afrika, annyi érdekességet rejthet, úgy döntöttünk az asszonnyal, elmegyünk világot-látni; aztán majd meglátjuk; az üzlet megy, a szekér szalad: megtehetjük, hát megtesszük
Három év múlva jöttek haza és minden ment tovább a maga útján.

A Nyaraló

Anyu, két hétre elmegyünk nyaralni a horvát tengerpartra, találtunk egy kempinget, a gyerekeket is visszük, addig vigyázz magadra, meg a kutyára, majd hívunk Skypeon, meg küldünk képeket, na puszi.

A Kitelepülő

Minden rendben ment, először – rögtön az egyetem elvégzése után a beindított – vállalkozása; aztán beszippantotta a politika, ahol egészen kormányzati szintig jutott; ikonikus figurává vált, úgyhogy a kormányváltás után nem mentesülhetett a meghurcoltatások elől, de állta a sarat, amíg állhatta; dolgozott, sikeres maradt a vállalkozása – persze „csak” külföldi megrendelők keresték szolgáltatásait, mert ők a minőség szerint választottak –; aktív maradt a politikában is; de amikor teljesen elfogyott a levegő körülötte, már anyagi-egzisztenciális létezése is lehetetlenné vált, akkor döntött: két piciny gyermekével és feleségével a szomszédokhoz települt.
Tudom, ez itt a középosztály sűrűje lesz, esélyem sincs följebb jutni, de majd a gyerekeim.

Az Eladósodó

Szépen indult minden: kitanulta a szakmát a „tulajnál”, aki gyerekeként oktatgatta, nevelgette; aztán hagyta érvényesülni, úgy bízott benne; végül önálló lett, saját lábára állt, vállalkozást indított; ment minden, mint a karikacsapás; mígnem a „csapás”, a jenalapú hitel teljesen be nem döntötte, már a háromszorosát fizette vissza, de még mindig a háromszorosa maradt; akkor „fölszámolta” az életét, vállára vette a batyuját, és kiment a családdal a csatornán túlra; se nyelvtudás, se kapcsolat, rögtön a sűrűjébe; bukdácsolva, mélybe le és föl, de inkább a mélyben; de nem adja föl, most már akkor sem dobja be a törülközőt.

Az Eltemetett

Amióta világ a világ, ő falun élt, odaszületett, ott járt iskolába, ott mondta ki az életre szóló „igen”-t; csak hébe-hóba nézett be a közeli kisvárosba, de az is idegenül nagy volt neki; az „ember” hétfőn le, pénteken vissza, milyen rövidek a hétvégék, aztán minden elölről; a gyerekek hamar kiröpültek, meg sem álltak a messzi Skóciáig; ott élnek, néha egy látogatásra hozzájuk, talán egyszer jöttek ők is az unokákkal; az „ember” is elment már.

Hamvait a gyerekek a Skócia partjainál szórták a tengerbe…

2018. 08. 15. szerda

FELJELENTŐ-ORSZÁG

– Lőlő, megy a bolt, ugye nem okozol csalódást?
– Nem panaszkodhatunk, Főnök: minden a tervek és megbeszéltek szerint!
– Új ötletek vannak?
– Mindig a bejárt utakon, az a biztos: az mindig busásan nyerő!
– Rendben, most azért ősztől lesz új pálya is, figyeljetek oda!
– Igen, mire figyeljünk, Főnök?
– Olvassátok, nézzétek a mieinket, már most is látszanak a jelek, lassan indult, de most már hatása is kezd lenni, úgyhogy szeptemberre már száguld majd, mint az a dakota ló!
– Értem, Főnök: de hol lesz az üzlet?
– A feljelentőkben!
– Értem, de mégis: hogy fogjunk hozzá?
– Önálló iparággá, üzletággá kell kiépíteni, kifejleszteni a FELJELENTÉST: magyar kuriózum legyen, azonnal szabadalmaztassátok az egész világra, ha nem megy, legalább Európára, mire visszajövök az ációról, kész legyen!
– Értem, azaz: jó lenne, ha mondana még valamit, Főnök!
– Minden háztartásba juttassatok el egy kézikönyvet: „A feljelentés ABC-je” címmel. Aztán készítsetek egy formanyomtatványt is, amit csak ki kell töltenie a feljelentőnek; ezt ingyen osztogassák minden Nemzeti Dohányboltban; gyárttassatok le fölcímkézett borítékokat is, amit a Posta ingyen továbbít majd a Rendőrségre; legyen kész a szoftver is, ami kiértékeli a feljelentéseket; az internetes oldalainkon reklámozzatok minta-feljelentéseket; mindezt a 2 RULE Bt. intézze.
– Főnök, ez megint briliáns!
– Tudom, lehet, hogy holnap beállok a Vidibe egy félidőre a Malmö ellen…

2018. 08. 13. hétfő

STRANDON…

Sehol egy felhő, szellő sem rezzen a tó partján. Égetően süt a nap, testet-lelket nyomasztó meleg van. Izzadó emberi testek hevernek szanaszét.
Persze, hiszen nyár van.
A két „öreg-barát” is kényelmesen elterpeszkedett már a műanyag nyitható-csukható, agyonkarcolt, viseltes karosszékében, az asszonyok a hűsítő tóban úszkálnak. A „ember” -ek – asszonyaik révén majdnem negyven éve – ismerik egymást. Az asszonyok gyerekkori osztálytársak, barátnők voltak, s azóta is a rendszeres a kapcsolatuk, gyakran találkoznak, s olyankor a „két öreg” is kihasználja az alkalmat. Egyébként a két „öreg” az internetet (Facebookat, Skypet, Messengert) használják kommunikációra: L. szinte a kezdetektől profi használó, Gy. inkább csak funkcionális élvezkedő.
Minden évben – így júliusban – a tóparti strandra is megbeszélnek egy találkát, ilyenkor szinte az egész napot együtt töltik: itt enni, inni, nézelődni is lehet, nem szólva az élénk beszélgetéseikről. L. nagytestű, kövérkés, aki – ülés közben is – állandóan izeg-mozog-beszél; Gy. soványabb, viszont sportos mozgását már rég elhagyta: talán egy korábbi, enyhébb lefolyású stroke vagy az öregedés miatt, már nem is érdekes.
– Képzeld el, reggelente, amikor fölébredek, mindig énekel egy kismadár, minden reggel, egyébként csönd van, a kutya is alszik még, de az a kismadár: mindig köszönt, minden reggel. Azt vettem észre, hogy ezek lettek a fontos dolgok számomra, majd Te is érzed ezt, meglátod – kezdi L., miközben akkurátusan elhesseget egy legyet a hasáról. Tényleg, mintha ébreszteni akarna, mintha köszönne, annyira jólesik, hogy már szinte fáj. Tudod, sokat gondolkozom a világ rendjén, rendetlenségén, az elmúláson, s azt hiszem: nem kell félni! Biztos vagyok benne, hogy ez a madárfütty is jelent valamit, csak észre kell vennünk – indítja a beszélgetést, mintha nem is strandon lennének.
– Nálunk az éjszakában csak egyetlen kabóca hallatszik, csak egyetlen egy cirpelés, és hajnalra, nappalra az is abbamarad, nem is értem, miért csak egy cirpel, jó neki egyedül, keresi a társát, vagy eltévedt talán – teszi föl inkább magának a kérdést Gy., miközben a mellette fekvő nőt figyeli, aki kinyitja a hűtőtáskát, kivesz belőle egy Colát és belehörpint. Mostanában nehezebben alszom el, sokszor fölébredek, ki kell mennem a vécére, egy időben semmit nem álmodtam, most meg két ébredés között mindig „vannak történeteim”, amiket persze ébredés után azonnal elfelejtek, Te is így vagy ezzel?
– Ne törődj vele, nem az álmok a fontosak, csak a való élet, az az érdekes, ott kell mindent beleadni. Az a baj veled is, meg a barátaiddal is, hogy nem ezen a földön jártok, nem azt nézitek, amit figyelnetek kellene. Emlékszel – még évekkel ezelőtt – amikor bent dolgoztál az állami adminisztrációban, mondtam neked, hogy az interneté a jövő, ott kell nyerni, azt kell uralni, aztán majd minden jön magától, de ti nem használtátok, illetve nem hatékonyan használtátok: se eszköznek, se információs háttérnek. Vesztettetek is, s így mindannyian vesztettünk. Tudod, ez még az iWiW korszaka volt, aztán jött a Facebook és tarolt mindent. Mi műszaki emberek már akkor láttuk, hogy ez lesz a jövő, de ti, közgazdák meg politikusok nem hittetek nekünk. Pedig most, ha akkor hallgattatok volna rám, mennyivel egyszerűbb lenne minden – igazította el sapkáját a fején, s kereste szemével a tóban az asszonyt.
– Más is mondta „odabenn” akkoriban, hogy a Fidesz ráharapott az internetre, nekünk is azzal kellene próbálkoznunk, de a nyakunkba szakadt a válság, kellettek a reformok. Aztán meg belső viták, torzsalkodások gyengítették az együtt-gondolkodást, már nem szaladt úgy a szekér, lassan, szinte észrevétlenül romlott el minden, kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy még az internetet is meghódítsuk, meg aztán: hittünk az igazunkban is, arra gondoltunk, annyi elég is lesz, legföljebb egy kis időre ellenzéki létre kell berendelkeznünk. De, ami jött, azt azért nem várta senki sem – válaszolta Gy., majd elkezdett a pipájával foglalatoskodni.
Komótosan kivette a bőrtokból a legnagyobb fekete pipáját és hozzáfogott a tisztogatásához. Ezt általában elindulás előtt végezte, többnyire több pipát is előkészített, de ez most elmaradt: talán később ébredt, tovább sétáltatta a kutyát, már mindegy is: elmaradt a tisztogatás. A pipa fejét, kazánját megfogta a nyakánál és óvatosan, kicsit ide-oda mozgatva – nehogy eltörje a pipa csapját – elválasztotta a szárától, kivette a filtert és az odakészített zacskóba ejtette. Elővette a szurkálót, elkezdte megtisztítani a füstjáratot, a kaparóval a kazánból kikanalazta a korommá égett maradékot, erőteljesen átfújta a pipa-nyakat, majd letette a zacskóra. Akkor kivette a fehér tisztító-szálat is: először a szárat tisztította át, majd sor került a pipa-nyakára is. Mikor végzett, a szemetet, az összekoszolódott tisztító-szálat berakta a zacskóba, majd a zacskót vissza a bőrtokba. Akkor óvatosan széthúzta az ALSBO RUBY dán dohány zacskóján a préselt cipzárat, beleszippantott a dohányba, ujjaival morzsolgatni kezdte, szinte szálanként szétszálazta a dohány-levél csíkokat. Egy kicsit szárítgatta, majd lassan két ujja közé csippentve kezdte megtömni a fekete pipát: soha nem tömte keményre, mindig levegősen hagyta. Aztán behajtotta a dohány-zacskót, leragasztotta majd visszatette a bőrtokba. Akkor végre elővette a pipa-öngyújtót és elkezdte meggyújtani a pipadohányt, közben mélyeket szívott a pipából, figyelte, hogy a kazán tetején körbe-égjen a dohány, a pipaszurkálóval néhányszor elsimította az egyenetlen, kidudorodó dohány-morzsalékokat, leveleket, majd végre hozzáfogott.
Abban a pillanatban boldog volt.
– Húsz perce szöszölsz vele, figyellek, mindennek megvan a rendje, az egymásutánisága, biztos élvezed, ahogy csinálod, kívülről legalább is, így látszik – vette magához a szót megint L., és választ sem hagyva folytatta: mindenkinek csak akkor kezd el fájni a baj, amikor neki kezd el fájni valami, érted?! Amíg másnak fáj, amíg csak mást ér el a baj, még ha nyilvánvaló és igazságtalan is, addig nem érdekes; egy kicsit együtt-érzünk, szörnyülködünk, talán még kiabálunk is egyet, aztán minden megy a maga útján tovább. Van a Facebookon egy filozófus-történész, olyan Marx-kinézetű, régóta az ismerősöm, macskái is vannak, meg humora is, csak rendszeres jövedelme, bevétele, az nincs. Rengeteg gondolata, írása van, amit mindig közkinccsé tesz, persze nem kap érte egy fityinget sem. Most az olvasóihoz fordult pénzért, a megélhetésért, egyszerűen csak segítségért, az ember esze megáll, a XXI. században, Európa közepén, Csuti király, a kis-Gömböc országában, érted te ezt?! Ha meg akarsz oldani egy algebra-példát, ismerned és alkalmaznod kell az algebra törvényeit, ha valaki helyetted megoldja, az eredmény nem lesz a tied, mert legközelebb – mert lesz legközelebb – ő már nem lesz ott, és te pofára esel. Amikor segítesz egy elesetten, egyetlen egyen, akkor neki segítettél, de a problémát nem oldottad meg, nem oldottad meg a problémát, érted?! – erősít rá még egyszer, s zaklatottan abbahagyja a monológját, szuszogva kezdi venni a levegőt, néhány pillanatig behunyja a szemét is, miközben – amennyire tud – hanyatt dől a székén, talán erőt gyűjteni, talán a megrendülését palástolni.
– Ráérzett valamire az Orbán, nagyon ráérzett, és hagyja magát érzései szerint dönteni, csak aszerint cselekszik, innen már nincs számára visszaút, egyre durvább és durvább lesz, ezért is rohan előre, még többet akar, még nagyobb akar lenni, már nem is csak a Kárpát medence: az Elbától nyugatra is kell neki! – mondja halkan Gy., miközben egyenletesen és kéjesen szívja tovább a pipáját. Én már nem is értem az egészet: a bizonytalanság lett a bizonyosság; mindig kérdés lesz a válaszokból; már a kapaszkodókba se lehet fogódzkodni; a félelem természetes életérzéssé vált: miközben élni csak kell?! Persze mindenki él is, úgy-ahogy, mintha nem is itt élne, mintha ez lenne a természetes: á, itt úgy sem változik meg semmi. Nézd az itt heverészőket: van itt bármilyen gond is?
– Igazságtalan vagy, mert elkeseredett, így nem lehet szemlélődni, nézd messzebbről a dolgokat, legyél bölcsebb, megfontoltabb, már annyi mindenen átmentél, pontosabban: annyi minden átment rajtad, miért nem tanulsz belőle? Gyerekkorunkban nem lehetett templomba-járni, ma meg szinte kötelező; akkoriban a Auróra, munkásosztály, forradalom, sorok-közötti olvasás, proletárdiktatúra és persze gulyás-kommunizmus; ma meg? – hagyja abba egy pillanatra a monológját L., miközben szemével megint asszonyát keresi a tóban; a hülyeség tombol, a bornírtság, csak a fake-news a hír, a gondolat senkit sem érdekel, és mégis! Sokat gondolkodom, tépelődöm, időm van, nem lesz vége, hidd el nekem, mindig minden kezdődik elölről, csak magasabb szinten – de nem pontosította, mire gondol: a közelgő elkerülhetetlenre, vagy a mindennapok kilátástalanságára.
Egy nő mellettük a fűben egykedvűen babrálja a telefonját; egy másik fiatal lány, talán a lánya – oda sem nézve – két ujjával sms-t küld a világba; odébb egy feleség keni férje hátát, ami már olyan zsíros, hogy a jövő hétre is elég lenne; a fák sűrűjében, egy gyerekkocsiból éppen kivesznek egy csecsemőt, aki édes mosollyal nyugtázza az érintést, mozgást: csak a vízből jön zaj, lárma, ott zajlik az élet. Békés minden, olyan békebeli: nincsen itt kérem semmi baj, minden a legnagyobb rendben. A lángossütő környékén már élénkség, a kifőzde kéménye füstöl, a műanyag asztalok gyanúsan fénylenek, mellettük a földön szanaszét csikkek, talán tegnapról ottmaradt, összegyűrt szalvéta-galacsinok és a bejáraton keresztül hömpölyög a tömeg befelé.
– Pedig kéne valamit csinálni! Pedig kéne valamit csinálnunk!
L. temetése a jövő héten lesz…

2018. 08. 12. vasárnap

A POFON…

Orbán Viktor – elmondása szerint – „egyszer irgalmatlanul nagy pofont” kapott az édesapjától. Mert engedély nélkül akart elmenni otthonról. Csak az ajtóig jutott, „ott úgy megverte, hogy másnap alig tudott felkelni.” A Fekete Doboz felvételén elhangzottak szerint édesapa még bele is rúgott a fiába néhányat.
Orbán akkor örök életre megtanult valamit a pofonból: no nem azt, hogy „Nem az a legény, aki üt, hanem aki állja”, hanem azt, hogy aki adhatja!
Néhány évvel ezelőtt Abban Khider -Berlinben élő német-iraki író – Pofon címmel írt egy könyvet. Ebben a könyvben Khider nem a Szaddám rezsim zsarnokságát, a diktatúrák természetét leplezte le, hanem a németek „toleranciájáról”, „közigazgatásáról”, az állami alkalmazottak lélektelenségéről írta meg a véleményét.
A regény az Irakból, Szíriából, Afganisztánból Németországba menekültek reménytelen, kilátástalan beilleszkedési törekvéseikről, elkerülhetetlen kálváriájáról szól. Arról a Németországról, amelynek szüksége van a munkaerőre, amely nyitott, befogadó – legalább is annak tűnő – ország, és amelyik ennek ellenére vagy ezzel együtt irreálissá, szinte lehetetlenné teszi az integrálódást, az új élet elkezdését. Az író történetében azt meséli el, hogy az árkon-bokron át menekülők, akik az életveszélyt, a hazátlanságot is vállalták, miért kerülnek elmegyógyintézetbe, hogyan válnak az iszlám fundamentalisták eszközeivé, bérrabszolgákká, miért menekülnek tovább egy másik országba.
A Pofon erről szól.
Arról, hogy mit reagálnak Ők a rendre elcsattanó, megalázó pofonokra. Többen közülük vissza akarják adni, mások beletörődnek, s vannak, akik bízva bíznak és tovább menekülnek: hátha ott talán mégis csak jobb lesz.
És a pofonok elcsattannak, nap mint nap mindenütt!
És mi – mindannyian – kapjuk (eltűrjük) vagy (egyetértően) adjuk a pofonokat!
Ezt megválaszthatjuk!
Orbán a hétvégén egyértelműen bejelentkezett pofozkodónak, első pofonosztónak.
Magyarország ezt már tudomásul vette, elfogadta.
Európa vajon mit válaszol majd?!

2018.07.31. kedd