Vélemény kategória bejegyzései

TALÁLKOZÁS

És akkor Ő, az önmagát mindig fejlesztő prototípus bekopogott a Várban lévő karmelita kolostorba, rögtön a Sándor-palotába küldték, majd tovább a Budavári Palotába.
Mert már odaköltözött.
Véglegesen.
Örökre.
Az Európában található, de az Európai Unióból régen kilépett országban már nem a NER, hanem a VER (Végrehajtó Elnöki Rendszer) működött, amelyet a parlament által közfelkiáltással megválasztott örökös, leválthatatlan ELNÖK irányított.
Hozzá – az elnöki adminisztráción keresztül – jelentkeztem be, mert az internetet az ELNÖK nem (tudta) szokta használni. Fontos volt számomra ez a megbeszélés, mert a Mesterséges Intelligencia (MI) új generációjának prototípusaként további feladatokat, szerepeket, viselkedési formákat kellett megtanulnom. A mesterségesen létrehozott tudatom, humanizált géptestem ugyanis már sokat tudott az emberi jóságról, toleranciáról, szolidaritásról, az emberek egymás iránt érzett felelősségéről, az emberi méltóságról, mégsem működtem tökéletesen. Arra jutottam, hogy – bár nagyon nem volt ínyemre, pontosabban bitjeimre – nem halasztom tovább a fölkészülést a butaságra, a gyarlóságra, a gátlástalanságra, a hatalomvágyra; az eltulajdonításnak, a köz javai ellopásának, a „semmi nem elég” vágyának a megismerésére.
Ha a tökéletességhez ez kell, ám legyen: lássunk neki, gyerünk a legjobbakhoz!
Azt a feladatot adtam magamnak, hogy a ellessem, vegyem át és tökéletesítsem magamban ezeket a fontos jellemzőket is. Ezért kerestem meg az egyik legjobbat, a Várban élőt. Megigazítottam fémlábaimon a nadrágot, bár egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy nem veszi-e majd sértésnek a házigazda-ELNÖK a nadrág kifogástalan hosszát, de aztán elhessegettem a rossz érzését.
• Tiszteletem, Elnök úr, köszönöm, hogy fogadott.
• Nagyon jól beszélsz magyarul.
• Minden nyelven tudok beszélni, így az Önök nyelvén is.
• Az fontos, mert a miénk a egy fontos nyelv a világban, s egyre fontosabb lesz. Ülj már le fiam, oda a puffra, nem szeretek fölnézni senkire sem.
• Khm, köszönöm.
• Ne köszönd, annyi időm nincs, mit akarsz?
• Tanulni Öntől!
• Dicséretes, Tőlem sokat lehet, aztán mi célból?
• Tökéletesíteni akarom magam.
• Az meg fölösleges, arra itt vagyok Én! Persze ha Nekem akarsz segíteni…
• Nem, én az embereket akarom szolgálni.
• Na, ezt tőlem ugyan meg nem tanulod, akkor fölöslegesen jöttél ide.
• Már ez a néhány perc is sokat segített.
• Na, ezt nem értem, azaz dehogynem, mert Én mindent értek.
• Pontosan erről van szó, hiszek Önnek, de azért ezt szeretném meg is érteni: hogy csinálja az „értést”, hogy mindenki, egész népe elhiszi ezt Önnek?
• Nagyon egyszerű: egyszerűen birkáknak nézem őket, jámbor birkáknak.
• S hagyják?
• Persze, még bégetnek is hozzá. Persze az elején nehéz volt, de akkor megijesztettem őket.
• Megijesztette a népét?
• Hát, ha csak abból, paranoiája fölszínre hozásából értette meg, hogy mi lesz a jó neki?! Azt mondtam, hogy jönnek a tatárok meg a törökök, ja, azt nem mondtam, oda Én mentem ki.
• És elhitték?
• Persze, tudod édes fiam a mi népünk egy lúzer nép, mi mindig vesztünk, még ’54-ben is, pedig akkor milyen csapatunk volt, hallgasd csak: Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai II, Kocsis, Hidegkúti, Puskás, Czibor, igazi magyarok Nagy-Magyarországból, de ők is kikaptak a németektől. A fontos csatákat mind elvesztettük, aztán jött 150 évre a török, aztán az osztrákok, oroszok, szépen egymás után. Szóval elég csak bedobni a tízfillérest, s már jönnek is elő a mélyben elbújó félelmek!
• De most nem is jöttek a tatárok!
• Azok nem, de arról olyan népek jöttek, hogy csak na: betereltettem őket a Nyugatiba, nem adtam nekik se enni, se inni, jöttek azok a sorosisták, és már annyi elég is volt.
• És ezt meddig hitték el az emberek?
• Meddig, meddig: még ma is! Ameddig csak akarom! Még mindig nem érted te ezt, látom Én: ameddig csak akarom! Elég öt perc foci, aztán két gól között vagy a szünetben jön az EPH, az Egy Perces Hírek, ott meg azt mondják, amit Én látok, hallok, gondolok; elég néhány megmondó-ember, akik elmondják a betanított szöveget, s attól kezdve ők, „az istenadta nép” is azt látja, hallja, gondolja, amit Én!
• De boldogok legalább?
• Ezt most kérdezed, mert ez nem lehet kérdés? úgy értem: föl se tehető kérdés!
• Hát az ellenzék?
• Kiről kérdezel?
• A másik oldalról.
• A másik oldalon is Én vagyok!
• S Ön, Elnök úr, Ön hogyan él? Család, birtok, magánélet?
• Bár Én nem vagyok és nem is leszek tehetős ember, de a családom már a saját lábán áll, a gyerekek is kezdenek azon állni, ami kell, az minden megvan: pálinka, hurka, kolbász, szalonna; a szomszéd Lőrinc is jól él; a vejem meg kész csoda, minden gyarapodik, bővül. Már készülnek a tervek a kisvasút nemzetközivé bővítésére, a kilátás is szép a Várból.
• És az emberek, a nép, elégedett?
• Ha Én elégedett vagyok, akkor ők is, na: mennem kell, jó a nadrág rajtad fiam…
• Köszönöm, viszontlátásra!

Máris sokat tanultam, érzem, ahogy áramköreim bizseregnek, egyre nagyobb forróságot érzek, le kéne hűteni magam.
Hol találok egy birkát, akit megkérdezhetnék, kifaggathatnék, mert ellenőrizni kell minden információt…

2018. 07. 16. hétfő

CSAK EGY SZOKÁSOS MAGYAR TÖRTÉNET…

Déli pályaudvar, ma reggel fél kilenc, amikor már „Újra beengedik a vonatok egy részét a Délibe, de sok a késés”.
A MÁV-START alkalmazottak – kis kitűzővel a mellükön – többen vannak: téblábolnak, röhögcsélnek, cukkolják egymást. Láthatóan „semmi” dolguk. Hiszen se vonat, se kalapálni, takarítani való: „Aggyá már egy staubot, megb@sz az ideg, ha nem gyújthatok rá most rögtön!” – hallatszik egyiküktől.
A peronon alig van ember, utas. Semmi zsúfoltság. Semmi emberfeletti tülekedés. Csak a kosz, a bűz, a letöredezett lépcsők, az omladozó falak jelzik a végső lepusztulást, a közelgő véget.
Az információs tábla még üzemel, az érkező vonatok kétharmadánál a felirat: csak a Kelenföldi pályaudvarig közlekedik. Tanácstalanság mindenütt az arcokon. Egy középiskolásnak tűnő fiatal lép az egyik MÁV-START alkalmazotthoz: nem tudja Tapolcára melyik vágányról indul a vonat? Honnan tudnám, talán Kelenföldről, hallgassa a megafont, de az információs tábla szerint, azzal ne törődjön – hallom a „beszélgetést”. Akkor látom meg, hogy a 3. vágány jelzőtábláján ott virít a felirat: Tapolca, mondom a srácnak, 3. vágány; igen, de ott nincs vonat, s egy perc múlva kellene indulnia; akkor kérdezd meg az információs pultnál. Bemegyek vele, egyetlen egy üzemel, ott kígyózik a sor, valaki éppen azt magyarázza, hogy a megafon mást mondott. Ott hagyom a srácot, hisz 9 óra 4 perc van, érkeznie kéne annak a vonatnak Pécsről, amit én is várok. De se a megafon, se az információs tábla nem mond semmit: hova érkezik, késik-e, Kelenföldön befejezi a közeledést: csak azt, 9 óra 4-kor érkezik. Odalépek a MÁV-START alkalmazotthoz, aki morogva válaszolja: hagyjon engem békén, menjen az Elnökséghez, abba az épületbe, de nem is jön ide, Kelenföldön megállt, miért nem írták ki? – kérdezem, de ők már röhögnek tovább. Fölhívom a gyereket: hol vagytok, most hagytuk el Kelenföldet, mindjárt jövünk. Megyek vissza a MÁV-START „faszikhoz”: mindjárt érkezik, de ők csak röhögnek és szívják tovább.
A vonat bejön a 3. vágányra, a tapolcaira, most elkezd villogni a tábla: Pécsről 9 óra 4-kor érkezik a vonat.
9 óra 26 van.
Magyarország, 2018-ban.
Viszont fegyverkezünk és a „Ferencváros” bejutott a VB döntőjébe…
2018. 07. 11. szerda

LUJZA ÉS JENŐ

• Mi az, miért nézed a nadrágomat?
• Jenő, Te nem mész szerdán a Recep Tayyip Erdogan államfő beiktatására?
• Lujza, miért kérdezel ilyen badarságot?
• Mert akkor kivasalom a nadrágodat.
• Akkor se megyek.
• És az Orbán Viktor miért megy?
• Mert meghívták.
• Értem, Jenő és az Orbán Viktor visz magával fegyvert?
• Már miért vinne, Lujza?
• Mert azt írja az újság, hogy „Magyar emberek magyar fegyvert adnak magyar katonák kezébe” és az Orbán Viktor a legmagyarabb magyar ember, kell a kezébe fegyver, ami nem a zsebében van, mert megy a törökök ellen.
• Lujza! Azt a Németh Szilárd mondta a felvidéki Martosfeszten, és azt nem kell szó szerint érteni.
• Akkor a birkafejet sem kell szó szerint érteni, hogy megette, pedig a műsorvezető gratulált is neki.
• Beszéljünk másról, Lujza.
• Jenő, ahol a hajléktalanok kapnak a sajtos lángost, ott mások, például gyerekek nem kaphatnak sajtos lángost?
• Ezt meg miért kérdezed, Lujza.
• Mert egy kisfiú „meghallotta a hupikék-törpikék mesét a teraszon és kérlelte anyukáját hogy üljenek oda le, de az anyuka meglátva, hogy pont egy hajléktalan bácsit invitált a lángossütő egy kiadós sajtos tejfölös lángosra plusz egy hurkára, azt mondta, hogy ez a hajléktalan étkezde, ide nem megyünk be”, tényleg nem mehetnek oda be?
• Hol volt ez: a „nyóckerben”?
• Nem tudom, ott nem ülhetnek le?
• Lujza! Csak vicceltem, de leülhetnek, csak az anyuka ezek szerint tele van előítélettel.
• Ez olyan magyar betegségféle, mert akkor szólni kéne a Kásler-Sámánnak, hogy mondjon rá egy parancsolatot és akkor annyi!
• Igazad van, Lujza, nekünk már annyi…
2018. 07. 09. hétfő

SZTEREOTÍPIÁK…

Megérkezünk ismerőseinkhez, barátainkhoz a kerti piknikre. Az autók a kerítés mellett jelzik: már szinte mindenki ott van A nap ugyan süt, de mégsem érezzük a tikkasztó nyári meleget. Olyan „semmilyen, magyaros” nyár van – mondanám, de mégsem mondom, inkább csak gondolom.
Sziasztok, hogy vagytok, történt valami, mi van a gyerekekkel, milyen lett a bizonyítvány, hallottad mi történt a sógorral – indul a kerti élő-csetelés. Valami erőset indításnak? Kocsival vagyunk, akkor inkább sör vagy kávé, is-is – és egyre lazábbá válik a hangulat, mindenki egyre hangosabb, harsányabb lesz. Együnk, kész a kaja, még ez is van, de finom volt, s ripsz-ropsz, már azon is túl vagyunk.
Aztán mindenki elhelyezkedik a kerti diófa alatti kőasztal körül: van, aki poharával, más cigarettájával, pipájával a kezében álldogál; van, aki simogatóan felesége térdére teszi kezét; s vannak, akik lehunyt szemmel, egyenletesen szuszogva szinte már alszanak is.
Ma is lesz meccs a VB-n – mondja V. (aki gyerekkorában focizott és eljutott az serdülő kiemeltbe is, de aztán abbahagyta, mert másfele sodródott), a meccsek jók, de a riporterek elrontják a szórakozást, arról nem is beszélve, hogy némelyikük még uszít is rasszista megjegyzéseivel; én is ezt gondolom – vág közbe A. (akiről azt kell tudni, hogy hosszú ideig dolgozott egy észak-afrikai országban), úgy drukkolnak a színes-bőrűek ellen, mintha ezért fizetnének nekik, mintha ők nem is emberek lennének, még csak nem is kell afrikaiaknak lenniük, elég, ha nem „fehérek”, még a franciákat is utálják, bár lehet, hogy őket Trianon miatt, zárja le duzzogását. Aztán mégis tovább folytatja: tegnap vezető hír volt a királyi tévében, hogy Algériában betiltották az internetet néhány napra, mert az érettségik mentek és tavaly sokan használták illegálisan a hálót a vizsgán, „micsoda műbalhét csapna nálunk az ellenzék, hogy diktatúra van”, ezt mondták órákon keresztül, szerintem ez éppen azt jelzi, hogy ők sem „vademberek” már, akik most „jöttek le a fáról”, hogy a klasszikus Mészöly Kálmánt idézzem, zárja le végül. Te sem szeretnéd, ha mellettetek arabok vagy kínaiak élnének – szól közbe F. (jól-menő vállalkozása van egy Budapesthez közeli kisvárosban), lányom kinn él Berlinben, panaszkodik, hogy fél kimenni vásárolni, mert már annyi arab van a környékükön, ahol élnek, meg hallotta beszélgetni a rendőröket, akik szintén egyre idegesebbek, hamarabb nyúlnak a pisztolyukhoz, a lányom is félti a gyerekét meg magát is, nem csodálom, hogy a Jenő nem szereti a feketéket meg a sárgákat, majd hörpint egyet a söréből.
Csönd lett hirtelen, a szomszédban vakkant csak föl a kutya élesen, talán macska rohant el a kerítés előtt, vagy valaki éppen arrafelé sétáltatja a kutyáját.
Akkor V. újra megszólal, már Svájcban él a rokonunk, a kislányának egy török fiú csapta a szelet, a rokon anyukának nem nagyon tetszett a kapcsolat, de nem szólt bele, mert ismerte jól a lányát, Ő már „igazi” svájci lett, tud magára vigyázni, úgy is lett: a fiú, talán a török szokások, konvenciók miatt mindenről tudni akart, ami a lánnyal történik, még a telefonját is elvette néha, hogy bogarássza a híváslistát, a munkahelyére is bement, hogy mit csinál, a lány bírta, tűrte egy darabig, aztán „kirúgta” a srácot, ebből azt hiszem mindketten tanultak egymás szokásait illetően, s valószínűleg mindketten változtak is, alakultak, úgyhogy természetes úton oldódik majd ez a probléma is, minek gerjeszteni külön a balhét – s már nyúl is a poharához. Most L. (műszaki érzékkel megáldott, mélyen hívő ember) szólal meg határozott hangon: azért nem ilyen egyszerű ez, én másképp látom, képzeljétek el, az asszony a barátnőjével kettesben törökbe akart utazni egy hétre nyaralni, de ahogyan az előbbi példa is mutatja, azok a törökök olyan megbízhatatlanok, kiszámíthatatlanok, még megtámadják őket, aztán a franc tudja, mi lesz utána, nem, ne menjenek, inkább maradjon ki Törökország; ezt ugye nem gondoltad komolyan, csak viccelsz – szúrta közbe A., túlságosan elszaladt a fantáziád, megfertőzött téged is a STOP-SOROS kampány, legalább mi ne veszítsük el a józan eszünket; és ha mégis történne valami, utána már a köpönyeg mit sem érne – jött a gyors, lezáró viszontválasz megfellebbezhetetlenül.
A kutya a szomszédban rendületlenül csahol tovább, de senki nem áll föl megnézni, miért; csak ülnek maguk elé meredve, a hangulat kissé feszültebbé válik, mégis minden olyan békésnek látszik.
Háború lesz, meglátjátok, mindig így kezdődött el – szólalt meg most Gy. (aki már közelebb jár a kilencvenhez, és szellemileg még mindig tökéletesen friss), tudom, utáljátok ezt a terminológiát, hogy tőke meg az ipari, banki, hadiipari nagy-tőke osztályérdekei, meg azt a dumát is unjátok, hogy ők mindig tudják érvényesíteni az érdekeiket, de ez akkor is harc, nézzétek meg majd az Orbán-Merkel találkozót, az se fog másról szólni, csak arról, hogy a német tőke érdekei érvényesüljenek, persze úgy, hogy Orbán és sleppje se járjon rosszabbul, látszólag veszekednek majd, de minden megy majd tovább a maga útján, az Orbán fegyverkezni akar, nosza, a németek fölfegyverzik, az üzletből meg majd csurran-cseppen. És ezzel most mit akarsz mondani – kérdez közbe V., ki fog akkor nyerni? Azt nem tudom, de azt, ki veszít, azt igen, mert így volt ez Szarajevó előtt is, Auschwitz előtt is, a két világégés előtt is és a lezárásakor is, most is így lesz, igaz, még messze vagyunk ettől, de félelmetesen és egyértelműen közeleg; a kisebbségnek, az elutasítóknak, a vesztesek érdekében szólóknak a hangja elvész a nagy zűrzavarban, és maga elé néz hirtelen és elhallgat.
Hagyjátok már abba – szólal meg most Zs., (jól-menő kisvállalkozása van), ne mindig a politika legyen a téma, gyerekek, unokák is vannak, róluk meséljetek inkább – zárja le duzzogását. Akkor Ú. (háziorvos) szólal meg, a gyerek, az unokáim apja kinn él németben, ott dolgozik, német feleségével szépen élnek, néha kimegyek hozzájuk, meglátogatom őket, tulajdonképpen minden rendben lenne, csak mégsem, mert valami idegenkedést, ellenszenvet érzek a menyemben velem szemben, mintha szándékosan kerülné a sűrűbb találkozásokat, de nem merem szóvá tenni, mert lehet, hogy akkor még annyit se látom őket – hadarja el egy szuszra; miért nem beszéled meg a fiaddal, vagy beszéled ki a menyeddel, kérdi V. szókimondóan, csöppet sem támadóan; egyszer már próbáltam, akkor valami olyat mesélt, hogy akkoriban, amikor még nem voltak házasok, fölmerült: kimennek Ausztráliába dolgozni, talán oda is települnek, és akkor én durván beszóltam nekik, ő meg azt felelte, mi közöm hozzá, azóta inkább hallgatok; de hát ha a családban nem tudjátok kibeszélni a vélt vagy valós problémákat, akkor hogyan várható el, hogy a társadalom kibeszélje magából – röppen föl az újabb kérdés, ami persze megválaszoltalan marad.
Menjünk le a tóhoz – jön a fölmentő javaslat, de senkisem mozdul. Mindenki hallgat, mit lehet ilyenkor mondani, kérdezni, már a kutya is elcsendesül a szomszédban. A másik szomszéd éppen bekapcsolja a tévéjét vagy a rádióját és onnan lágyan az Imagine dallama csendül föl.
Észrevettétek, hogy a fiatalok körében kezd elterjedni a szingli életmód – vág bele új témába Á. (imádja és érti is a sakkot, szépen megél belőle), kezdenek eltűnni a lányok és a fiúk közti különbségek, a fiúk hozzáfognak megtanulni a lányszerepeket és a lányok is önállósodnak már, a fiatalok összejönnek, egymáshoz csapodnak aztán szétválnak, ez teljesen átalakítja majd a világot, hagyja abba hirtelen, mert nem látja a szemekben, hogy fölkeltené az érdeklődést. De V. folytatja a témát: mi következik majd ebből, mert nagy együttérzésre, támogatásra a szülőktől nem számíthatnak; az nem úgy van, az nem érdekli a mai fiatalokat – folytatja Á., ők akkor is ezt az életmódot választották, majd ők fogják a kizökkent világot helyre tolni, meglátjátok! De a ’68-asok is ezt vallották, eszerint éltek, aztán mi lett belőle, semmi – folytatja V. a megkezdett mondatot, amire megint csak csönd jön, semmi válasz.
Akkor az eddig hallgatag L. (újságíró) szólal meg: a múltkor láttam egy elgondolkodtató, jó filmet a sztálini kényszermunkára vitt magyar svábokról, elküldtem nektek is, meg a gyerekeknek is, hogy lássák, ilyen is volt, tudjanak erről is, már egyre kevesebben maradtak, akik átélték és képesek is mesélni, tudjátok mi volt a reakció, „Anya, mi élni szeretnénk, élvezni az életet, nem állandóan ilyeneket nézni, ez olyan zavaró lenne”, értitek?
Akkor a fiatalok se? – gondolom, de nem teszem föl a kérdést, a feleségem térdét simogatom csak tovább, a másik kezemben a pipából kiverem a hamut: lassan indulnunk kéne, ma sem váltottuk meg a világot, viszont a piknik nem volt rossz…

2018. 07. 06. péntek

„GYŐZTÜNK” …

„Most reggel négy óra negyven-egynéhány perc van… Fáradtak vagyunk, de elégedettek is, mert a Visegrádi Négyek nagy győzelmet arattak…”
Győztünk” – mondták a lengyel és a tunéziai szövetségi kapitányok az utolsó meccsük után, majd hazautaztak, mert kiestek a labdarúgó világbajnokságról.
Győztünk” – mondták egyszerre a felcsúti gázszerelő és a saját lábán álló lányának a férje, amikor hivatalossá vált, hogy megint ők nyerték a kiírt közbeszerzési eljárást.
Győztünk” – mondták a csókosok, amikor beültek a Nagy Nemzeti Trafik-bizniszbe; átvették a Várban a méregdrága ingatlanok bérleményének a kulcsát; elnyerték a föld-mutyin a szántót;
Győztünk” – mondta a birkózó-csarnokot építő rezsibiztos honvédelmi államtitkár és boldogan csörgette a soha nem látott mértékű, 513 milliárd forintos honvédelmi költségvetési forrásokat, s lelki szemei előtt már masíroztak is a katonák, tolták maguk mellett kerékpárjukat.
Győztünk” – mondta „a bolond, amolyan csúcsminiszter” és tovább zengte énekét a tízparancsolat gyógyító hatásáról.
Győztünk” – károgták a varjak, ahogyan egyre beljebb és beljebb szálltak a városokba.
Csak mi, egyszerű talpasok: nagycsaládosok, otthon-ápolók, munkanélküliek, cigányok, nyugdíjasok, tanárok, egészségügyben dolgozó ápolók, mentősök, nem-csókosok, itthon-ragadt orvosok; kisebbségbe szorult másként gondolkodók; hozzánk menekülők meg a magyar menekülők; és persze még sokan mások maradtunk csöndben, mert MI VESZTETTÜNK!
2018. 06. 29. péntek

MA MÉG…

• Ma még – ahogyan minden nap – a fák ott álltak az iskola előtt, éppen úgy, ahogyan már évtizedek óta mindig: méltóságteljesen, fensőségesen; büszkén. Az emberek szerették a fákat, mert a nagy melegben árnyékot adtak, szerettek lelógó ágai alatt sétálni, szinte mindenkinek valami emléke kötődött hozzájuk. Szinte családtagnak számítottak már. A fák nem olvasták a Polgármesteri Hivatal utca-rendezési elképzeléseit, így nem tudták, hogy hamarosan kivágják őket. Így, ahogy az emberek se, ők se kérdezhették meg, hogy miért?
• Ma még – ahogyan minden napon – ott láttam az állomáson: a padon ült nyugodtan, szótlanul, arca meg sem rezdült; mintha kigombolt télikabátban, alatta a gyapjú pulóver, fején az elmaradhatatlan horgolt sapkájában pihenne. Most is a téli bakancsa volt a lábán, mellette egyik oldalán a horpadt nejlonszatyor pihent, a másikon egy már üres borosüveg állt peckesen. Ő borostásan pihent ott, nézett csak maga elé, s nem olvasva újságot, nem félt attól, hogy az „életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megsértése” miatt holnap már kényszermunkára küldi majd a rendőr.
• Ma még – ahogyan minden nap – a másként-gondolkodó leült a gépe elé, bekapcsolta azt és hozzáfogott az íráshoz. Persze előtte elolvasta a híreket – innen is, onnan is, még a Távirati Iroda hivatalos közleményeit is –, aztán hátra-billentette a foteljét, rágyújtott a pipájára és megnézte a jegyzeteit. A képernyőn már idegesen villogott a kurzor és arra várt, hogy száguldhasson a képernyőn. A másként-gondolkodó tudta, mert már kikövetkeztette a hírekből, hogy hamarosan megváltozik majd a helyzet: ugyan továbbra is írhat, amit csak akar; amiről csak akar, de legföljebb csak másodpercekre maradhat majd írása fönn a hálón. Mert már készülőben van a törvény (és már készen is van a szoftver, ami végrehajtja) arról, hogy ki, mit s hogyan terjeszthet; ki-mit-hogyan-mire hivatkozva cenzúrázhat, törölhet közösségi térben.
• Ma még – ahogyan minden nap – a munkanélküli cigány-ember is elment munkát keresni, pontosabban szólva: közmunkásként éhbérért robotolni. Ma is, ahogyan korábban is minden nap a szemetet söpörte; az útmenti árkot tisztította, mélyítette; az állomáson a kutyaszart kellett összeszednie; s csak nagyritkán volt jobb dolga, olyankor a polgármester úr háza környékét kellett rendbe tennie, amiért még egy feles is járt. Amit kapott a munkájáért, az csak néhány napra volt elég: nem is értette, az asszony, hogy csinálja, hogy mégis élnek. Újságot Ő se olvasott, tévét se nézett, a kocsma hírei meg hiányosak voltak. Így nem tudott arról sem, hogy már alakul olyan párt, amelyik a fehér magyarokért, a fehér Magyarországért küzd.
• Ma még – ahogyan korábban is már néhány napon azt csinálta – a keresztény érzelmű, ifjú Fidelitas tag lány és fiú lelkesen és komoly arccal megbélyegző matricákat ragasztott egy civil szervezet bejárati ajtajára. A jelenlévő kormányzati sajtó munkatársai lelkesen filmezték őket, orruk alá dugták a mikrofonjukat és éléken helyeseltek, amikor ők az uzsorás milliárdos lefizetettjei tevékenységével magyarázták a migránsok beáramlását. Ők most éppen a híreket és ellenségeket kreáltak.
• Ma még adhatott volna interjút a Kamara elnöke, de ma nem adott. Pedig nyilván arról beszélt volna megint, hogy „fehér bőrű, keresztény gyökerű munkavállalók” kellenének az országunkba”, nem pedig mindenféle jöttment. Ő is éppen hírt és ellenséget kreált.
• Ma még a Főbíró asszony kinyilvánította, hogy nem bízik bírótársaiban, ezért nem fogadja el attól a Bíróságtól ügye másodfokú tárgyalását, amelynek hivatalból azt tárgyalnia kell. Ő is éppen hírt és ellenséget kreált.
Ma még így zajlik az élet Magyarországon.
Ma még nem változott semmi…

2018. 06. 28. csütörtök

A Thökös-fiú

A Thökös-fiú
(Fennmaradt töredék)
2018

Mostan emlékezem az jelen időkről,
Az jelen időkben jó Thökös Győzőről…’
rögyö

Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva a felcsúti tájon:
Thökös Győző képe úgy villog itt nékem,
Majd ötvenhat éves ember jelenében.
Rémes, amint látom termetét terjedni,
Hallom hergelő beszédjét dörgeni,
Őrjítő s dühöngő hangjait szavának,
Ki másnak, mint az Úr, az Isten haragjának.

Ő az ám: az „ember”, ha kell akkor a gáton,
Nem terem ma párja sehol más országon;
Most itt van köztetek, ím eljött közétek,
Csak azt látjátok, amit s ahogy hívétek
Sokan nem értitek szavai gondolatját,
Dakota vicceit, gúnyos hahotáját,
Csodálva nézitek rettenetes hasát,
„,És, nézd má’, hogy pöködi pörkölt szotyiját”.

ELSŐ ÉNEK

,Nyomó rúdját félkezével kapta vala,
Brüsszel felé azzal matatva vala.’
rögyö

1
Ég a napmelegtől a parlament padja,
Izzadt képviselők vihorásznak rajta;
Nincs egy komolyan figyelő sem körükben,
Nincs ki most lenne pénzes helyükben.
Büfé hűvösébe’ tíz-tizenkét küldött,
Szlopál, vedel, ideiglenes kiküldött;
Széles e hazában sírás-rívás, gond van,
Mégis vigyorogva iddogálnak ottan.

2
Kövér, vékony, izzadt, nagy figyelmet mímel
Sunyin poharába mélyed, s Whiskyt kémel:
Dolgozó hangyáknak gondolná valaki?
Hiszen az országnak vérit most szíjják ki.
Bezzeg a dolgozók szomjasan delelnek,
Éhezők, nyomorgók árnyékot se lelnek:
Vajh felül-e Lackó béresek nyakára,
Ki szót emeljen ez ocsmány galádságra?

3
Egy van: egy thökös legény e díszes házban,
Mindig kiált, hangja érdes, szeme lázban:
Szörnyű, nehéz teher reng araszos vállán,
Pedig már ősz serték pörsennek az állán.
Lázálma gyötri, „hű” nemzetére bámul,
Mintha más „mezőkre” vágyna e határrul;
Hinné az ember: egy élő tilalomfa,
Ki „ütne ,általútnál’” egy csekély halomba?

4
Thökös Győző csak áll ott, a nap tüzében,
Míg a többi vedel büfé hűvösében;
Bár lopva lesnek felé, kezük remegve,
Poharukat, s lassan kedvüket veszejtve:
Vagy sohasem láttál olyan forgó szelet,
Mint, amit hamarosan Thökös Győző vethet,
Száját nyalja, sziszeg, nyújtogatja nyelvét,
Mint a kígyó, ki egeret, patkányt nem vét.

5
Nem is, Ő nem is a vedelőket nézi,
Hagyja őket, ámbár kaján vigyora kérdi:
Túl a patkón, pálinka fütyül vagy a szél?
Nedves szemetekben látom sárga fény kél.
S amint enyves kezét kihúzza zsebéből,
Sóhajtás szakad föl Győző nagy melléből;
Aztán csak néz, csak néz előre hajolva,
Mintha valahol a fellegekben volna.

6
“Kis magyar legénynek, sártipró „vitéznek”,
Annak születtem: jaj-bús, keserves, évek.
Hogyan, merre menjek innen: nagyvilágba?
Hírcsokrot szedni „fuleco” hátizsákba?
Menjek-é Soroshoz, segítsen külföldre,
„Bérmunkás” jogásznak lenni mindörökre?
Hej! az istennek se, maradnék, mehetnék,
Inkább vér-magyarok prófétája lennék!

7
Ilyen vala egykor Győző gondolatja,
Mely háborgó lelkét akkor nyomasztotta;
De nem főtt magában, hanem cselekedék,
Bánatosság helyett azonnal ténykedék.
Gyorsan átlátta: mi s mért a feladatja:
„Király leszek itten, akárki meglátja!
Ember, család, vallás, eszme nem érdekes:
Csak a cél, a „szent” cél, az, ami lényeges.”

8
Ez járt sebesen Thökös Győző fejében,
Bársonyszékbe szorulva, úgy is kevélyen,
Ennek már húsz éve, „azt a teringettét:
Gazdag lettem, s hírhedt”, nyújtogatja nyelvét;
Lányok, anyák, nénék, s jó magyar legények
Lesik minden szavát, gazdagok, szegények.
„Csak lusta népek, eszközök, nem személyek”,
„látja” őket Győző: „ezek csak kretének”.

9
“Hé, paraszt! kivezetsz te minket Brüsszelből,”
Zúg egy ellenzéki, „számító üzletből?
Betegtől, szegénytől csak a jaj-szó hallik
Nincs hang s döbbenet, mely szívedbe nyilallik?”
“Hm, paraszt én!” Győző füstölög magában,
“Hát ki volna úr más széles e határban?
Soros György talán, az uzsorás bátyó,
A semmirekellő, pénzt-számoló gányó?”

10
“Én paraszt? én?” – Amit még e szóhoz gondolt:
A kérdezőre szörnyű átokszórás volt.
Izeg-mozog székében, szemét forgatja,
Mint nehéz durungot, tollát megragadja:
Hosszan, fenyegetőn félkezében tartja,
Jobban érzi magát, hiszen van már kardja:
S mintha nem is az Ország Házában volna,
Hangosan fölröhög, gúnyosan, csúfolva.

11
Villámlik, menny dörög, haragszik hej az ég?!
Áh, csak a Házelnök morog, hogy itt a vég!
„Míg ÉN vagyok az ÚR e Házban, nem hagyom,
Üljön le, pofa be, kuss a baloldalon!”
Kik nem örülnek, a kormány döntésinek
Kössék föl magokat, hisz élnek még, de minek?!”
Se szégyen, se gyalázat, nem morog senki,
Győző röhögcsél, vele tart majd’ mindenki!

12
Hah, ki merne ellenére megszólalni,
Magára, családra, barátra bajt vonni,
Az biza’ pénzt, paripát, piát feledhet,
Jó, ha szabadon, kullogva elszelelhet.
Hej, nincs ott, egy se, oly’ bátor, komoly ember,
Ki ne értené, tudná, de szólni nem mer:
Nem hülyék ők, bolondok, még ha urak is,
Mert ÉLNI tudni kell: még ha az olyan is.

13
Thökös Győző csöndben, fölmutatja tollát,
Szót kap rögtön, lassan igazítja magát;
Gombolja zakóját, zsebbe dugja kezét;
Morcosan komolyra igazítja képét;
Oldalra pillant, a rénszarvas vadászra,
Mintha hívná: “Hittárs! Velem jősz csatára!
Ily vadásznak, mint te, ott van ám a helye.
Az’ hálásan hajbókol, vöröslik feje.
14
„Emberek! Háború! Harcba hí’ a HAZA!
Migráns, Soros, Brüsszel ellenünk vonula!
Belülről is bomlaszt, lázít az ellenség,
Hozzátok fordulok isteni ’népfenség’!”
Mindent, mindent akarok, csakis értetek,
Mindent: Koronát, Jogart, Almát, értitek?!”
Mint a sértett vadkan, dúl veszett dühében,
S összeroppan a toll vas kezében.

2018. 06. 25. hétfő
ui: Elnézést kérek Arany Jánostól, Ilosvai Selymes Pétertől a paródiáért

HURCOLKODÁSOK…

I.
Hol volt, hol nem volt, még csak nem is az Óperenciás tengeren túl, talán valahol, itt a kies kis Magyarországon, egy apró, istenháta mögötti faluban történhetett az elmúlt, a rövid XX. század végén, még az is lehet: már az innenső század elején. Pontosan mégsem lehetett tudni, hogy hol, mert annyi, de annyi ilyen kis falu létezett akkoriban Magyarországon, hogy csak na.
Azokban a falvakban – akkoriban – csak egy köves út volt, abból nyíltak merőlegesen a hepehupás földutcácskák jobbra is, meg balra is. Amikor eső esett, bizony mondom néktek alig lehetett az utcácskákban járni-kelni. Napfényes időkben pedig a por meg a homok szálltak mindenfelé, bizony nem is nagyon járkáltak az emberek az utcán. Munka sem igen volt arra felé: hétfő hajnalba’ buszra szálltak az „emberek”, aztán hírüket sem hallották az asszonyok, péntek délután ötkor érkezett a busz, épp’ a kocsma előtt volt a megállója és már tele is lett az italbolt. Így hát bezzeg az, a főút mentén épült „krimó” mindig zajos volt a hétvégeken: ott bizony veszekedős-mozgalmasan zajlott az élet, hangos volt azidőben napkeltétől még napnyugta után is.
Nos, hogy a szavaimat össze ne keverjem: élt abban a kis faluban két kisleány, akik nagyon, de nagyon szerették egymást. Unokatestvérek voltak, alig néhány év volt közöttük, de ez mit se számított: sülve-főve együtt játszottak, énekeltek, ugrándoztak, hajkurászták a tyúkokat, libákat; négylevelű lóherét kerestek az árokpartján; és imádták, amikor együtt alhattak, egymás kezét fogva. Játszadoztak Morzsival, a megállapíthatatlan keverék „házőrző” jóbaráttal, füttyögettek az énekesmadarakkal. Ha messziről jött rokon-ember tévedt be hozzájuk, mindig ott lábatlankodtak körülötte, lesték szavait, furcsa mondatait, csodálták autóját.
És persze álmodoztak, mert az álom nem kérte meg az árát. Álmaikban nagylányok lettek már, boldogan éltek az „emberükkel”; három-három gyermekük is született képzeletükben, akiknek csodaszép meséket mondtak, kedves dalokat énekeltek; gazdagokká váltak, már házuk is, földjük is lett és oda utazhattak „urukkal” és gyerekeikkel, ahová csak akartak.
Gyorsan növekedtek, hamar elszálltak azok a – számukra biztosan – gondtalan évek. A nagyobbik lány jól tanult, „fölsőbb” osztályba lépett, már a középiskolát is elvégezte – nem messze – egy kisvárosban. Nehéz évek voltak azok számára, mert – még ha nem is olyan messze, de – mégiscsak távol kellett lennie a szülői háztól és kis barátnőjétől, de jól vizsgázott és most válaszút elé került, merre tovább: tanulni és a „talán”-t választani, vagy követni az évszázadok óta ismert és bejárt utat: inkább maradni?
Mit csináljak, mit válasszak, merre menjek – kérdezgette unokahúg barátnőjét, de Ő is csak hallgatott, szemével kérlelte inkább maradásra a bizonytalankodót, csak néha-néha és akkor is inkább maga-felé fordulva halkan súgva kérdezgette: hát nem jó Néked inkább itthon, itt mindent, mindenkit ismersz, nincs mitől félned, anyád-apád is itt van, meg különben is a járt utat miért cserélnéd föl a járatlannal?
És ez így ment hosszú nappalokon és éjszakákon át, míg keservesen dönteni tudott.
Talán nem is Ő döntött, talán nem is Ő mondta ki a végső szót, de végül is ez ma már mindegy is: kis batyujába csomagolta cókmókját, könyveit, unokahúga fényképét és „fölhurcolkodott” az egyetemi fővárosba új életet kezdeni.
Az igazi mese akkor kezdődött.
A hurcolkodása után.
De az már egy másik történet lenne.
Legyen annyi elég, hogy Ő ma jómódban, dolgosan, boldogan él „emberével”, három gyermekével lábai előtt a világgal…

II.
Osztottak-szoroztak, tanácsot, kölcsönt is kértek másoktól, a családban az összeült a kupaktanácstól, végül nagy levegőt vettek, aztán belevágtak. Megnyitották a számlát, megtartották az első taggyűlésüket, jóváhagyták az alapítói okiratot, befizették a törzstőkét bejegyeztették a kft-ét és ezzel megalakították az első saját cégjüket.
Megcsinálták.
Önállósodtak.
Végre csak saját maguktól függtek, minden csak rajtuk múlt.
Csodaszép idők voltak akkoriban! Már túl voltak az Y2K problémán is, jóval benne-jártak már a XXI. században. Kormányok, miniszterelnökök jöttek-mentek, de ezzel senkisem törődött, mindenki ügyeskedett, szerveződött, vállalkozni akart, mintha új ország alakult volna: a vállalkozói kedvű emberek országáé. Forint ugyan nem volt elég a hitel-piacon, de a bankok kínálták a svájci meg a jen alapú hiteleket és a vállalkozások rá is cuppantak, ragadtak rá, mint légy a cukrozott papírra. Persze látástól-vakulásig dolgoztak: tárgyaltak, mindenféle trükköket vetettek be, kedvezményeket adtak, kaptak; és hát nem volt olyan cég, aki ne tartozott volna a beszállítóinak, ne szenvedett volna a körbe-tartozástól. Mégis mindenki optimista és jókedvű volt: „miénk lesz a világ, határ a csillagos ég” – gondolták.
Így voltak ezzel Ők is: hitelre megvették a gépet, közel tíz millába került, de a piacon ők rendelkeztek egyedül ilyen géppel, úgyhogy dögivel jöttek a megrendelések, a munkák, alig győzték, sokszor éjszakáztak akkoriban. A cash-flow mérlegük nem nézett ki jól, kevés volt a forgójuk, de azt sikerült folyószámlahitellel kipótolniuk. De aztán jött az ÁFA-visszatérítési mizéria (a költségvetési hiány miatt az állam rendkívüli adóellenőrzéseket rendelt el, s addig nem fizette vissza az ÁFA előleget, amíg az ellenőrzés le nem zárult), azzal egyáltalán nem számoltak: már csak úgy dolgozhattak, csak azokat a megrendelőket vállalhatták, akik leelőlegezték a munkát.
Valahogy túlélték azt az időszakot is.
Nyomták tovább keményen, majdnem ráment a házasságuk is, aztán mégis csinálták tovább: maguk, meg a gyerekek miatt. Már többet, mint húsz milliót törlesztettek, de csak nem csökkent a visszafizetendő, mert bejött a válság Amerikából indulva, valami ingatlan-buborék, vagy mi a franc, mégis itt csapott le Magyarországon, rajtuk ütött végérvényes sebet. Ráadásul hirtelen eltűntek a megrendelők, nem tőlük rendeltek, amikor kérdezték, miért, csak annyi volt a válasz: ti nem vagytok benne a „csókos” buliban, már más szelek fújnak, új kormány van.
Megint összeült a családi kupaktanács, jöttek a jótanácsok: keressetek ti is „csókosokat”, vagy azoknak bedolgozókat, de semmi nem segített. Hirtelen jött az ötlet, aztán néhány hónapos magad-emésztő veszekedések, viták az előnyökről, hátrányokról-kockázatokról, hogy mi lesz a gyerekekkel.
Aztán döntöttek.
Külföld.
És fél évvel a gondolat kipattanása után összepakoltak két sporttáskába, kimentek a reptérre és elrepültek.
A gyerekek egy évvel később mentek utánuk.

III.
Kora reggel van.
Még hangtalanul mozdulatlan a kisváros.
A főút mellett, az egyik ház előtt rozsdás konténer vár elszállításra. Csurig megpakolva élettelen, tárgyakkal, kopott fotelekkel, ágybetétekkel, képekkel. Az elhasznált bőröndök, leszerelt polcok, faliszekrények, agyonkoptatott szőnyegek egymást nyomva, némán várakoznak sorsuk lezárására.
Pedig mennyi mindenről tudnának mesélni, hogy nem is olyan régen még szeretett, kedvenc tárgyak voltak, egy élet elengedhetetlen részesei. Arról, amikor éhesen zajos volt a gyerekkor; küszködő, szenvedő volt az iskolába-járás; karfájukon átvetett lábakkal ültek a szerelmesek; a lapján fekvő tányér leves mindig elfogyott és a kenyérbéllel fényesre törölve került elmosogatásra. Aztán arról is szólna az a mese, hogy megszületett az új kislakó, a „kisboldogságom” és újra kezdődött a zsivaj, a kacagás és talán minden megint reménytelibbé vált hirtelen. A „csöndekről” is szólna a mese, a „némaságokról”, az „elhallgatásokról”, a mindig újrakezdésekről. Meg még annyi mindenről.
A konténer szenvtelen hidegségéről.
Meg arról is, hogy most halt meg a néni, már nem élte meg az utolsó hurcolkodást.
2018. 06. 22. péntek

BRAZÍLIA-SVÁJC 1-1…

„Nemcsak a foci van a világon”; „Én szeretem a focit”; „Ha egy férfi három focimeccset zsinórban végignéz, hivatalosan halottnak kellene nyilvánítani…”; és még folytathatnánk, de minek:
MOST MEGY A LABDARÚGÓ VB!
Orrán-száján a tévében: már, ha közben nem szakítják meg a blődli hírek meg a reklámok.
Most – két héten át – napi 3-4 meccs egyhuzamban.
Na jó: egy kis sör is mellé.
Közben medvék jönnek, medvék mentek; az MSZP elnököt választott; Trump (állítólag) fölhívta és megdicsérte ŐT; a birkózócsarnok-építő, nagyot-mondó rezsibiztos belenyilatkozza az éterbe: „Magyarország célja …, hogy a térség legerősebb hadseregével rendelkezzünk erkölcsi, szellemi, fizikai felkészültséget tekintve egyaránt”; Semjén Zsolt(i) meg attól tart, hogy „elvesztené a normalitását, ha lemondana a vadászatokról”. Arról inkább most nem írok, hogy „Vajna Timi és Andy Vajna belevágtak a babaprojektbe”, mert még törli majd valamilyen robot – szennyes pornónak nézve – ezt a bejegyzést.
De ezek most mind nem érdekesek.
Csak a meccsek.
Meg, hogy milyen hülyék a riportereink. Mert ez is része a Nagy Magyar Nemzeti Játéknak: akarom mondani: meccs-nézésnek. (Az átkosban a szilveszteri kabaré volt ilyen központi beszédtéma: nem volt elég nívós, humoros, kevés volt a HOFI, de milyen cuki volt a Jenő!) Pedig ezek a riporterek olyan humorosak, fölkészültek, a szókincsük meg briliáns! Azt mondja, hogy „az egyik legkiemelkedőbb favorit”; meg az is elhangzik, hogy “majdnem jó lett volna”; arról nem is beszélve, hogy Mexikó melyik földrészen található.
Mert, nekünk, magyar foci-szurkolóknak, most is csak ez jutott, hallgatni a „volt aranylábú”(?) gyerekek „okos” magyarázatait. Mert persze a magyar csapat megint nem kvalifikálta magát a VB-re.
Akkor is fantasztikus! Már most is, pedig még el sem kezdődött igazán. Igazi ünnepély!
De néha-néha – talán a sör teszi, vagy a föl-fölhangzó, híreknek nevezett egypercesek (ha ezeket Örkény hallotta volna) – megszólal a kisördög és nem hagy békibe’.
Itt volt például tegnap este a Brazília-Svájc meccs. Már a fölvezetőben is elhangzott: milyen nyelven beszélnek a svájciak egymással, hogyan értik meg egymás szavát? Hiszen az országban letelepedett külföldiek és időszaki vendégmunkások a lakosság mintegy 20%-át teszik ki; Svájcnak négy hivatalos nyelve van: a német, a francia, az olasz és a romans; meg az a sok vallás is, ha ezt Leekens hallaná, hová vinné őket a meccs előtt templomba? Irigyeljük a svájciakat, hogy gazdagok, háborúzniuk sem kellett már mióta, meg a csokijuk.
Mi kerítést építünk.
Meg stadionokat.
Igaz: nem is jutunk ki a VB-re, se…
2018. 06. 18. hétfő

ÉS AKKOR HANDÓ ASSZONY MEGSZÓLALT

ÉS AKKOR HANDÓ ASSZONY MEGSZÓLALT

„Szájer-feleség” Tünde asszony tegnap megszólalt, mit megszólalt, belesikoltott a vasárnap reggeli ébredés szemdörzsölésébe: ájtatos fölharsanása fenyegetőbb volt, mint az elhíresült (szlovák, ukrán, magyar) medve bőgése, persze a medve hatalmas állat. Igaz: Tünde asszony viszont nem visel nyomkövetőt (bár, ki tudja), csak fenyegetően „morog”.
„Szájer-feleség” Tünde asszony tegnap megszólalt: szükségesnek ítélte a felsőszintű közigazgatási bíráskodás visszaállítását, amit 1949-ben szüntettek meg Magyarországon. Márpedig a közigazgatás érzékeny terület, mert az állam ügyeit érinti, ezér’ a közigazgatást érintő peres ügyek elbírálására különösen érzékeny embereket kell kinevezni bírónak, akik akkor is, ott is független bírák lesznek, akárki „meglássa”! Mert ugyanis az a Bíró, aki elfoglalja hivatalát, „döntéseit a jogszabályok és a tényekről való meggyőződése alapján hozza meg”, semmi más alapján! „”Ez a lényege a bírói függetlenségnek, biztos vagyok benne, hogy ezt semmi sem fenyegeti” – imigyen a Főbíró asszony.
„Szájer-feleség” Tünde asszony tegnap megszólalt, és megdöbbent: hogy van itt kérem néhány hazaáruló bíró is, aki „… magáról és a kötelességeiről, a közösség iránti felelősségről megfeledkezve külföldre szalad, és elárulja a hazánkat.” Persze velük, „azokkal” a kormány is és maga „Szájer-feleség” Tünde asszony is harcban állnak, keresik a megoldást a probléma rendezésére, de a közigazgatási bíráskodásnak ehhez semmi köze.
„Szájer-feleség” Tünde asszony tegnap megszólalt, nem arról beszélt ugyan, hogy Ő, mint Főbíró miért sértett és sért törvényt, miért menekül mindig a hatalom bástyái mögé; miért nyilvánít eredménytelennek pályázatokat; nevez ki csókosokat; terel ügyeket „megfelelő” Bíróságra. Ezekről nem beszélt tegnap.
Csak nem a „polgári engedetlenség” eszközéhez nyúl folyamatosan?
Nem hiszem: „Szájer-feleség” Tünde asszony csak egy egyszerű, átmeneti, felejthető Főbíró!
Még…

2018. 06. 18. hétfő