2017. július hónap bejegyzései

„Majdnem olimpia” …

„Jövőink eleve multak…
Valahol utat vesztettünk…”
Ady Endre: Fáradtan bíztatjuk egymást

Nézem és hallgatom a lelkendezést. Olvasom az istenítő bejegyzéseket, kommenteket. Próbálom én is élvezni a felhőtlen boldogságot, ami olyan jó, melengető, andalító, legalább néhány pillanatra elfeledteti a mindennapok egyhangú kilátástalanságát, reménytelenségét.
„Minden idők legjobb…”, „Magyarország két év alatt megcsinálta…”, „megcsináltuk a lehetetlent…”, „kedvet kaptunk hozzá, hogy megint, bármikor…”, „megmutattuk a kétkedőknek…”, „ez már majdnem olimpia…”, „ilyen nincs máshol, ez az érzelmi fűtöttség…”!
Belgrád, Cali, Berlin, Guayaquil, Madrid, Perth, Róma, Perth, Fukuoka, Barcelona, Montreal, Melbourne, Róma, Sanghaj, Barcelona, Kazán után (végre?) BUDAPEST! Mi is megrendeztük! Méghozzá hogyan: a világ csodájára, két év alatt. És milyen ragyogással, pompával, Budapest gyönyörű díszletével: hűha! Pedig most volt a legnagyobb: ’73-82 között „csak” 37 sportágban, legfeljebb 52 nemzet részvételével; aztán ’86-98 között is „csak” legfeljebb 51 sportágban, 121 nemzettel; most meg már 75 sportágban közel 200 nemzet, közel 3000 sportolója részvételével! Világcsúcs! Csattanós válasz, pofon a kétkedőknek!
Tényleg megcsináltuk! Jogos a kalapemelés!
Aztán ránézek a listára, az elmúlt 30 évben rendező városok felsorolására, amikortól már ténylegesen világeseménnyé vált az esemény. Bambán elmélázok a rendezők fejlettségén, hátterén, anyagi lehetőségein! „Hiszen a tatár se lehet jobb”, nálunk, magyaroknál! Próbálom őket összehasonlítani magunkkal. Nem megy: nincs az a módszer, nincs az a algoritmus, skála, ami alapján ráférnénk egy a4-es papíron ugyanarra a grafikonra!
Azér’ hát mégis elvállaltuk és megrendeztük! Bekerültünk a tévékbe, ugyan nem hatmilliárdan nézték a képeket, az ugrókat, az úszókat: Katie Ledeckyt, Hosszú Katinkát és a többieket, mégis fölkerültünk a Wikipediára: hivatkozási alappá váltunk végre! Ez már egy igazi dobbantódeszka: innen már nincsenek határok, már láható a csillagos ég is, az OLIMPIA, mert arról nem mondhatunk le, pontosabban: Ő nem mond le!
100 évvel le vagyunk maradva! Ezer éve nem tudtunk ezen változtatni! Gyűjtögettünk, halászgattunk, vadászgattunk, portyázgattunk, rabolgattunk (míg be nem verték a fejünket, hogy alkalmazkodjunk); ők meg már földet műveltek, városokban éltek, kereskedtek. Akkor, István király fölismerte: „Hazánk nem maradhat jelen helyzetében…”!
És cselekedett!
És rákerültünk a térképre, bekerültünk a vérkeringésbe: megmaradtunk!
„Hazánk nem maradhat jelen helyzetében…”! – zakatol a ma is, megint aktuális, érvényét nem vesztett eötvösi mondat a kisagyamban. Valamit tenni kellene ma is, valamit meg kellene változtatnunk most is; de hogyan: hagyjuk érintetlenül az egészet, a részleteket javítsuk; vagy dobjuk el az alapelveinket és újítsuk meg azokat?! Toldozzuk-foltozzuk gatyánkat vagy vegyünk teljesen újat?!
Mi, most Vizes VB-t rendeztünk.
Megcsináltuk.
És?!
Minek rendeztük meg; megbeszéltük, megvitattuk, aztán eldöntöttük és megszavaztuk egyáltalán?! Mi volt a cél(unk) a megrendezéssel, miért költött(ünk) rá közel 200 milliárdot (a tizedét ígértük), épített(ünk) föl monstrumokat (amik közül néhányat azon nyomban elbont(unk)), másokat meg már másnap sem bír(unk) finanszírozni, a medencéjét vízzel megtölteni; mit ért(ünk) el vele, közelebb került(ünk) céljainkhoz?! Néhány nap örömért, dicsőségért, nagyzásért; netán jutalékért, haszonszerzésért, a csókosok kifizetéséért; esetleg az Ő kitüntetéséért? Egyszerű kérdések, de már látom, hallom, olvasom: rohadt „libsikommenistahazaárulósorosista”!
Néhány napra meghívtuk, és rögtön ide is lovagolt – hófehér paripáján – a királyfi, de mégsem vette el senkit. Azt hittük: elég, ha megvesszük a lottót, kitöltjük és már meg is nyertük már a főnyereményt: kettesünk se lett. Fölültünk a Vidám Parkban az óriáskerékre és már is a holdra képzeltük magunkat, miközben Budapest határáig se láttunk el. Megterveztettük a bicikli-hidat, aztán mégsem szabad rajta biciklizni.
A magyar családok közel fele nem megy el idén nyaralni. Több-százezer családnál szeptemberben, megint gond lesz az iskolakezdés, még ha néhány nappal előbb is kapják a családi pótlékot. Leállnak kórházi osztályok az orvos és nővérhiány miatt. Magyar gyerekek százezrei éheznek, nem látták még Budapestet, a Balatont. A kőleves újból nem mese már!
„Valahol utat vesztettünk…”, járhatatlan, sehová nem vezető ösvényre tévedtünk: „Nyergelj, fordulj!” – harsan újra a tábori jelszó, és a huszárok indulnak azonnal a hazát menteni: indulnak?! …

2017.07.31.

Nyilatkozat…


Boczkó Gábor Gyula – 1977-ben, Tapolcán született, 192 cm magas, 87 kilós, párbajtőr csapatban olimpiai ezüstérmes és így tovább – magyar állampolgár a Magyar Vívó Szövetség főtitkára és nem mellesleg az EFC (European Fencing Confederation), az Európai Vívó Szövetség végrehajtó bizottságának is a tagja.
Magyarul elmondva: nincs kiszolgáltatva a hazai szelek csapkodásának!
Ez a nagyszerű sportember, aki a Magyar Köztársaság Érdemrend lovagkeresztjét a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét is megkapta már vezette a magyar küldöttséget a lipcsei vívó világbajnokságon, amelyen a magyar sportolók szép sikereket értek el.
Most megbukott.
Tényleg megbukott?
• Anya, gyere már, ezek nem nyugszanak!
• Kiről beszélsz, apus?
• Azokról a nyavalyásokról, akik elveszik tőlünk a kulturálisunkat!
• Mit vesznek el?
• Azt nem egészen értettem, amikor hallottam a tévében, valami kulturálisan volt.
• Minek nézel ilyeneket, apus?
• A Híradó volt, azt meg nézni kell, mert abból tudom: hogyan élünk.
• Dehogy abból, apus, tudod te azt anélkül is.
• Nem károgj már, gyere nézd meg te is, most a Buzgó Gábort hívták telefonon, aki Lipcsében van.
• Ki a csoda?
• AZ nem érdekes, de amit mond: már nem is a spájzban, Lipcsében vannak a migráncsosok, csecsemőket rabolnak, randalíroznak, nem hagyják aludni a drága magyar fiainkat meg lányainkat, a rendőrség meg sehol.
• És miért nem hívták őket?
• Anya, ne bomolj! A rendőrök nem tudnak magyarul, hogyan beszéltek volna velük?
• Hát németül.
• Hol élsz, anya, már régen nem a k. u. k. országban élünk, sajnos.
• Nem?
• Most a V4-ekhez tartozunk, az a menő.
• És ott milyen nyelven beszélnek?
• Már ők sem tudják, pedig nagyon jól indult.
• Akkor most mi lesz?
• Mi lenne, előbb jön a családi pótlék.
• Jaj de jó lesz, akkor a gyerekeknek több lesz.
• Anyus, nem figyelsz, előbb adják, nem még egyet: szeptemberben nem is kapnak majd!
• Ja, akkor értem.
• De ez a Buzgó gyerek, nagyon karakán magyar fickó, egy igazi Toldi Mátyás!
• Miklós.
• Nem mindegy, anyus, a lényeg, hogy magyar és jól megmondja a magáét.
• És papus, biztosan igaz, amit mond?
• Persze, hisz bemondta az M1 is, meg valami MTI is, meg tudod, a Józsi, a Bayer Józsi is.
• Akkor biztosan úgy lehet?
• Biztosan. Még ugyan a repülős Tóni nem mondta, de majd ő is mondani fogja. Meg a Szilárd is. Biztosan.
• Biztosan.
• Hogy ezek a hülyék, ezek a németek, miért nem csináltak már szöges drótkerítést maguk köré, hiszen volt már tapasztalatuk ebből.
• Papus: talán éppen ezért, nem gondolod?!
2017.07.30.

Talán most már érteni véli…

Megcsörrent a vonalas telefonja: privát szám, akkor ki lehet az, ilyenkor nem szokta fölvenni, de most a kisördög rávette: szia, behívtak és rólad kérdeztek, mindenről, érted: mindenről!, vigyázz magadra, nem beszéltünk – és már csönd is lett. Ki volt az – kérdezte az asszony, nem tudom, nem értettem tisztán, nem ismertem meg a hangját, a számot meg nem írta ki, olvass csak nyugodtan tovább, kiabálja föl, az emeletre. Ő meg csak ül a fotelben. Dermedten. Bambán bámulja a tévét. Pedig a telefon előtt halálra izgulta magát a thrilleren. Nem tehet róla, tudja, hogy marhaság az egész, mégis imádja a borzongást, a félelmet, a feszültséget. Talán mert az életben meg nem, éppen ellenkezőleg: ott nem bírja. Azonnal rohannia kell a klotyóra, rögtön hasmenése lesz. A múltkor is, az asszony nem jött haza időben, több órát nem tudott róla, kit hívjon, hova rohanjon, és akkor is megcsörrent a telefon: nem merte fölvenni, pedig lehet, hogy Ő lett volna. Aztán persze később hazajött az asszony, lekéste a buszt, az utolsót, vissza kellett kutyagolnia a legközelebbi taxiállomáshoz, az meg időbe tellett. Akkor is ingázott a vécé meg a fotel között. Most is elkezdődött. De nem megy ki, most nem. Csak bénán ül. Nem érti. Pontosabban érti, hiszen sokat gondolt már rá, hiszen ami hét éve elkezdődött, ugyan nem így, nem bárki ellen, hanem célzottan, az mostanra „virágba borult”. Mégse érti, még csak nem is tudja elképzelni.
Ki hívhatta?
Hiszen már nincs is élő kapcsolata sehova. Hiszen az elsők között rúgták ki őt is, meg mindenkit a környezetéből, a vezetőit, még a munkatársait, a titkárnőjét is. Pedig ők ott dolgoztak, még mielőtt ő odakerült volna. Senki nem maradt, senki nem hívhatta onnan, de máshonnan se, persze, ha akarnák, akkor sem mernék. Őt már senki nem ismeri. Az elején még kapott üzeneteket, persze áttételesen, más társaságban beszélgetve, hogy hallottak arról, hogy folyik valami, meg névtelen bejelentés alapján vizsgálódnak, meg a sajtó is napirenden tartotta, de ez már régen volt, már rég leült az ügy, nem is lett ügy belőle, már előtte érdektelenné vált. Akkor meg?
Ki hívhatta?
Nem is tud senkit sem fölhívni, kihez forduljon? Különben is: ismerős nélkül nem megy, csak úgy, az utcáról nem lehet. Pedig, ha tudná, ki hívta, be tudná lőni a veszélyt, a kockázatot, hogy mi történhet, mi következhet? De nem tudja!
És vajon miért hívta?
Biztos segíteni akart, óvatosságra inteni, hogy védje magát, tartsa távol magát, amitől csak lehet, bele ne keveredjen valamibe, mert csak bajt hoz a fejére. Maradjon otthon, nézze a thrillereket, olvasgasson, sétálgassa a kutyát, ne is menjen a Facebook közelébe, pláne ne írjon oda, még kommenteket se, bejegyzésekről nem is beszélve. De lehetne így élni?
Vajon miért hívta?
Lehet, hogy ez csak egy előzetes figyelmeztetés volt? Csak egy első fenyegetés? Hiszen a telefonját bárki ismerheti. Mert olyan hülye volt, hogy az adatlapjára mindent kiírt. Hű, csak ő lehetett ilyen marha, mégse bánja, hogy fölrakta. Hogy lehet bizalmat teremteni, ha ő nincs bizalommal a másik iránt?
És mi lehet az a „mindenről”?
Legalább mondott volna valami közelebbit. Hogy mivel függ össze ez az egész rémség. El sem tudja képzelni. Hiszen most bármivel összefügghet, hiszen most nem is kell, hogy bármivel is összefüggjen, hiszen most elég, hogy fölkerüljön a céltáblára, elég csak kijelölni, rámutatni és már föl is rakják az ügyeletes fölrakók! És azonnal el is kezdnének lőni rá. Nem jössz föl, hallja az asszonyt, még nézem, majd megyek, feleli kissé krákogva, de mégis hangosan, jól van, jön a válasz, aztán csend lesz megint.
Mi lehet a „minden”?
Csak zakatol és zakatol a feje, nem tudja, mire készüljön, mit gondoljon át, hogyan reagáljon, mert reagálni kellene. Mert azt is tudja: semmi nem lehet! Mert semmi nincs mögötte! Mert semmi „olyat” nem tett! De most és itt, ez nem érdekes, mert csak később derül majd ki, de addig?
De mire?
Az egész olyan ismeretlen, annyira váratlan, erre nem tudott fölkészülni, pedig már azt hitte, lesz egy nyugodt néhány éve, utazások, unokák, könyvek, meg talán az írás. Hoppá, lehet, hogy ez a baj?
De mire készüljön?
Mindenkit előzetesbe dugnak, ez ma a gyakorlat, ez már bevett szokássá egyszerűsödött. Legyen az politikus, jóakaratú hacker, zenész, újságíró, ha rákerül a listára, már viszik is kötőféken. Még ha gipszben is van, öreg is, vezetőszárnyon!
El se tudja képzelni!
Az „átkosban” egyszer megszerveztek neki és társainak egy látogatást egy bányába, éjjel alig aludt előtte, mert el nem tudta képzelni, milyen. Aztán lementek Tatabánya környékére, beöltöztek, megkapták a dögcédulájukat is, a párját fönn kellett hagyni és elindultak. Lifttel ereszkedte tíz-tizenöt percet, „és már lenn is voltak”, ahol egy kisvasút várta őket további húszperces vonatozásra: előre vitték őket egészen a fejtésig, ott csak négykézláb, előre-görnyedve, sípoló tüdővel tudtak csoszogni. Félt, azt gondolta: itt a vég! De ment, vánszorgott előre, a dolgozó-fejtő vájárok lerakták csákányaikat félrehúzódtak a kisebb oldalcsapásokba, ahova ő be se tudott volna bújni, és mosolyogva néztek rájuk. Utána még napokig jött az orrából a fekete váladék. Most már el tudja képzelni. Most már nem fél tőle, mert volt ott, mert átélte, milyen!
De mi lesz most?
Gyomra a torkában, szíve a gyomrában, a vérnyomása megint az egekbe ugrott, ebből ma aligha lesz alvás, pedig már a filmnek is régen vége van. Egy másik kezdődik éppen, a holokausztról, persze, hiszen már éjfél is elmúlt. Nézi a filmet, hallgatja az emlékezőket, a túlélőket. Hallja a kérdést: miért maradtak Magyarországon, miért nem mentek el, hiszen már korábban is mindent érezni, tudni lehetett! És akkor neki is bevillan: ő sem értette ezt, hiszen ő is ezt kérdezte mindig, mert ezt nem értette soha: miért nem mentek el, miért nem hagyták a francba az egészet, miért maradtak? És miért jöttek vissza?
És Ő, Ő miért nem megy el? Miért nem köti a hátára azt a kurva batyuját, kapja a hóna alá az asszonyt és húz el a picsába? Hisz a gyerekek már egyenesben, hiszen már más is megcsinálta és csinálja. Miért nem? Már ezt is elképzelte korábban, persze, hogy erre is gondolt, eljátszott a gondolattal, de az mégsem ugyanaz, mint tényleg elindulni.
De Ők sem mentek, sőt: visszajöttek. De minek foglalkozik most ezzel, hogy jön ez most ide? Ja, az a film a tévében.
Kimegy a konyhába, fölbont egy sört, nem is tölti pohárba, csak úgy elkezdi inni.
Talán most már érteni véli…
2017.07.26.

Két perc se kell…


Nézem a kipirult, izzadt arcokat. A hajtincseket, amik éppen akkor összeragadva a szemükbe lógnak, de őket az sem zavarja meg. A „dejóbulilesz”-re összegyűlteket. Meg az öregedőket. Meg a már mimikátlan-arcú, mosolytalan még idősebbeket. A kalaposokat. Az először tapsra lendülő, majd a hirtelen, talán nem is olyan váratlanul ökölbeszoruló kezeket. A fiatalokat ott, kinn a domboldalban: már nem az újabb zenekar várakozásában pillednek. A hullámzó ember-sokaság gyorsan válik arctalanná: egy ütemre hörgő tömeggé.
Mi történik megint? Elég a csengő-bongó kolomp hangja? Hová tűnik a kétely, a kétség, a meggondoltság? Miért válnak a széparcú, kritikus fiatalok is azonnal üvöltőző csordává?
Csak egy csaj fütyül élesen, csak egy hosszúhajú fiatal lány kiabálja világgá véleményét. A tömegben. Egyedül. Körülötte azonnal lendülnek és ütnek a kezek, rúgna a lábak. Hátulról és orvul, a hullámzó fekete hajánál rántják le a lányt a földre. Sipítozva már vért kívánnak néhányan.
Mi van itt megint? Visszamentünk az időben? Egyeseknek túl hosszú volt a béke? Nem érezték jól magukat a gyűlölködést megvető, a soknyelvű és színes Európában? Megint a nemzet, megint a bezárkózás, megint a kerítések, a szögesdrótok világa lett a sikk?
Azóta eltelt már néhány nap. Kimentették – mondja az egyik fő-szószátyár, minek ment a Fradi B-közép közé egy dózsás? Kimentették – erősíti meg, még akkor is, ha hátra kulcsolt kézzel, egy „szekrény”-nagyságú erőember, olyan verőlegényféle. Mert ott vért akartak volna inni! És azóta is ezt olvasom, újra és újra egyes kommentekben; hogy megérdemelte, mert a zavarkeltőnek ez jár; még ha lány is; miért nem maradt otthon gyereket szülni, a konyhában matatni, takarítani, várni az urát, a parancsolóját.
„A HÁBORÚ: BÉKE; A SZABADSÁG: SZOLGASÁG; A TUDATLANSÁG: ERŐ” – villan be a hatalmas transzparens a párt, a vezér jelmondata! És most megint ezt harsogja a szónok, hogy történelmi pillanatban vagyunk, most dől el megint a haza sorsa, Európa sorsa, háborúban állunk, nem hátrálhatunk egy tapodtat se! És erre csak a legjobbak képesek, akik azért szabadok, mert szolgalelkűen követik, fogadják el az egyetlen lehetőséget! Nem kell itt gondolkodni, kérdezni, hogy hol vannak azok a migráncsok, az idegenek, az idegenszívűek, mert a tudatlanság az erő! És ennyi elég is, már meg is van a hatás!
Ezért ütöttek, rúgtak ott! És még nincs vége!
Most majd jönnek az újságírók. Hiszen már elvitték a srácot is: aljasul, hajnalban, hazudva, hogy nem is akart jót, csak balhét. Hiszen elvitték már a politikust, a közszolgát, megalázták a „rendvédelmist”, a pedagógust, az ápolót, a filozófust, akiknek nem lendült ökölbe a keze, amikor kellett (volna)!
„1984” jut eszembe…
2017.07.25.

Kétségek…

„… Magyarország kormánya egy korábbi időszakban hibát, sőt bűnt követett el, amikor nem védte meg Magyarország zsidó származású polgárait. Szeretném világossá tenni, hogy a fölfogásunk szerint minden magyar kormánynak az a kötelessége, hogy minden állampolgárát származásra való tekintet nélkül megvédje. A II. világháború idején ennek a követelménynek, ennek az erkölcsi és politikai követelménynek Magyarország nem tett eleget. Ez bűn. Ugyanis akkor úgy döntöttünk, hogy a zsidó közösség védelmezése helyett a nácikkal való kollaborálást választjuk. Világossá tettem a miniszterelnök úr számára, hogy ez soha többé nem fordulhat elő, a magyar kormány a jövőben minden állampolgárát meg fogja védeni.” Orbán Viktor 2017.07.18.
Öt órája mondta. Magabiztosan. Egy pisszenés sem volt. Csak a kamerák kattogó zúgása hallatszott.
Öt órája mondta. Az ország házában! Netanjahu mellett állva. Bele a kamerákba. Most nem volt kitiltva senki.
Öt órája mondta. A világnak! Ha Macron elmondhatta, akkor Ő is elmondta. Ez hír lesz. Ez ütni fog!
Öt órája mondta. Magyarországnak is mondta? Magyarország biztosan hallotta. Meghallotta-e? És a nyilatkozó? Komolyan gondolta, vagy csak az alkalom mondatta vele?
Öt órája mondta. Nem szokta elszólni magát. Amit mond éppen, azt akkor meggondolta. Nála nincsenek véletlenek. Minden tudatos. Ezért mond ezt is, azt is. Szól ehhez is, ahhoz is.
Öt órája mondta. Egyszerűen. Világosan. Megérthetően. Lefordíthatóan. Minden tolmács értette.
Öt órája mondta. Kétség nem fér hozzá. Mosolygott is.
Aztán kezet fogtak. Befejezték a nemzetközi sajtó-tájékoztatót. Kimentek. Mindenki bekapta az utolsó pogit is. Elrakták a mikrofonokat és a kamerákat.
Csönd lett. Jöttek a takarítók.
Öt órája mondta. Most még csak szavak. Egyszerű, világos mondatok. Végre hangosan kimondott értékelés! Vállalt ítélet!
Mi jön most? Mi jön ezután? Az első lépést követi majd egy második is? Vagy folytatódik a hétköznapok pávatánca? Mi lesz a hétköznapokban? Fölélednek újra a plakátok? Szembenézünk végre a szembenézhetetlennel? Végig megyünk az úton?
A szavak elhangzottak. A mondatok szóltak. Tegyünk, hogy ne csak szavak maradjanak, ne csak üres mondatokká silányuljanak…
2017.07.18.

Nézz a másik szemébe, és beszélgess vele.

(Tizenkettedik lecke – Timothy Snyder)

Nemcsak az udvariasság miatt.
Hanem mert így lehetsz polgár
és a társadalom felelősségteljes tagja.
Így maradhatsz kapcsolatban a környezeteddel,
így léphetsz át a társadalmi korlátokon,
és így mérheted fel, kiben bízhatsz és kiben nem.
Ha a feljelentés kultúrája általánossá válik,
ismerned kell a mindennapi élet pszichológiáját.”

Ne fényképezz, ne takard el az arcodat, ne politizálj, ne használd a WIFI-t – áll a Vizes VB fő helyszíne körül, az út menti táblákon bejáratoknál: és még további 23 tiltás! Elrettentésül, félelem keltően ott van a TEK harckocsija is! Egyenruhás és civil őrző-védő emberek sokasága vigyázza a REND-et, a BIZTONSÁG-ot, a ZAVARGÁS-mentességet. Figyeld a másikat, mi van a kezében, a ruhája alatt, (a fejében), nem hagyja-e ott, „véletlenül” a táskáját, a sapkáját, a mondanivalóját vagy valamilyen gyanús csomagját?! Még be sem léptél és már mennyi izgalom; vagy talán nem is az, hanem szorongás, aggály, mert hoztad a gyereket, az unokát is? Haladjon, ne álljon meg, nyissa ki a táskáját, vegye le a szemüvegét, mi van a zsebében, mért nem megy már tovább – hallik minden „kapunál”. Jó, hogy egy órával hamarabb kijöttünk, jó, ha időben bejutunk. Hát Te is elkezded figyelni az előtted állót, a melléd kerülőt, azt a szemüvegest ott, a másik sorban. Ő is figyel téged. Meg a másik sorban állót is. Figyelem lett az egész világ, itt a bejáratoknál. Persze nem nézel a szemébe, persze sunyítasz, persze ott se vagy, csak a gyerekkel, az unokával bíbelődsz, hogy bejussatok, be: a „paradicsomba”. Már itt is, ott is fölsír egy gyerek, mélyeket sóhajt egy-egy idősebb ember, de senkisem morog, mindenki csoszog csak tovább. Így van ez rendjén, most ez a REND, önként jöttél, önként vállaltad, még örülsz is neki: hiszen „vigyáznak rád”!
Hova jöttünk, hol vagyunk?
Hol lennénk, itthon vagyunk, „nevét és virágát” is tudjuk.
Akkor: kitől félt bennünket, miért félt bennünket a hatalom; mire ez a nagy rend-biztosítás, ez a látványos erődemonstráció?! Hisz sehol egy migráns, sehol egy Soros, még csak egy tüntetés, tiltakozás sem látszik. Fenyegetés, riogatás az van, az persze mindennapossá vált; lehet, hogy nem is bennünket féltenek? De benne vagyunk mi is, már régen partnerekké váltunk: nem állunk meg beszélgetni, még a sorban araszolgatva sem, még a fontolva haladás közben sem. Nem köszönünk, nem nézünk, nem mosolygunk egymásra, nem tartozunk együvé, nincs új kapcsolat, barát: csak magunk elé meredve bámuljuk a frissen aszfaltozott járdát, fogjuk a gyerek, az unoka kezét egyre szorosabban, hogy már „fáj nagypapi” hallatszik mindenfelől.
Végre bejutunk.
Végre.
Ide igyekeztünk?
Megette a fene az egészet…

2017.07.17.

Csak kérdezek…


„Könnyen elképzelhető, hogy külön posztban is kijelentem: Magyarország pillanatnyi legzseniálisabb politikusa Orbán Viktor. Semmi idézőjel.” – gondolják, írják, mondják sokan innen is, onnan is; híresek és névtelenek; balosok és jobbosok; politizálók és politizálgatók; nagymamák és unokák.
Akkor kérdezek:
• Mindenki zseniális, aki rögtön elfelejti: honnan jött és kiket hagyott maga mögött?
• Mindenki zseniális, aki, amikor megkérdezik tőle, hogy mi lett az MKB Bank eladásából származó milliárdokkal, akkor az illetőket kirúgja a pártjából?
• Mindenki zseniális, aki apja kőbányáját monopolhelyzetbe segíti?
• Mindenki zseniális, aki körülnéz a saját térfelén, megszervezi szövetségesnek a „táborát”, majd egyenként levadássza őket, tönkreteszi szervezeteiket és a tagokat beolvasztja a saját szervezetébe; a kicsit is másként vélekedőket pedig kíméletlenül ledöfi, sőt megalázza?
• Mindenki zseniális, aki időben köpönyeget vált, föladja korábbi „énjét” és pl. liberálisból illiberális (sőt) lesz, amikor rádöbben arra, hogy másként nem kerülhet hatalomra?
• Mindenki zseniális, aki, valójában koloncnak tarja a nyugdíjasokat, de amikor pedig vár tőlük valamit, hogy rá szavazzanak, hogy kezet csókoljanak neki, hogy ellen-tűntessenek, akkor levelet ír nekik?
• Mindenki zseniális, aki kitalálja: mit akar hallani a többség és azt üvölti is nekik rögtön, persze utána „szarik rá”?
• Mindenki zseniális, aki vitázik a nép előtt, amikor szüksége van rá; és amikor meg nem, messze elkerüli a vitát, elmenekül a valódi vita elől?
• Mindenki zseniális, aki annyit mond: „folytatjuk”?
• Mindenki zseniális, aki ráérez az alantas ösztönök erejére, fölkorbácsolja azokat és maga érdekei elérésére használja?
• Mindenki zseniális, aki nem a szakértelmet, tudást, képességet értékeli, hanem a lojalitást és ezt törvénybe iktatja?
• Mindenki zseniális, aki ellenségként tekint mindenkire?
• Mindenki zseniális, aki a hatalomból azonnal ellenségeket kreál és minden tőle telhetőt megtesz ellehetetlenítésükre, megfosztja őket (majdnem) mindentől, ami normális emberi életük fenntartásához szükséges?
• Mindenki zseniális, aki visszaél hatalmával: alaptörvényt fogadtat el; szétveri az ellenőrző, kiegyensúlyozó intézményeket; a büntető jog eszközeivel szervezeteivel semmisíti meg politikai és annak vélt ellenfeleit?
• Mindenki zseniális, aki a közpénzekkel úgy garázdálkodik, mintha az a sajátja lenne?
• Mindenki zseniális, aki törvényeket alkot, hogy „törvényessé tegye” az „einstand”-ot?
• Mindenki zseniális, aki csak azért, mert szereti a focit stadionokat épít mindenhova, még a vidéki háza mellé is, adótörvényeket módosít, hogy legyen elég pénz rá; elképesztő mennyiségű pénzért vizes vb-t rendez, ugrótornyot épít, majd lebontja?
• Mindenki zseniális, aki árokpartjára löki a társadalom egyharmadát, majd ott is hagyja őket?
• Mindenki zseniális, aki törvényt írat, hogy falujában leválthassák a megválasztott polgármestert?
• Mindenki zseniális, aki visszamenőleges hatályú törvényeket vezettet be?
• Mindenki zseniális, aki vezér lesz?
Ezek így együtt adják ki a zsenit, vagy mindegyik külön-külön is zseni?
És, így együtt: kit látsz??!
2017.07.11.

Féligazság…

(„… a nem értésnek marad nagyobb jelentősége…”) Nádas György

Olvasom Nádast, csócsálom, ízlelgetem, hogyan emlékezik Ő: ahogyan forgatja erre, forgatja arra az emlékeket; nézi innen is, onnan is, azok meg egy kicsit mindig változnak, vagy így, vagy úgy mutatják magukat. Gyerekként nem értette. Miért nem értette – kérdezi magától, vagy lehet, hogy nem is kérdi, én kérdem magamtól. Körbejárja, újra és újra megtapogatja: „Az emlékezet egyenragúként őrzi a nem értést és az értést, habár a nem értésnek marad nagyobb jelentősége.”.
„… az ékkő, a foglalat, a nyakék, a drágakő, főleg a féldrágakő. Féligazság…”.
Leteszem a könyvet. Előveszem a pipámat, megnézem a fejét is, szárát is, mennyire tiszta, szelel-e; kinyitom a pipadohány zacskóját, megtömöm a pipa száját, átszurkálom a jó szelelés végett, aztán előveszem a pipagyújtómat is, és lassan, akkurátusan meggyújtom a dohányt.
Közben nemcsak a kezem jár.
Féldrágakő, féligazság – szólítanak meg.
Fél.
De ez nem a fele. Nem arról van szó, hogy nem egész, hogy nem annyi, talán csak valamivel kevesebb. Ez nem azt jelenti, hogy nem számoltunk bele mindent, nem számoltuk végig és ezért most itt tartunk, most ennyi jött ki. Nem arról van szó, hogy csillog ez is, ragyog ez is, igaz, nem igazi, de mégis.
Itt másról van szó.
A féligazság nem ez!
A féligazság nem az igazság fele!
Semmi köze, az igazsághoz – fogadom el, értem meg talán.
Gondolkodva szívom tovább a pipám, jól szelel, a dohány se nem túl nedves, nem is száraz. Pont jó – gondolom, akkor végig szívom.
De még nem nyúlok a könyvhöz, nem folytatom az olvasást, már nem a féldrágakő, az ékkő, a nyakék meséje foglalkoztat. Már az elmúlt napok filmje pereg előttem, ahogyan a híradó kockái is követik egymást, hírről hírre, megállíthatatlanul. Már Kövért hallom, hogy mi lesz itt ősszel, „jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok” fenyeget, fölszedik majd a flasztert, gyújtogatni fognak, lezárják a várost, fröcsögése „magyaros bajuszán” megül, és csak hergeli, csak hergeli „népét”, kidagadt ütőerei majdnem megpattannak a halántékán; már a film Németh Szilárdot mutatja, aki meg úgy öklendezi föl a szavakat, mintha hányna, mert amit mond, az büdösebb, savasabb, rosszabb annál is; már magyar zászlóerdő előtt szórja átkait a miniszterelnök, háborúról, a haza veszélyeztetettségéről, idegen érdekeket behozó civilekről, belső és külső ellenségről vízionál, amit egy kéz irányít, egy spekuláns keze van a dologban és Ő ezt nem hagyja; és már peregnek is a kék óriás és kisebb plakátok, már szinte csak a kékség látszik, semmi más, már kékre lépünk, kékbe töröljük a lábunkat is… Mindeközben halk, visszafogott hangon, olyan magaskulturálisan, szinte viszolyogva ejtjük ki a szájunkon: „fasiszta”, és már vitatkozunk, ellen-érvelünk, osztunk és szorzunk, pedig már egy szikra is elég lenne…
„Féligazság” – súgom magamnak, csak figyelj és gondolkozz nyugodtan, hisz „Halált virágzik most a türelem”: hisz „van benne valami”, hiszen nincs már más eszköz, csak az engedetlenség; hiszen az indulat szüli az indulatot; hiszen „a haza minden előtt”; a Soros meg tényleg pénzember, még ha vagyona egy részét a köz jobbítására fordítja is.
Akkor mégis „lehet benne valami”?! (És hogyan fogok én emlékezni ezekre a féligazságos napokra vajon – fut el a szemem előtt egy belső futóhír, de ahogy jött, tovább is szalad…)
Nem!
Ahogy Hofi mondta annak idején, itt elveszett már az „i”: ez gazság, még talán annál is rosszabb, mert elaltat, megnyugtat, leszerel és csak arra inspirál: fogadd el, és állj mögé!
A pipám teljesen leégett már, észre sem veszem és már csak a szárat szívom, már íze sincs.
Fölemelem hát Nádast, folytatom az olvasást a brillekről, a gyémántról, a féldrágakőről meg a féligazságról.

2017.07.08.

Márpedig akkor választás lesz!


Tállai András, aki parlamenti és adóügyekért felelős államtitkár, a NAV vezetője és sok más tisztség büszke viselője is, nem szereti a szentistváni polgármestert.
A hétvégén ezért választás lesz.
Értitek, ugye?
Azér’, mert a szentistváni polgármestert a Tállai nem szereti.
Ezér’ a falunak vége lett!
Mert Magyarországon, ha a falu országgyűlési képviselője, aki parlamenti és adóügyekért felelős államtitkár, a NAV vezetője és sok más tisztség büszke viselője is, nem szereti a falut, akkor coki van! De a Tállai, aki parlamenti és adóügyekért felelős államtitkár, a NAV vezetője és sok más tisztség büszke viselője is, nem a falut nem szereti, hanem a megválasztott polgármestert (ahogyan azt már az előbb is írtam, de hát mostanában nálunk mindent legalább kétszer, de sokszor még többszőr is le kell írni, sőt: el is kell mondani, és még akkor sem biztos, hogy megérti, akinek kell), ezért megüzente, ha eltakarodik az a polgármester, akkor abból a faluból Kánaán is lesz akár!
És hát a Tállai csak úgy nem beszél!
Így hát a testület márciusban lemondott.
Mert azér’ a hatalmasságok szavát megértik a kishatalmasságok.
Akkor választás lesz!
Persze utána a népeknek úgy kell majd viselkedniök, hogy az tetszen a Tállainak, mert csak akkor jön el a Kánaán, mit eljön: a falu lesz a Kánaán! Ömleni fog a sok zsozso, meg lesznek látogatások is, akár még maga Tállai is „lejön” a futballpálya megnyitójára, mert az lesz az első, ami megépül majd, a Mészáros fogja megépíteni, a Makovecz tervei szerint! A kezdőrúgást meg a 97 éves Lajos bá’ rúgja majd, ha le tudja rakni a mankóit, aki még látta Csapajevet is, dehogy a Csapajevet, a Puskást a Népstadionban, a 7:1-es meccsen. Utána meg az öregfiúk, akik most is berúgják, még a kocsmafalát is, játszanak majd az asszonykórussal, mert az még most is van a faluban: a Bözsi néni, a Julis néni, meg a szomszédból átjön majd a Vali néni is, ha a fia éppen nincs berúgva és be tudja indítani a Trabantot, ami még mindig jár. És lesz kolbász is, meg lilahagyma meg sok oldalas, szalonna is, ha a falu éppen disznót vág akkor, meg az a nagy dínom-dánom, ami még lesz akkor.
Aztán nagy csönd lesz.
Mert hazamennek majd a vendégek, jóllakottan, pityókásan, megelégedetten, hogy megint milyen nagy jót tettek itt is, büszkének és erősnek fogják magukat érezni, és csak azt nem fogják érteni, amikor a sofőrjüktől elfordulva, a hátsó ülésen horkolva elalszanak, hogy miért nem elégedettek az emberek.
Pedig még választhattak is.
Szabadon…

2017.07.07.

Ördögök és angyalok?!…

„Tudsz úszni, nem… és ha megfizetem?” (Hofi Géza)
„Van véleményed, nincs… és ha megfizetem?” (Gyűjtés)

Van ugye az egyrészt, meg van a másrészt. Meg aztán a mindazonáltal. Meg hallani ezt is, meg azt is, mert lehet így is, meg úgy is. Ilyen világban élünk. Tényleg így, csak így lehet élnünk?
Olvasom a neves történésszel készült hömpölygő nagy-interjút. Azt, amelyiknek a kiemelt címe: „Horthy tudta, hogy nem vezethet be diktatúrát”. Amelyikben az egykori kormányzó mai megítélésének az ellentmondásairól és a populizmusról beszélgetnek. Komolyan, tudományosan és ítélően. Persze szigorúan a tények, a kutatási eredmények alapján. Semmi populizmus, semmi demagógia, semmi politikai elhajlás, csakis középről. Semmi ármány: ravaszkodás kizárva. Mellébeszélés, köntörfalazás, csűrés-csavarás, na, ezt már nem tudom.
Beszélgetnek. Nyilván néhány nappal ezelőtt beszélgettek. Talán egy héttel hamarabb, vagy kettővel. Aztán átolvasták, javítgatták, kiegészítették, majd leadták. Talán a szerkesztő is belejavított, ezért újra átnézték. Aztán tegnap megjelent.
De megjelenhetett volna akár nyolc évvel ezelőtt is, vagy még régebben. És megjelenhetne akár jövőre is, vagy tíz év múlva.
Mert úgy beszélgettek. Úgy írták meg. Úgy fogadták el.
Lehet így is. Szerintük: csak így lehet!
Mert így időtálló. Így elnyűhetetlen. Így tartós!
Meg így nem lehet belekötni, nem lehet támadni: se jobbról, se balról; se a hatalomból, se ellenzékből.
Tulajdonképpen nincs is benne vélemény. Nincs is benne állásfoglalás. Még csak nem is eligazító. Még fogódzót, támpontot se ad.
Itt vannak például ezek a szoboravatások is, mit kellene velük kezdeni vajon – jön a kérdés. Jó kérdés, megszokottá fognak válni, még csak sokat se kell várni – olvasom ki a sorokból, mert a támogatók és az elutasítók is csak részigazságokat állítanak, ezek az emlékezetpolitikusok nem a maguk bonyolultságában látják a dolgokat, „ők – a történészektől eltérően – ördögökkel és angyalokkal szeretik benépesíteni a múltat…”, olvasom tovább.
Akkor most mi is legyen a szobrokkal: épüljenek csak tovább nyugodtan; sokasodjanak is; teremtsenek kultuszt is; vagy mi legyen? Hiszen, ahogy olvasom, a névadó tengernagy se nem ördög, se nem angyal, hanem csetlő-botló, hús-vér ember; akinek pechje volt és kormányzó őfőméltósága lett; kinek a neve „országmentő”-t, a „hongyarapító”-t jelentett”, amiből később vált csak „nemzetvesztővé”, akinek végül ki kellett neveznie Szálasit is, aki mára „kivételes államférfiú”-vá avanzsált! Ki is volt (lesz) hát Horthy Miklós: rendteremtő, Hunyadi János és Kossuth örököse, netán demokrata, vagy fasiszta diktátor, szörnyeteg, véreskezű gyilkos?! De hát senki nem fogadta Őt Európában, csak később, persze Hitler, Mussolini és a pápa is, de ide a kutya se jött hozzá, akkor ez jelent(ett) valamit?
Hát akkor most hogyan gondolkodjak, miképp vélekedjek, hogyan foglaljak állást, hogy ne legyek se demagóg, se populista, se egyoldalú: támogassam a szoborépítők mozgalmát, lelkesedjek, hogy megint találtunk egy kiemelkedő államférfiút, aki magyar stb.; vagy éppen ellenkezően? És miért úgy, miért nem fordítva?!
Hiszen a történelem itt és most, éppen ebben a kérdésben is velünk él; itt és most (is) példát, analógiát mutat(hat), hiszen a történelem válaszokat is ad(hat), ha jól kérdezünk, ha jól értelmezünk, ha figyelünk.
De a történész nekem nem felel. Nekem nem válaszol. Ez nem futballmeccs -sugallja, amit stadionban játszanak és aminek az lesz a győztese, aki több gólt rúgott. Itt nem lesz végeredmény se, talán végső megoldás se…
De hogyan lehet így a kizökkent időt helyrehozni – próbálkozom megint.
És jön a válasz: van ugye az egyrészt, meg van a másrészt. Meg aztán a mindazonáltal. Meg hallani ezt is, meg azt is, mert lehet így is, meg úgy is, vannak ördögök is, meg angyalok is. Ilyen világban élünk.
Tényleg így, csak így lehet élnünk?

2017.07.04.