2017. augusztus 15. nap bejegyzései

Óvakodj a pártállamtól

„Az államokat kisajátító és versenytársaikat
elnyomó pártok nem voltak kezdettől fogva
mindenhatók. Egy-egy történelmi pillanatot
használtak fel arra, hogy ellehetetlenítsék
ellenfeleik politikai létezését.
Támogasd a többpártrendszert,
és védd meg a demokratikus választási szabályokat.
Menj el szavazni, amíg tudsz.
Fontold meg, hogy jelöltesd magad tisztségre.”

’89-ben szabadok lettünk.
Tényleg szabadok? Vagy csak esélyt kaptunk rá? Éltünk is a szabadságunkkal, vagy hagytuk, hogy egy pillanat alatt mások fölhörpintsék, kiélvezzék majd eldobják, mint egy haszontalan üres üveget? Mit mondunk és gondolunk ma a szabadságunkról? Mindenki azt gondolja?
Az induláskor annyi volt a párt, mint réten a virág: ott pompáztak, illatoztak mindenfelé; mondták az igét, szorgoskodtak, mint a hangyák: szerveződtek, támogatókat gyűjtöttek, összefogtak, kiközösítettek. Aztán a megmérettetésen nyertek és vesztettek, fölemelkedtek és eltűntek. Barátom: micsoda idők voltak! Minden izzásban, forrásban volt, de mégse robbanásban; minden vitában, veszekedésben, annak ellenére sem gyűlölködésben; változott a múlt is, előbújtak ugyan rejtőzködő „ordas eszmék”, de Hofival szólva: nem vettük föl a díszmagyart, mert büdös volt a naftalintól! Aztán kialudt a láng, lekerült a fedő is a lábasról, a forrás rögtön abbamaradt: pedig még nem forrta ki a fölét a tej, viszont azt se láttuk, sejtettük: összement-e, megsavanyodik-e.
És pártok, kormányok jöttek, aztán mentek: a szabadság édes érzése ragacsos masszává állt össze és ragadt a fogunkra. Újra „emlékesedéssé” vált a világ.
És akkor egy kicsike párt, egy nagy párt ifjúsági szervezete, ami persze sohasem volt igaz, de mindketten liberális pártok voltak, elkezdett nagyot álmodni. Tudjuk, mi egyszerű földi halandók, hogy a jó álom az első lépés a megdicsőülés rázós (mennyei?) útján, de bizony egy jó álom, az nem mindenkinek adatik meg, a földi rögös útra-lépésről nem is beszélve. Csakhogy az az álom nem a szabadságról szólt, pontosabban nem mindenki szabadságáról, hanem csak az álmodónak a szabadságáról, az ő odavezető útjáról, de hát az vesse az álmodozóra az első követ, aki még nem álmodott ilyen csodáról! „Merjünk nagyot álmodni” – kiáltotta világgá a világot látni, külföldről segített legkisebb fiú, abból az akkor még stadion-nélküli kis faluból, akinek az apja munkásai (miután az egyetlen versenytársa – máig tisztázatlan módon – eltűnt a pályáról) nem győzték a munkát a kőbányában, mert annyi, főleg állami megrendelés ütötte a markát. Mert a kicsike párt hirtelen fölcseperedett, vezetői azon nyomban le is vágták a szakállukat, és egyszer csak – bár nem az első nekifutásra – de ott találták magukat a kormány hatalmas rúdjánál. Az álomból valóság lett, igaz csak négy évig, mégis elég sokáig ahhoz, hogy aki látni, érteni akarta őket, és nem csak azt figyelte, amit mondtak, hanem amit csináltak, annak bizony keserű lett a szájában az édes, felhős lett a tiszta égbolt, megpimpósodott a poharában a bor is; hogy a kivágott tokaji szőlővesszőkről ne is beszéljek. Akkor még nem ők nyerték a legtöbbet, de már megtanulták: nyerhették volna!
És bár az ország akkorra már nem az analfabéták országa volt, mégse elég figyelmes és kiművelt ahhoz: megértse is azt, amit akkor látott, tapasztalt, elszenvedett. Mert az idő tájt még működött a köztársaság, még szálldosott a szabadság édes madara, bár már csak egyre kisebb köröket írt le a levegőben. Ezért aztán „kapjanak még egy esélyt”, „várjuk ki a végét, adjunk nekik időt” jelszóval megint jöttek, a már középkorúvá, a labdarúgó korból kiöregedett, de iránta olthatatlan vágyat és szerelmet érző, egyszer már leszerepelt emberek; akikről csak azt nem lehetett tudni: kik is valójában?! Akkor még nem tudtuk, mi az a NER; mi az az alaptörvény meg annak az asztala; meg azt se, hogy hogyan lehetséges 28 is százalékkal kétharmadot elérni.
De Ő már tudta.
És meg is cselekedte!
És most már benne is vagyunk. Megint benne vagyunk. Már nem gondolhatjuk komolyan, már nem mondhatjuk szemlesütve: ők nem olyanok. Már tudjuk: „ezek ugyanazok”! Megtagadták és naponta megtagadják apjukat, miközben legrosszabb énjét másolják. „… a nép szabadságának mannáját mindennap be kell gyűjteni, hogy ne rohadjon meg…” – mondta valamikor, még a XIX. században Wendell Phillips bostoni ügyvéd, az amerikai őslakosok, valamint a nők jogegyenlőségének a szószólója – nálunk már szaga van a rothadásnak!
De lehet még szavazni!
Lehet még szavazni?
Hiszen egy szavazat már nem egyenlő egy szavazattal; hiszen már tervek születnek a szavazati jog feltételekhez kötéséről; hiszen a választási kampányt egyenlőtlen médiafölénnyel, pénzbőséggel uralja a kormányzat és a mögötte álló párt; hiszen úgy változnak a választási szabályok, hogy észre sem vesszük; hiszen a választást ellenőrző intézmények nem függetlenek!
Szavazni kell, amíg lehet. De vedd észre: a szavazás nem a fülkében kezdődik, ott befejeződik! Minden nap szavazol, minden nap döntesz, minden nap elfogadsz vagy megváltoztatsz egy véleményt, minden nap tehetsz valamit a szavazás érdekében, mert a napok mennek, csak mennek, csak mennek egymás után…
2017.08.15.