2017. október hónap bejegyzései

Bíró-kergetés Magyarországon…


Egy „egyszerű” labdarúgó mérkőzésen, a megye III-as Kunbaja-Kiszállás focimeccsen – egy piros lap fölmutatása után – a hazai játékosok (Vajdaságból „szerződtetett tehetségek”??) fenyegetően elindultak a játékvezető felé. Tudni kell (a hazai egyesület elnökének elmondása szerint), hogy a megindult játékosok kigyúrt óriások, hatalmas, 100 kiló fölötti, indulatos behemótok voltak. A tizenkilenc év körüli, vékonydongájú játékvezető menekülőre fogta: átugrott a pályát övező korláton és miután észlelte, hogy a nézők is támadóra kapcsoltak, úgy, ahogy volt, bíró-szerelésben elfutott egy közeli kis-utcába és bemenekült egy udvarra. Aztán megérkeztek a rendőrök is.
Ennyi a történet.
Tegnap reggel a kocsiban zenét akarván hallgatni, rátekeredtem a zenei csatornára, ahol éppen a legendás Bocskor Gábor és társa nyomta a rizsát. Éppen erről a meccsről a meccsen történtekről röhögcséltek, csinálták a műsort, gúnyolódtak a fiatal játékvezető „gyávaságán”: „ne menjen az ilyen játékvezetőnek … na képzeld el a Kassait, ahogy elszalad a Bayern játékosai elől”, és egyszerű csínyként, jópofa gegként, megbocsájtható kópéságként kezelték a veszélyes szituációt. Amikor az általuk megszólaltatott kunbajai elnök elmondta, hogy félnek a várható következményektől, szankcióktól, ami rájuk vár, megdöbbentek és nemtetszésüket hangoztatták!
És akkor eszembe jut, hogy az elmúlt napokban rengeteg színésznő, közéletben szereplő asszony, szociológusnő, író teszi nyilvánossá az Őt ért szexuális erőszakot, amin eddig az un „férfitársadalom”, „erősebb nem” csak röhögcsélt, viccelődött, dicsérendő „skalp-szerzésként” anekdotázott.
Semmi nem változik!
De legalább beszélünk róla…
Tisztelet Nektek lányok, asszonyok!
2017.10.17.

Kun Béla levele Orbán Viktor miniszterelnökhöz


Orbán Viktornak
miniszterelnök
Budapest

Tisztelt miniszterelnök úr, kedves Viktor elvtárs (sajnos a mozgalmi nevedet nem tudom, talán a hős stadionépítő)!
Először is köszönöm, hogy nem a születéskori (Kohn Béla, anyja neve: Goldberger Róza) nevemet, hanem az 1916-tól honosítottat (Belügyminisztérium 1916. évi 40587. sz. rendelete. MNL-OL 30799. mikrofilm 261. kép 1. karton) használtad, amikor megcímezted leveledet. Minden elismerésem bátorságodért, ebben a Jobbikkal terhelt világban: már ez „férfimunka” volt, ahogyan azt manapság az M4 sportcsatornán szokta volt mondani a legendás Jenő a női versenyzők sikereire reagálva. Persze megjegyzem rögtön, ha meg nem sértelek vele, ismertem sok Schwartz Györgyöt (talán egyikük magyarosíthatta a nevét), akit annyit emlegetsz leveledben, de nekem mégis ismeretlen ez a Soros Gyuri, de azért próbáltam megérteni aggályaidat vele kapcsolatban, bár gyakran elvesztettem a fonalat. Rákerestem hát a Wikipédiára, tényleg jó alanyt találtál magadnak a hangulatkeltő és korbácsoló akciódhoz: pénzügyi guru is, ismert is, van véleménye is, jól is beszél, az orra is elég nagy; szóval éppen megfelelő!
Másodszor úgy látom: hatalmas tettet hajtottál végre azzal, hogy évszázadon átívelő levelet írtál nekem, amit nagy örömmel olvastam. Ahogyan azt Vlagyimir Iljics Lenin a Lenin Összes 33. kötet 490. oldalán írta (mint tudod, a nagy Lenin már nem él sajnos!): „”Államapparátusunk megújítása érdekében a következő feladatot kell mindenáron magunk elé tűznünk: először – tanulni, másodszor – tanulni, és harmadszor – tanulni, és aztán ügyelni arra, hogy tudásunk ne maradjon holt betű, vagy divatos frázis (ami nálunk minek is tagadnánk, bizony igen gyakran megesik) hogy a tudás valóban a vérünkbe menjen át, hogy teljes mértékben és igazán mindennapi életünk alkotórészévé váljon.” – de én tudom, ezt nem is Lenin, hanem Koba, a Dzsugasvili, vagyis Joszif Visszarionovics Sztálin írta (Lenin sokkal szellemesebben írt). Szóval remélem sokat tanultam leveledből, mert egy forradalmár a levél-válaszoláskor is tanul.
Miután leveledet megkaptam, gyorsan összevakartam magam csontjaimból, szerencsére szemüvegem épen ott volt orrcsontomon, és elkezdtem elmélyülni kérdéseidben. Tudod: csak ámultam! Persze elismerem, eleinte nehezen ment az olvasás (azért a szemem is romlott az elmúlt közel nyolcvan év alatt, meg sötétben nehezebb), de azért csak elboldogultam vele. Elöljáróban csak annyit jegyeznék meg: boldog lehet a munkásosztály a Te országlásod alatt, hogy ilyen problémákban kell kérdezned őket, hiszen akkor már megoldottátok a fő nehézségeket: a szegénységet, az egyenlőtlenséget, az oktatási hátrányokat, biztosan nincs már éhező gyermek se, mindenki nyaralhat a Balaton partján, hozzájutnak a magyar emberek a szükséges és elégséges egészségügyi ellátáshoz, meg szép lakásokban laknak. Irigyellek benneteket!
De vissza a leveledhez! ahogy olvasom, semmi nem változott, mintha még mindig a Tanácsköztársaság idejében lennétek, mert, hogy még mindig a gaz burzsujok, imperialista haszonlesők, a szelvényvagdosók és a pénzügyi oligarchiákkal szövetkező álnok és csahos kutyái szabnák meg, hogy merre menjen a világ! És persze igazad van: akár 87 évesen is lehet kiszipolyozó tőkés gazember, csak jól rá kell mutatni és körül-írni! Ezt már mi is csináltuk!
Az 1 millió bevándorló betelepítése engem is fölizgatott! De mintha azt olvastam volna valahol, hogy ezek menekülnek a népírtások, az üldöztetések elől? Mintha zömükben ezek is egyszerű szántó-vető, kétkezük munkájából megélni akarók lennének? Mintha hátukon batyuval, karjukon csecsemőkkel, mögöttük csoszogó öregekkel jönnének? És nem is akarnak itt maradni? De Te tudod, Viktor, és ha már döntöttél, akkor ne legyél semmire tekintettel! Bár azért mégis: mert a világ proletáriátusa előbb utóbb mégis csak egyesülni fog!
Ami a 9 millió forintot illeti, abban nem tudok nyilatkozni, nem tudom, az mennyi, meg honnan jönne, meg ki osztaná el, mert az elosztás a legfontosabb: aki elosztja, az kapja a legtöbbet! Persze ezt nálam jobban tudod, ahogy olvasom a Lőrinc vagyonosodását.
Azért meg ne aggódj, hogy Magyarország kultúrája és népessége is visszafordíthatatlan módon megváltozna, mi se tudtuk megváltoztatni, igaz csak 133 napunk volt. Bár ahogy olvasom, az oroszok elég sokáig benn voltak a spájzban, de abból se lett semmi végül.
Befejezésül engedj meg egy kérdést: miért nekem írtál? Nem tudom mire vélni, nem tudom megmagyarázni. Nálatok most „úgynevezett” demokrácia van, igaz? Nálunk meg proletárdiktatúra volt, meg hadikommunizmus. Nálatok parlamenti demokráciában szabadon és egyenlően választhatnak a népek; a hatalmi ágak el vannak választva egymástól, ahogy hallom Polt Péter nagyon jól végzi munkáját, a bíróságok is végül börtönbe csukják azokat, akiket ti megvádoltok. Az alkotmánybíróságot nem ismerem, de biztosan jó dolog, segít, amiben kell. Aztán a végén ott a köztársasági elnök is, mint a népet egységben kifejező aláíró.
Szóval: miért nekem írtál, Viktor?
Ölel: Kun Béla,
aki meghalt 1938. augusztus 29. vagy 1939. november 30. (mindkettő a Gergely naptár szerint)
2017.10.16.
Közzétette: Magyar Távnyírbálási Iroda (MtI), embargó 14 óra 30

Kérdések az értelmiség felelősségéről…


Lehet erről ma beszélni, írni?
Kell erről szót, eszmét, írást váltani?
Értelmesen is lehet?
Akarsz is erről beszélni, írni?
Te melyik értelmiségi vagy: a felsőfokú végzettségű „fehérgalléros”, a véleményformáló-iparos vagy a kreatív önálló gondolkodású?
Már megbántad?
Lenézed, megveted a többieket?
Mit gondolsz a feladatodról: pénzért; csak vegyék és vigyék?
Csak a magad örömére?
Amikor megszólalsz: csak a saját érdekeidre vagy tekintettel?
Fölismerted az érdekeidet?
Mások is fölismerik?
Segítettél ebben nekik?
Cenzúrázod magad, vagy csak korrigálsz?
Gondoltál már az elmúlt közel harminc évben játszott szerepedre?
Segíteni akarsz vagy csak szolgálsz?
Kihez szóltál, írtál eddig?
Meghallották, el is olvasták?
Érdekelt a hatása is?
Csak a politikus?
Felelős vagy Te is?
Segíteni akarsz?

Akkor gondold végig…

2017.10.14.

„Megemlékezés” …


Tele volt aggályokkal. Bizonytalan volt. Már többszőr mondott beszédet a sírkertben, tudta mit és hogyan szóljon, most mégis tele volt kételyekkel. Ez mégiscsak egy megemlékezés. Itt a községből elhurcoltokra, a soha vissza nem tértekre kell gondolni. És a községben ma élők, vezetőik, akik még pénzt is adtak róják le kegyeletüket. Erre készültek az iskolás-gyerekek is: énekelni fognak, zenélni is. Könyv is készült, benne van majdnem mindenki, aki valaha itt élt és bevagoníroztatott.
Ez itt most nem alkalmas. Itt tisztességes emberek, polgárok élnek. Ez már más világ. Már gyülekeznek is az emberek: sokan már benn vannak, a kerítésen belül, néhány fiatalabb – az arcuk nem látható, háttal vannak inkább – kinn várakozik.
„Csak éltetek. Csak tettétek a dolgotokat. Csak megtartottátok – ki teljesen, ki kevésbé – a szokásaitokat. Szódások, hentesek, vendéglősök, fűszeresek, órások, vegyeskereskedők voltatok. A Deák, az Árpád, az Erzsébet és még sok más utcában laktatok. Kövérek-soványak, fiatalok-öregek, vállalkozók-cselédek, tulajdonosok-inasok, szegények és gazdagok, tevékenykedők, reménykedők voltatok. Volt, aki kikeresztelkedett; volt, aki nevet váltott. Volt, aki elment, és volt, aki maradt. Mégis: mindenütt, ahova sodort az élet benneteket, magyarok maradtatok. A közösséghez, a községhez tartoztatok.” – mondtam néhány éve, az Emlékhely avatásakor – kezdte a beszédét. Lopva körülnézett, mindenki figyelt rá, még a szél is halkabban susogott talán.
Aztán folytatta:
„Szerencsés vagyok?” – tettem föl a kérdést egy évvel később ugyanitt, „Hiszen apám, a rabokat Birkenauból elszállító vagon lebombázásakor társával balra rohant, míg a többi rab jobbra. A társát lelövő vadász őt nem ölte meg, hanem „beterelte” a faluba. Ott már minden a feje tetején állt: menekültek a német katonák, előkerültek a civil ruhák is, őt otthagyták, hogy az egyik utcából a másik utcába vonszolja magát. Megjelentek az amerikai katonák. Életben maradt és én később megszülethettem…”. Megint megállt egy picit a beszédben, nem nézte az arcokat, nem mert fölpillantani, inkább belülről érzékelte a támogató, bizsergető feszültséget, ami ott vibrált a levegőben.
Most már folyamatosan és határozottabban beszélt, már mindegy, mi lesz, végig mondja, amit leírt:
„Most megint itt vagyok, most megint szólhatok: most még szólhatok.
És szólnom is kell.
Mert a házfalakon megint „feltűnik a jel”!
Mert valahol, talán éppen egy falugyűlésen megint a gyűlölet ordibál.
Mert már megint elkezdődött.
Mert már megint megépültek az árammal töltött szögesdrót kerítések!
Mert már megint ott járőröznek az egyenruhások és az önkéntes szabadcsapatok.”
Most egy kicsit megállt a beszédben. Tudta, most nem remeghet meg a hangja, most egy olyan mondat jön, ami az egész beszéd fogadtatását eldönti. Ez nyílttá, egyértelművé teszi, mit is gondol a máról. Ami a hallgatót is állásfoglalásra kényszeríti. A hallgató meg azt nem szereti, állást foglalni senki sem szeret. Mert az veszélyes. Még otthon is az, a négy fal között is. Hát még itt, a szabadban, a sírkertben, ahová már eljönni is kényes döntés volt. Mégiscsak egy zsidó sírkert. Most meg még majd ez is. Mások is látják majd, a reagálást, az arc-rezdülést, mert már figyelik egymást. Mert megint nagyon kell figyelni. De ő akkor is elmondja. Nagy levegőt vett:
„Mert már megint miniszterelnöki megerősítéssel lehet életveszélyesen fenyegetni, féltéglával dobálózni.
Mert megint itt dobol bennünk a szétroppantó félelem. És nyomában ott liheg a szájszagú szégyen, hogy emiatt azt érezzük, nekünk is vissza kéne üvölteni. Mivel, ahogy Ancsel Éva írta: „Az aljasságra vicsorgó gyűlölet is eltorzítja az arcvonásokat”.
A kidagadt nyaki erekkel üvöltözők most a mai poklokból menekülők ellen uszítanak, most ezek, az állítólag már „oltalmazott” státusú üldözöttek a „szódások, hentesek, vendéglősök, fűszeresek, órások és vegyeskereskedők”. Pedig ők is csak „kövérek-soványak, fiatalok-öregek, vállalkozók-cselédek, tulajdonosok-inasok, szegények és gazdagok, tevékenykedők, reménykedők”, akik csak élni, vagy legalább túlélni akarnának nálunk!
Pedig talán ők is csak naplót vezethetnek most, ahogyan azt tette Fehéri György is; és ők is arra gondolnak éppen, amire Fehéri György is gondolt, amikor 1944. júniusában ezt körmölte ceruzával a spirálfüzetébe: „Nem tudom, mit hoz a holnap. Elhatároztam, hogy a következőkben leírom emlékeimet, leírom mindazt, ami eszembe jut azokról, akik kedvesek voltak számomra, illetve ma is kedvesek nekem. Leírom mindezt, hogy ha a sors engedi, deresedő fejjel, unokámmal az ölemben, olvassam e sorokat, hogy emlékezetembe idézzem az arany ifjúságot, amelynek egy része ugyan csak most következnék, de vajon következik-e?…”
Hát elmondta. Most már mindegy, lesz, ami lesz. Megint megállt a beszédben. Látta az arcokat, érzékelte az arcokon a megdöbbenést, látta, ahogy az egyik lábukról a másikra nehezednek, ahogy kémlelik egymást, ahogy elindul a hullámzóan erősödő zúgás. Átnézett a fejük fölött, a kerítésen túlra. És akkor meglátta megint a fiatalokat, a kapucnisokat, a fekete overallosokat, a bőrdzsekiseket, ahogy hangoskodva és üvöltözve gyülekeznek, röhögnek, ütögetik egymás hátát, már egyre többen és többen, már sokan vannak. Élesen látja a dudorodó zsebükben kotorászókat, ahogy a szembogaruk egyre jobban kitágul, ahogy orrcimpájuk egyre izgatottabban vörösödik. Most már mindegy, már nem lehet visszakozni, már nem lehet megállni. Meg különben is: minek, így is, úgy is. Hát folytatta:
„Egy pillanatra fölnézek a papíromból, rátok pillantok, gyerekek, kik az előbb olyan szépen énekeltetek, zenéltetek, okoztatok örömöt, egy pillanatnyi boldogságot és feledést; látom, még mindig kipirult arccal álltok itt és figyelmesen hallgattok: próbáljátok megérteni, a most még talán fölfoghatatlannak, megérthetetlennek hallottakat. Mert tudjátok: minden embernek, legyen Ő keresztény, zsidó, muszlim vagy bárki más, van emberi története, amit talán nem mindenki ír meg naplójába, mégis – sokszor kényszerűen, megalázva; csetlően-botlóan, fölbukva és aztán fölkelve; néha boldogan, fölszabadultan – megéli azt.
Egyszer vajon közülük is leírja majd valaki, hogy „szerencsés volt?”, mert az apja nem fulladt bele a Földközi-tengerbe, hogy nem verték agyon az egyik határon, hogy eljutott valahová, ahol találkozott az anyjával és Ő megszülethetett.
Vajon hetven év múlva majd rájuk kell emlékezni az akkori iskolás gyerekeknek, rokonoknak, barátoknak, túlélőknek, együttérző szomszédoknak, volt iskolatársaknak; s vajon megint szégyenkezve?”
Vége. Elmondta. Megkönnyebbült.
Addigra már az arctalanok, a kapucnisok, a bőrdzsekisek mind benn voltak a kerítésen belül. Már ütötték, vágták, amit csak találtak: a sírköveket, a fákat, az apró emlékkövet. Senki nem állta útjukat, azt is üsd, aki most beszélt, a zsidó-muszlim-geci rohadékot …
2017. 10. 07.

Kimondatott…

(a befejezhetetlen jelen…)
Tegnap este az Egyenes Beszédben Rónai Egon Beer Miklós váci megyéspüspökkel beszélgetett, míg az Egyenesen műsorban Kálmán Olgának Iványi Gábor lelkész volt az egyik vendége. A jézusi tanításokról, a menekültekhez való abnormális viszonyulásunkról, a magyar miniszterelnök felelősségéről, a gerjesztett őcsényi indulatokról, a kilábolás lehetőségeiről és eszközeiről folyt beszélgetés.
Halvány fénysugár villant föl az égbolton.
Mindkét vendég – az egyik meghívott keresgélve a szavakat, meg-megakadva, bizonytalankodva, ám mégis határozottan és egyértelműen; a másik egyházi személyiség élesebben és világosabban fogalmazva – tisztán kimondta: először segítek (fürdetek, ruhát adok, étellel kínálok), majd utána kérdem meg: honnan jöttél, ki is vagy!
És akkor beugrik Szenes Sándor Befejezetlen múlt című könyve az egyházak felelősségéről; arról, hogy „… mi volt a történelmi egyházak erkölcsi csődjének az oka, mivel magyarázható, hogy egyes papok, lelkészek, zárdák, egyházi intézmények és keresztény világiak egyértelmű hősiessége ellenére, az egyház mint testület és szervezet, nem fordult szembe kellően időben a modern, tömeggyilkos antiszemitizmussal?”. Hiszen „… 1944 tavaszán két lezsidózott szlovák állampolgár – későbbi nevükön: Rudolf Vrba és Josef Lanik – megszöknek az Auschwitzból, viszik a tényeket a magyar zsidóknak a halálos veszedelemről, és attól kezdve „… senkinek nem lehetett kétsége afelől, hogy az épp e napoktól kezdve deportált magyar polgárok többségét nem munkára viszik, hanem gázkamrába”. „Ekkor a nagy egyházak vezetői közös nyilatkozatban tiltakoztak, mely tiltakozás elhangzott az ország összes templomában. A nyilatkozat, pásztorlevél tartalmazta azt is, hogy akik e borzalmas cselekedethez segédkezet nyújtanak, azok elveszítik egyházuk jóindulatát; sem ők, sem családtagjaik nem részesülhetnek a szentségekben, a bűnbocsánatban; a gyerekeiket nem keresztelik meg, haláluk esetén nem kaphatják meg a végső búcsút, ha katolikusok; az úrvacsorát, ha protestánsok, de talán még a templomok is bezárnak, és elnémulnak a harangok is.
Nos, bár ez a pásztorlevél elkészült, általános kihirdetésére azonban nem került sor soha.”
Pásztorlevél most sincs!
Most is csak „… egyes papok, lelkészek, zárdák, egyházi intézmények és keresztény világiak egyértelmű hősiessége …” létezik!
És most már megneveztetett a bűnös is: „Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben?” Máté 7:22; „És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.” Máté 7:23
Hát emígyen elhangoztatott; emígyen kimondatott.
És mégis csorog a gyűlölet tovább a falakra kifeszített plakátokon, a tévékben vetített reklám-spotokban, az interneten megjelenő „cookie”-ben, a kormányzati mindennapos kommunikációban, a miniszterelnöki „semmi kivetnivaló” szövegben.
De most hangosan kimondatott!
Most már „csak” meg kellene hallani…
2017.10.12.

A SÁTÁN …

A SÁTÁN
Na de most tényleg, álljunk már meg egy pillanatra: hol élünk és melyik században? De tényleg. Sátánt kiáltani a XXI. században? Az internet világában? Amikor hamarabb kiderül, hogy elmondaná? Amikor oda se kell menned, mégis ott lehetsz? Amikor eltervezed és már kész is?
Emberek!
Mi történik itt Magyarországon?
És még csak le sem szakad a parlament kupolája? Ja: a rózsafüzér megakadályozta?!
Hogy valaki kiáll a mikrofonja mögé az országgyűlés 245. ülésnapján és belebüfög a mikrofonba egy napirenden kívüli fölszólalást „A sátán/Soros terv ellen küzdeni keresztény kötelesség”, hogy „A sátán elleni küzdelem pedig keresztény kötelességünk!”; meg a rózsafüzér a legfőbb fegyverünk; meg ontja magából a marhaságokat.
Na de most mégis baj van. Ez az ember nem egy hülye-gyerek (elnézést kérek a beteg gyerekektől, nem róluk van szó!), és mégis mondja. Persze: több eset lehetséges
• ezér’ fizetik;
• a frakcióból csak Ő vállalta el ezt elmondani;
• szeret hazudozni;
• ezt hallotta otthon a dédnagymamájától (a nagymamájától nem hallhatta, Ő már ilyen hülyeséget nem mondhatott), aztán az államtitkár nem felejt;
• hiszi a piszi meg az államtitkár;
• éjjel megjelent nála valaki, és összekeverte, amit hallott;
• kapott kölcsön egy rózsafüzért és használni akarta;
• közeledik a választás, és neki megszólalási kényszere támadt;
• tévedésből Gyurcsányt hallgatott a hétvégén (elnézést kérek Gyurcsány Ferenctől);
• csak.
Na jó, mégiscsak egy képviselő, tehát beszéljen. Hisz’ szerinte itt demokrácia van, mindenkinek állampolgári joga, hogy megszólaljon(?) és azt mondjon, amit csak akar (legföljebb a Földi László nevű majd őt is lelövetné, ha megtehetné; ja, őt nem valószínű).
De ezt meghallják majd! De erre odafigyelnek majd! De ezt a szószékeken kikiabálják majd! És a Bözsi nénik, a kezet csókoló Pista bácsik „szopni fogják”!
Akkor már inkább kapjunk ki még egyszer Andorrától!

2017.10.09.

Sikeres edzőmeccset játszott tegnap a válogatott…

Lejátszotta utolsó fölkészülési mérkőzését a magyar labdarúgó válogatott Svájcban.
Válogatottunk hatalmas, sikert aratott (elsősorban a Facebookon a mémgyártóknál), hiszen több gólt is sikerült rúgnunk: első gólunkat Guzmics, Magyarország Ricsije rúgta, aki hatalmas lelkesedésével, hátvéd létére is eljutott svájciak tizenhatosáig, és nemcsak, hogy eljutott odáig, hanem még lábbal el is találta a labdát, ami a meglepett svájci kapus fölött a hálóba hullott. Második gólunkat az aznap debütáló Ugrai (legendás) Roli szerezte, aki ezzel megkezdte a válogatottban a gólgyártást és a fölzárkózást Puskás Öcsihez.
A végeredmény egyébként másodlagos, egyáltalán nem érdekes, még csak szóra sem érdemes, mert 2:5 lett a mi javunkra.
A mérkőzés után a (titokban már egyszer lemondott, mégis újra bizonyítási lehetőséget kapott) szövetségi kapitány készségesen állt tollunk elé, aki csak azt kérte tőlünk, hogy közelről is fényképezzük az arcát, mert minden rezdülésének jelentősége van. Azzal kezdte: „jó úton haladunk a stadion-program megvalósításában, mert láthatóan jelentősen nőtt a stadionépítők bruttó hazai jövedelme, kár, hogy a szurkolókat ez sajnos nem, bezzeg a siralmas játék sem érdekli. Mindenesetre nagy-nagy köszönet a FŐNÖK-nek, hogy lelkesedése töretlen, támogatási kedve nem apad, bár a leukémiában szenvedők nem így látják a helyzetet. Most, a Feröer elleni, sorsdöntő- és romboló mérkőzésünk előtt, olyan ellenfelet kerestünk, aki képes nekünk 5 gólt rúgni, mert azt akartam gyakorolni a játékosaimmal (és a magyar nézőkkel, szurkolókkal is), hogy mit kell csinálni 5 kapott gól esetén. Ez sikerült is, mármint a gyakorlás, úgyhogy nem vagyok elégedetlen, elértük, amit akartunk. A legnagyobb magyar bank vezére a mérkőzés után biztosított arról, hogy csak így tovább!” Közbevetett kérdésünkre, hogy mégis mit emelne ki a mérkőzésen látottakból, a következőket mondta: „Gulácsi megcsinálta, amit kértem, jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy gyakorolni tudjuk a jelentős hátrányban kitalált formációt, a nézőink is vevők voltak a helyzetre, csak a bázeli szervezők nem értették meg a magyar lélek és randalírozás rejtelmeit. Nagy kár, mert még emlékezetesebb lehetett volna ez az este. Sokat fejlődtünk a labda-eladásban, a vissza nem rendeződésben és a tolódásban is, ahogyan azt korábban Pintér kapitány már többszőr begyakoroltatta. Sok egyéb kedvező jelet is láttam, de értse meg, a Feröer elleni meccs előtt ezekről nem akarok beszélni, mert ez a taktikánk része lesz majd ellenük.” Arra a kérdésünkre, hogy mi lesz a vasárnapi programja a válogatott játékosainak, azt válaszolta: „Reggeli után megiszik mindenki egy dobozos Csiki sört, majd külön-géppel hazarepülünk Felcsútra és megnézzük az M4-en a Kisvárda–Budaörs rangadót, mert a játékosok tanulni akarnak.”
A kapitány ezután elhagyta a riport helyszínét, így azt a kérdést: nem baj-e az, hogy ez egy VB selejtező mérkőzés volt, ahol szégyenteljesen kikaptunk, már nem akartuk föltenni.
Közben tudomásunkra jutott, hogy óriásira nőtt az érdeklődés az október 10-i Magyarország-Feröer meccs iránt, a VIP páholyok összes jegye már elkelt, Soros György mellett jelezte részvételi szándékát majdnem minden ázsiai miniszterelnök, afrikai törzsfőnök, valamint az Amerikába kiküldött lobbistánk és új nagykövetünk is. Ez azért fontos hír, mert Donald azt a föltételt szabta a magyar miniszterelnök meghívásának, hogy rendeződjék a koreai helyzet valamint a nagykövetünk szurkolja végig a Feröer elleni meccset.
Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!
2017.10.08.

A népnemzeti sport tudósítója: Szöllgyö, közzétette: Magyar Távnyírbálási Iroda (MtI); embargós ma 10 óra 20-ig

Gyűlölet…

Tudta: „Gyűlölj, és gyűlölve leszel.”
Mégis gyűlölt, és lám: gyűlöltetett.
Tudta: amilyen mértékű gyűlölettel gyűlöl, olyan gyűlölet-mértékkel lesz gyűlölve.
Mégis gyűlölt, és lám: gyűlöltetett.

Alig látott már a gerendától, mégis a szálkát nézte a másik ember szemében.
Nézte a szálkát, és nem gondolt saját gerendájára.
És ez már jó volt.
Annyira jó volt.

És gyűlölt és jött rá rögtön a válasz.
Hát gyűlölt tovább, és erősödött rá a gyűlölet.
De ő nem tágított, hanem gyűlölt és gyűlölt és gyűlölt: és nyakába ömlött a gyűlölet-cunami.

Én gyűlölök.
Te gyűlölsz.
Ő gyűlöl.
És mi gyűlölünk.
Ti gyűlöltök.
És ők gyűlölnek minket!

És sohasem lett vége…

2017. 10. 07.

„Szaporodik az idegen anyag a fogamban” …

Szaporodik az idegen anyag a fogamban”, mit szaporodik, már szinte csak idegen anyag, ami van.
Azt mondják, az emberi test 5×(10 a tizenötödikén) sejtből áll, ami egy emberöltő alatt biztosan kicserélődik.
Akkor én mostanra már teljesen idegen anyagú vagyok.
Már a becenevüket se tudom a sejtjeimnek.
Egy „megmásult” ember vagyok.
Már alig ismerek magamra.
Mást látok, mint amit szeretnék.
Mást is hallok, mint amit szeretnék.
Vajon mást is csinálok?
Vajon milyen lennék, ha az a 5×(10 a tizenötödikén) sejt nem cserélődött volna ki az életem folyamán?
Most vajon ki lennék?
Talán drukkolnék Orbánnak, mert félnék a migránsoktól én is; mert a Sorost okolnám mindenért; meg megtudnám magyarázni, hogy nem is lopnak a mieink; meg tehetséges Lőrincnek hívnám; meg érteném a sok üres stadiont is; meg olimpiát akarnék; meg dögöljenek meg az árokpartján az ott élők; meg a cigányoknak pofa be; meg éljen Putyin; meg minek annyi iskola, kórház, orvos, tanító és tanár; meg bevezetném a lövészetet az iskolákba, hogy minden gyerek foghasson igazi fegyvert, amit aztán élesben is ki akar majd próbálni; meg kezet csókolnék és dalt írnék hozzá; meg aki nem így gondolja, az mind hazaáruló és megdobálnám őket kővel?
Na: azt már nem!
Akkor inkább legyek ráncos, süket, rosszul-látó, csetlő-botló vénember, akinek a fogában „Szaporodik az idegen anyag” … és nem lett mégsem ilyen ember…
2017. 10. 05.