2017. november hónap bejegyzései

Vonásodás….

Nevezzük nevükön őket: kik is ők.
Háborodjunk föl azon, hogy mit tesznek.
Leplezzük le őket.
Küzdjünk ellenük.
Hallgassunk róluk.
Ne vegyünk tudomást a létezésükről.
Ahol ők megjelennek, mi ne menjünk oda.
Közösítsük ki őket.

Vitatkozzunk nézeteikkel.
Mutassunk rá a hibáikra.
Próbáljuk meggyőzni őket.
Vállaljuk nyíltan a vitát velük.
Azért emeljük ki a különbségeket.
Teremtsünk rendet a fejükben.

Kellenek ők is a leváltáshoz.
Értsünk velük szót.
Amivel lehet, értsünk egyet.
Ami jó bennük, azt ismerjük el.
Próbáljuk velük együtt.
Egyeztessünk velük.
Hangoljuk össze.

Hiszen cukik ők!
Hiszen már ott vannak a Spinozában is.
Hiszen már nép-pártosodnak is.
Hiszen ők is azt akarják, amit mi!
Szövetségeseink lettek!

Te jó isten: ezek ugyanazok!
Te jó isten: már megint ugyanazt csinálják!
Te jó isten: megint nem tanultunk!
Te jó isten: már késő …

2017. 11. 17.

Illúzió nélkül …


Illésházy Jolán (67 éves özvegyasszony) egykedvűen beledugta a rudas fölmosórongyot a mosószeres vízzel telített műanyag vödörbe, kétszer-háromszor jól megnyomkodta, hogy elég vizet szívjon magába a kékeszöld színű szövetdarab, majd: „na, akkor fogjunk hozzá, a francba’” fölkiáltással elkezdte fölmosni a Kékgolyó utcában a négyemeletes régen fölhúzott épület lépcsőházát. Hetente kétszer kellett fölmosnia, ami minden alkalommal majdnem három órát tartott. Már nagyon kifárasztotta a sok hajlongás, vödöremelés, meg a rengeteg lépcsőzés – még ha mindig föntről lefelé haladt is. Ezért aztán a fölmosás után mindene sajgott, hasogatott, mégis örült ennek a munkának, mert nagyon kellett a pénz. Férje, Ivánkay Endre már öt éve elment, Jolánnak nem lehettek gyerekei; rokonai már régen, még a kádári időkben elhagyták Magyarországot, ezért férje halála után teljesen egyedül, magára maradt. Ami kis nyugdíjat kapott, az kevés, még a rezsire sem elég, mert hát a lakás nagy is volt, magas is, a cserépkályha meg befűtötte ugyan, de amikor kihűlt, akkor olyan hideg lett, hogy akkor meg a hősugárzót kellett bekapcsolnia a legkisebb fokon, hogy legalább ne fagyjon meg. A cselédszobát már soha nem fűtötte be. A szomszédok többször kérdezték is Jolánt, miért nem adja el a lakást, jó pénzt kapna érte és abból egy kisebb lakásban még hosszú ideig egészen jól is élhetne. De Jolán nem akarta eladni a Kékgolyó utcai lakást, ahol minden bútort, sarkot, könyvet, még a pormacskákat is ismert, a szívéhez nőttek; a családi örökséget, amit apja még a múlt század negyvenes éveiben vett. Akkoriban a család jómódban élt, saját üzemük volt, 50 munkással, irodásokkal, anyja cselédlányt alkalmazott itthon, ott lakott kinn, a cselédszobában; saját autójuk is volt – legalább is erről szóltak az ötvenes években a suttogó, esti meséi anyjának. De akkor már államosították az üzemet, beköltöztettek hozzájuk egy másik családot is. Aztán később, az átkosban, amikor férjhez ment, Endre is odaköltözött hozzájuk, már nem is emlékszik hogyan, de a társbérlők egyszer csak eltűntek a lakásból, talán meghalhattak, csak ők maradtak. Aztán meghalt anya is, apa is, ők meg ketten maradtak a nagy lakásban. Egy kicsit jobban éltek, de mégis csak az Átkos volt, ahogyan azt ma mondják. Soha nem érezte a sajátjának, minden olyan idegen volt, nem tarthatták a kapcsolatot a kiment rokonokkal sem: az egyik Ausztráliába disszidált, a másik, még ’56-ban Amerikába ment ki, talán a Második avenau-ra költöztek. Meg is vették a Halász Péter könyvet, ami talán róluk is szól, nemrégen adták ki, de már csak Ő olvasta el. Mert már csak Ő maradt, de addigra már övé volt a lakás. Úgyhogy az enyém is marad, ha addig élek is – gondolta, és dörzsölte tovább a lépcsőket. Ma gyorsabban akart végezni, mert estefelé a barátnőjével, a Koháry Mária Antóniával, de neki csak a Marival, volt találkozója, és nem akart elkésni. Úgyhogy sietősebbre vette a fölmosást, most inkább kihagyta a háromszori szárazra törlést, „elég lesz az most egyszer is, menjenek lifttel” – gondolta, most működik. Hirtelen bevillant neki, hogy az átkosban mindig rossz volt a lift, egy hét is eltelt, hogy kijött a szerelő megjavítani, azt remélték Endrével, hogy a rendszerváltás után legalább a lift majd többet jár, vagy legalább hamarabb megjavítják. De nem: az se változott, hamar visszajöttek az átalakult kommunisták, meg a zsidók, igaz, nem mondták, hogy azok, de Ők tudták, az egész ház tudta, kik ők, mert azt látni is lehet rajtuk. Már leért majdnem a földszintre, már csak a félemeleti beugró maradt: „ezt már megcsinálom ripsz-ropsz, aztán gyors mosdás és jöhet a Mari” – vigyorodott el belül. De a kommunisták nem hagyták nyugodni, még most is feszítették belülről a mellkasát, a szívét, „minden rossznak ők voltak az okozói, és most megint újra akarnának hatalmaskodni” – gondolta dühösen, „még szerencse, hogy itt van a Viktor, Ő tudja, mit kell csinálni, mert azok még a betolakodókkal is összefognának”, mormogta magában, miközben az udvar közepén lévő lefolyóba csavarta a felmosórongyba összegyűlt szürke lét.
Na, akkor gyors mosakodás és indulás a Marihoz – szállt be a liftbe és nyomta meg a harmadik emeleti gombot.
Aztán összekapta magát, fölkapta a magyaros kiskosztümjét, megigazította a haját, fölkapta a Konzultációs Kérdő-íveket, megszámolta azokat: 117 darab volt, berakta a nejlon-szatyorba és elindult Koháry Mária Antóniához.
Ma este megint mentek a környéken „lakás-konzultációra”!
Mikor végeztek Koháry Mária Antónia azt kérdezte Jolántól: megkaptad a nyugdíj-kiegészítésedet, és mit szólsz hozzá, mert teljesen ki vagyok akadva, mi ez, megint kiszúrták a szemünket alamizsnával, befejeztem, abbahagyom, ezek is becsaptak bennünket…
2017. 11. 16.

Jogállam, avagy a „külön doboz” elveszti „külön doboz”, azaz lopás jellegét …

Nyomoztak. Nagyon nyomoztak Már május óta. Aztán megállapították: a számláról csak hazavitte a pénzt. Több millió forintot. A diákok pénzét. Azér’, hogy egy „külön dobozba” tegye és fialtassa a pénzt. Csak egy kis időre. Amíg ki nem derül. Hogy hazavitte. De most kiderült. Meg nyomoztak is. Ezér’ visszaadta. Szóval bűncselekmény az nincs. Csak megállapítás: nincs! Punktum! Hogy a tanár egyben a belvárosi önkormányzat Fidesz által delegált bizottsági tagja volt, annak semmi köze ahhoz, hogy Polt Péter korábban Fideszes volt. Persze ha; netán tán; elképzelni is szörnyű, de; csak egy pillanatra fölmerülne, hogy szoci képviselőről lenne szó…
Naponta halljuk: ez és ez a Fideszes ezt és ezt nyerte pályázaton, közbeszerzésen és azon kívül, miközben nem is a legelőnyösebb ajánlatot tette. Aztán jönnek a kérdések, arra nem jönnek válaszok, még bírósági határozat(ok) ellenére sem, hanem csak cinikus ellenvetések, „tessenek följelentést tenni a hatóságnál”!
Ezeknél.
Aztán másutt folyik a nyomozás. Még vádemelés sincs. Nemhogy bírósági ítélet. Viszont a magyar országgyűlés már határozatot is hoz: bűnös! Mert (szoci, dékás, vagy tudom is én melyik demokratikus párt képviselője) rossz lóra tett és aztán már mindegy, mikor és hol, de amikor kell, akkor rosszkor volt (lesz) rosszhelyen. És máris kattan a bilincs.
Mert a politika így akarja!
Nincs még egy ország a világon, ahol a legfőbb bíró(nő)t bírótársa följelentette volna: hogy (vissza)él hatalmával! Persze nincs még egy liberális ország a világon, ahol a független intézmények függetlensége ennyire megkérdőjelezhető lenne. Persze mi már nem vagyunk liberális állam. „Csak” keresztény, nemzeti és konzervatív és ezeréves.
Szóval a „fideszes tanár” Magyarországon nem lop, hanem „külön dobozba” tesz.
Nekünk nincs külön dobozunk.
Mi csak tesszük bele a pénzt. Ugyan nem a „külön dobozba”, de az már mindegy. Ha fideszes tanár vagy, a „külön dobozod” elveszti „külön doboz”, azaz lopás jellegét!
Értitek?
Mert én már nem!
2017. 11. 15.

Adalékok egy beszédhez…


1. „A sikeresekkel, akiknek jól futott a szekere, könnyű dolgunk volt. Ők nem akartak mást, csak annyit, hogy értelmetlen korlátokkal, ostoba adórendszerrel, bürokratikus útvesztőkkel és hivatali packázással ne szűkítsük be, ne fékezzük le, ne zárjuk karanténba vállalkozó- és munkakedvüket. Annyit kértek, hagyjuk, hogy boldoguljanak” – hangzott el a Fidesz hétvégi kongresszusán a miniszterelnök szájából. Ehhez képest az uniós források, a földalapú támogatások, az állami és a vissza nem térítendő támogatások, valamint az állami és önkormányzati megrendelések döntő többsége olyan vállalkozásokhoz áramlott, amelyeknél az elsődleges szempont a kormánypárti kötődés volt (lásd atlatszo.hu cikkeit). Ugyanakkor az adórendszerben történt változások is kizárólag a jövedelemmel rendelkezőket támogatták, előnyben részesítve a magasabb jövedelműeket.
2. „A nemzetgazdaság törzse, akik se szegénynek, se jómódúnak nem gondolták magukat, és akik a magyarok többségét adják, nos, ez már keményebb dió volt. Emlékezzetek, az ország nagy többsége 2010-ben már lassan negyedszázada élt bizonytalanságban, és életét inkább látta süllyedőnek, mint emelkedőnek. Biztonságérzete, elismertsége és a neki kijáró tisztelet elpárolgott. Nekik vissza kellett adnunk a szocialisták által elvett munkahelyeket, és meg kellett erősíteni bennük a munka értelmébe vetett hitet. Azt kellett elérni, hogy a becsületesen elvégzett munkából tisztességesen meg tudjanak élni, elfogadható, sőt önbecsülésre okot adó életfeltételeket teremthessenek a családjaiknak” – jött a hangzatos folytatás. Eközben a valóság az, hogy „… a középső jövedelmi rétegek mérete 40%-ról 32%-ra, jövedelmi részesedésük pedig 35%-ról 29%-ra esett”, a „… jövedelmi középrétegbe tartozók 75%-ának (!) gondot okozna egy váratlan kiadás, vagyis nem rendelkezik elegendő tartalékkal akár egy kisebb válsághelyzet átvészeléséhez… közel kétharmaduk nem engedheti meg magának, hogy otthonán kívül töltsön el egy egyhetes nyaralást…”!
3. A „legnehezebb, de ahogy lenni szokott, egyben a legfelemelőbb is az volt, hogy megnyissuk az emberhez méltó élet, a talpra állás és a felemelkedés útját a nehéz sorsú, hosszú évek óta munkanélküli, segélyen és gyakran nyomorban élő, több százezer honfitársunk előtt. Most nemcsak a cigány honfitársainkról beszélek, bár közülük sokan éltek így, jóval szélesebb, családok tízezreit magához húzó világ volt ez. Az ország olyan részein kellett eredményt elérnünk, ahol egész régiók szakadtak le, ahol a legtöbb gyermek halmozottan hátrányos helyzetű családban élt, és akikről a magyar politikában rajtunk kívül már mindenki lemondott. Rezsicsökkentés, segély helyett munka, legalább közmunka a szülőknek, ingyenes étkezés, hároméves kortól kötelező óvoda a gyerekeknek…” – dicsekedett tovább a miniszterelnök. Ehhez képest a „KSH adatai szerint Magyarországon a 7 év alatti gyermekek 42,2 százaléka él szegénységben. A Budapest Intézet felmérése alapján 130 ezer gyereknek kell szembenéznie az állandó nélkülözéssel, és közülük nagyjából 50 ezer rendszeresen éhezik…”; a „Belügyminisztérium adatai alapján 2017. júniusában átlagos havi létszámban a tavalyi 246 ezer fő helyett már csak 184 ezer fő dolgozott közmunkában. Ez a KSH adatai szerint ez év első félévében 172 ezer főt jelentett, míg tavaly ugyanebben az időszakban 201 ezer főt”, miközben tudható, hogy ezek az (rabszolga sorba taszított) emberek éppen a közmunka jellege miatt képtelenek visszatérni a munkaerő-piacra. Miközben az árokpartján az élet „virágzik”, a szegénységi mutatókban Magyarország Európa utolsó helyein téblábol, és közismert szlogen: „AKINEK NINCS SEMMIJE, AZ ANNYIT IS ÉR…”.
4. „Kitartóak voltunk és következetesek, ezért a mindennapi élet minőségét meghatározó közbiztonságot is sikerült gatyába ráznunk” – zárta le – remegő hangon, mégis ércesen – ezt a blokkot a kormányfő. A gyűlölet közben tombol a falakon, a hírekben és már megjelent a temetőkben is…
2017. 11. 14.

Bokáig gázolunk az állomás lugasában a friss lószarban…

Mindjárt vége lesz. Ugyan még nem ismerem a „hivatalos” eredményt, csak sejtéseim, megérzéseim vannak: megint biztosan agyonnyerik majd magukat. Az nem lehet vitás. Ahogy eddig is, ahogy ezután is, ahogy mindig. Mert amit akarnak, azt elérik: így vagy úgy, de elérik. Ha nem, akkor is. Legalább is szóban, a hírekben, a tévékben, a kommunikációban. Úgyhogy már izgalommentesen várom, ami úgyis jön, az eredményhirdetést, hogy utána legalább egy kis ideig vége legyen. Mert akkor legalább utána átmeneti „csönd” lesz, vagy „csöndebb”.
Mióta nem volt csönd?
Már nem is emlékszem, milyen az.
Mert már megint KONZULTÁCIÓ van: a kormány már megint konzultál népével. A kormány megint eljátssza, hogy véleményt mondhat az ország! Eljátszatja az alattvalókkal a demokráciát. Úgy csináltat velük, mintha az lenne, mintha érdekelné: mit gondolnak, mit akarnak, hogyan képzelik el a jövőjüket, kivel akarnak és kivel nem együtt élni; és persze ehhez a játékhoz még jópofát is kell vágniuk!
És persze mindenki eljátszogatja, amit ráosztottak: a hívő hívek (egyre erőszakoskodóbban) térítenek, az elutasítók vaktölténnyel pufognak, az idős ember és a civilek tiltakoznak, a szimpatizáló külföld kontraproduktívan és hatástalanul próbálkozik, a kormáy(fő) rárak még egy lapáttal – a karaván meg baktat szépen (a „lenini úton”) tovább!
Szóval KONZULTÁCIÓ zajlik kis hazánkban: a kérdőívek (ellenőrizhetetlenül) jönnek-mennek; a plakátokra milliárdok jönnek-mennek; virtuális robbanás történik a főváros egyik aluljárójában és megindul a gyors mentés; miniszteri dzsemborikon már a belső ellenzék kilövését fogalmazzák; migránsok meg, azok az istenadta, akarom írni Allah-adta migránsok meg sehol!
Viszont a KONZULTÁCIÓ végeredményének a kihirdetése előtt már a győztes megvan; még nem fújták le a meccset, de már tudjuk ki a nyertes; még „játszanak”, még kinn vannak a pályán a csapatok, de már ismert a diadalt arató!
A gyűlölet ugyanis már ott van, már visszavonhatatlanul megjelent, beleégett: a közbeszédbe; a falugyűlések ordítozásába; az internet online híreibe, a Facebook bejegyzésekbe, kommentekbe; a vak ember ütlegelésébe; kiránduló közmunkások följelentésébe; a temető-látogatók gyanúsításába; angolul megszólaló elűzésébe; kocsigumik kiszúrásába; bevándorlónak nézett barát megverésébe és még ki tudja, mi mindenbe.
A KONZULTÁCIÓ meg még javában zajlik! Ugyan jogi következményei nincsenek, szabályai nincsenek, ellenőrei nincsenek, fellebbviteli fórumai nincsenek: az egész nem más, mint alapzat-nélküli hivatkozási kitaláció, egy Dakota ló. Az ül föl a lóra, vagyis az tölti ki és annyiszor, ahányszor csak akarja, aki akarja. Frászt: ki se kell tölteni, akkor is beleszámolják majd.
De mindjárt vége lesz.
De mindjárt befejeződik.
Nyugtatgatom magam.
Eközben Jézus-hívők egykedvűen toporognak a HÉV megállóban, én meg a kutyámmal bokáig gázolok az állomás lugasában a friss lószarban.
De már elbizonytalanodtam: az eredményhirdetés után vajon tényleg a csönd jön el, a „csöndebb” vagy valami egészen más…

2017.11.10.

NOSZF…

NOSZF
• Apu, mi az a NOSZF, mert azt mondta a Pisti az osztályban, hogy ti azt ünnepeltétek, amikor kisgyerek voltál?
• Bizony, nagy ünnep volt november hetedike: ünnepi beszédeket hallgattunk, kitüntetéseket vettünk át, aztán nagy dínomdánom kezdődött a munkahelyünkön, sőt, még a tv-ben is nagy műsor volt.
• És mit jelent a NOSZF?
• Nagy Októberi Szocialista Forradalom.
• Mert azt olvasta a Pisti a fészbukon, hogy a miniszterelnök bácsi azt írta, hogy „Száz éve történt a nagy októberi szocialista forradalom, ami nem volt se nagy, se októberi, se forradalom. Egy külföldről pénzelt kis novemberi államcsíny volt”, és ezt már 2500-nál több ember is lájkolta.
• A miniszterelnök bácsi politikus, nem történész, bár azt gondolja, hogy ahhoz is ért.
• A Lajos azt mondta, hogy egy konok bácsi, akit Péternek hívnak, és történész igazándiból is viszont azt írta, hogy „… pedig nincs már Magyarország, sem törvényesség, és tulajdonképpen miniszterelnök sincs, csak egy a zsebünkből és külföldről pénzelt kis pöcs, aki az állammal csínykedik…”, és azt a bejegyzést csak 590-en lájkolták, viszont 135 ember meg is osztotta. Na, akkor most kinek higgyek, apu?
• Ki az erősebb az osztályban?
• Hát a Pisti gyengébb, viszont neki sok barátja van most, akik mindig megvédik, ha kell, mert az apukája a Fidesz irodában dolgozik, meg az anyukája is és sok pénzük van és állandóan meghívja bulizni és focizni a gyerekeket meg a nagyobb fiukat, meg a többi osztályból is az erősebbeket, csak a Lajost nem, meg, akiknek sötétebb a bőrük, pedig láttam, hogy ők is nagyon jól tudnak focizni, csak nekik nincs labdájuk.
• Akkor nem kérdés: hiába ünnepeltük akkoriban, most a Pistinek van igaza: se nagy, se októberi, se forradalom nem volt.
• De apu, és amikor a Lajosnak lesz labdája, akkor megint NOSZF lesz?
• Meglátjuk, fiam…
2017.11.09.

Óvakodj a katonai jellegű csoportoktól…

(Hatodik lecke – Timothy Snyder)

Amikor a rendszerellenes fegyveres erők tagjai
elkezdenek egyenruhát hordani,
aztán fáklyákkal és vezérük arcképével
felvonulni, közel a vég.
Amikor a vezető paramilitáris csoportok
és az állami rendőrség, katonaság
összevegyülnek, elérkezett a vég.”

A legtöbb kormány magához vonja az erőszak monopóliumát. Másképpen nem tudja gyakorolni alapvető funkcióit: választásokat tartani, adókat beszedni, szerződéseket elfogadtatni, népszavazási kezdeményezéseket biztosítani. Ugyan az 1949. évi, többször módosított Alkotmány 40/B. szakasza (3) pontja kimondta: „A fegyveres erők irányítására – ha érvényes nemzetközi szerződés másként nem rendelkezik – az Alkotmányban és külön törvényben meghatározott keretek között kizárólag az Országgyűlés, a köztársasági elnök, a Honvédelmi Tanács, a Minisztertanács és az illetékes miniszter jogosult.”; a többszőr módosított magyar alaptörvény mismásolva tartalmazza az erőszakszervezetek létesítésének és fenntartásának kizárólagos állami monopóliumát.
Pedig az erőszakszervezet-jellegű csoportok puszta léte is már megkérdőjelezi a demokratikus működés föltételeit, mert azok a (még fegyverrel nem, de egyenruhában, egységesen kopaszon, magabiztosan erőt fitogtató) csoportok félelmet keltenek, korlátozzák a vélemény szabad megfogalmazását, akadályozzák az emberek állampolgári jogainak a normális gyakorlását; rosszabb esetben ellehetetlenítik az állam alkotmányos működését is. Hogyan lehet érvényt szerezni a törvényeknek, ha van(nak) olyan erő(k), amelyek nem a törvények oldalán, hanem felette állnak; ha léteznek az országon belül – még ha csak kicsi területen, időszakosan is – olyan helyiségek, falvak, utcák, stadionok, OVB irodák, ahol az államtól független kigyúrtak, hordák szinte korlátlanul érvényesíthetik akaratukat?!
Hacsak nem az állam tudtával!
Hacsak nem az állam jóindulati félrekacsintásával, informális támogatásával?!
Hacsak nem úgy, hogy „az oroszok már a spájzban vannak”!
Mert gondoljuk meg: a rendőrég ezeknél a cselekményeknél gyorsan lezárja a nyomozást, az ügyészség pedig nem emel kifogást a nyomozás befejezése ellen, miközben alkotmányjogászok véleménye szerint ezek a cselekmények többéves börtönbüntetéssel lennének sújthatók; és az elkövetők továbbra is szabadon kószálhatnak, sőt: biztonsági szolgálatot nyújthatnak pl. a kormányzó párt pártigazgató alelnöke által irányított egyesület pályáján, ahol a hétvégén késes verekedés történt.
Persze (még) nem viselnek, hordanak fegyvert, legföljebb titokban tartanak a hegyekben lőgyakorlatot és jelennek meg időnként a Várban az Elnök Palotája előtt parádézni; vagy másutt Emléktúrával dicsőíteni a Kitörés napját; és alakulnak újjá vagy át, még a nevüket is alig megváltoztatva, ha a helyzet úgy kívánja. És mindeközben a közvélemény-kutatások szerint jelenleg a legnagyobb támogatottsággal bíró ellenzéki párt – ugyan némelykor titkolva, leplezve – bejelenti, hogy hatalomra jutása esetén legalizálja a vele szövetséges Gárdát.
Mert az erő, a hatalom már megint nem eszköz, hanem cél lett! És ha erő van, akkor azt érvényesíteni, fölhasználni is kell! Persze dehogy is az állam ellen: ellenkezőleg, az állam érdekében! Ehhez, pedig ellenség kell, méghozzá hatalmas és gyűlölendő (méltó) ellenség kell, akitől retteg és fél Európa és a világ, de amely ellenség legyőzhető! Tehát az ellenség legyőzése erőt kíván; a gyűlöletkeltés erőszakot követel; ezért a gyűlölet és az erőszak (képe) együtt jár!
Viszont vannak még törvények, mindet nem sikerült (még) átformálni, átgyúrni, és azok a törvények korlátozzák az (állami) erő alkalmazhatóságát, bevethetőségét; tehát „civilesíteni”, „magán-cégesíteni” kell az erőt, és megvédeni az idő előtti lebukástól. De legfőképpen használni kell, mert arra valók!
A gyűlölet, az erő(szak) aztán (méghozzá nagyon gyorsan) megváltoztatja a légkört: szinte észre sem vesszük és a társadalom már dübörögve és ütemesen követeli majd az erő bevetését, az erő alkalmazását: először még csak védekezésképpen, kampánygyűléseken, ünnepi megemlékezéseken, a határvédelemben; aztán már támadni is akar, megelőző csapást követel; majd már leszámolást is, méghozzá kívül és belül egyaránt.
Óvakodj hát, kerüld el a katonai jellegű csoportokat…

2017.11.08.

Mert mégiscsak ott legjobb!


Már napok óta morfondírozott magában, hogy ez így nem jó: haza kéne mennie. Azon nyomban hozzá is fogott, elkezdte kihúzogatni a fiókokat, benézett a szekrénybe is, még az ágy alá is vetett egy pillantást, nehogy ott hagyjon valami fontosat. Aztán elkezdte a válogatást, az összekészítést, elővett mindent, ami kellhet: már ki is válogatta a zoknikat az alsó fiókból, volt közte fekete is, meg színes is, fölváltva; aztán kivett a szekrényből egy vadonatúj cipőt, ami még soha nem volt a lábán, aztán leült az ágyra. Mennie kéne már. Mégiscsak otthon a legjobb. Szusszant egyet, körülnézett, hogy nem jött-e be valaki a szobába, miközben Ő pakolt, de nem volt benn senki. Még a TV sem ment. Hát fölállt az ágyról és csomagolt tovább, előbb a zoknikat vette ki a táskából, majd a cipőt is, azt egy kicsit forgatta, simogatta, dédelgette: jó lesz az még valakinek a családból, talán az egyik unokának. Aztán visszatett megint mindent a táskába. Mi kellhet még – gondolkodott el, majd belebújt a papucsába és kiment az előszobába.
Ott megállt a tükör előtt, két kezével lesimította a haját, lesöpörte a hálóingét, egy kicsit előre, majd hátra billentette magát, mint aki nem tudja, mit is csináljon. Aztán hálóingére fölvette a nagykabátot, kezébe vette a botját és kopogva-totyogva odalépett a bejárati ajtóhoz, kinyitotta, majd a kis-terasz ajtaját is, kivette a kulcsot a zárból és kilépett az udvarra. Hideg volt, de Ő ezt nem érezte: menni kell már, haza, mert ott mégiscsak jobb! Lelépett a terasz lépcsőjén, elcsoszogott a kerti-utcai kapuhoz, betette a kulcsot, óvatosan kinyitotta a kiskaput, lassan kilépett, csoszogva megfordult, hogy közben majdnem leesett a lábáról a papucsa, nagy-nehezen beillesztette a zárba a kulcsot és bezárta a kiskaput. Aztán jobbra nézett, majd balra, nem tudta merre induljon el haza, mert mégiscsak ott legjobb! Aztán bedobta a kertbe a kulcsot, arra már úgysem lesz szüksége.
Akkor már kiabálva rohant utána az unokája: Mama, jöjjön vissza az ágyba, mindjárt hozzuk a reggelijét!
Pedig már Ő is becsomagolt, hogy elinduljon Londonba …
2017.11.07.

“Ha vannak olyan dolgok, amelyeket meg kell tenni, akkor gyorsan meg kell tenniük”…


Az Eszmélet folyóirat 113. száma idézi The National Security Archive oldalt, ahol megjelent egy nemrég titkosítás alól föloldott dokumentum. Ez egy emlékeztető, még 1976. júniusából, amikor Henry Kissinger külügyminiszter találkozott argentin kollégájával, César Augusto Guzzetti tengernaggyal. Guzzatti annak a katonai juntának volt a külügyminisztere, amely hatalom „Becslések szerint mintegy 30 ezer embert” ölt meg a katonai diktatúra idején. Akkoriban Amerika-szerte óriási tiltakozások voltak a gyilkosságok, a kínzások, az embertelen bebörtönzések leállítása érdekében, a további törvénytelenségek megakadályozására. Nos éppen abban az időszakban(!), június 10-én találkozott az USA külügyminisztere Santiago de Chilében Guzzattival, amiről egy 13 oldalas Emlékeztető (Memorandum of Conversartion) tartalmaz részleteket. Ebből kiderül, hogy némi tréfálkozás után hangzott el a címben idézett mondat Kissinger szájából, arra reagálva, hogy Guzzatti a terrorizmust tartotta akkoriban Argentína legfőbb problémájának, miközben Kissinger együtt érzően ecsetelte, hogy megérti kollégáját, mert „Különös kor ez, amikor a politikai, a bűnöző és a terrorista tevékenység világos választóvonalak nélkül hajlamos egybemosódni.” Néhány nappal később Kissinger egy olyan összefoglalót (is) kapott, amelyből egyértelműen kiderült: Guzzattiék „… a chilei módszert, … vagyis, hogy terrorizálhatják az ellenzéket – akár papokat, apácákat és egyebeket is megölhetnek” alkalmazzák.
„Ha vannak dolgok, amiket meg kell tenni, tegyék meg gyorsan!” – hangzott el néhány nappal hamarabb a mondat, ami azonban később sem lett helyreigazítva!
Mindez arról jutott eszembe, hogy idestova már 7 éve beszélgetünk, vitatkozunk barátaimmal arról, vajon az Unió miért nem lép közbe, miért nem nyilvánít véleményt, netán avatkozik be a magyar politikai viszonyokba; a már-már zsarnoki szintre jutott hatalom-gyakorlásba; miért nem „teszi helyre” a kormányt és benne a magyar miniszterelnököt?!
Miért tenné?
Az egyensúly rendben; a megtermelt profit eljut (külföldi és belföldi) gazdáihoz; amikor kell, Orbán úgy szavaz, ahogy kell; néha ugyan okoz kellemetlenséget; meg pofátlanul sokat (no még ugyan nem végkielégítést) vág zsebre, aki vele van, de „zakson”; az ellenzék meg nem okozhat olyan galibát, ami veszélyeztetné a status quo-t!
Szóval: miért tenné…

2017.11.06.

Tartsd szem előtt a szakmai etikát

(Ötödik lecke – Timothy Snyder)

„Amikor a politikai vezetők rossz
példát mutatnak, felértékelődik az
elkötelezettség a helyes szakmai gyakorlat iránt.
Nehéz felforgatni egy jogállamot jogászok nélkül,
vagy kirakatpereket lefolytatni bírák nélkül.
Az autoriter rezsimeknek szükségük van engedelmeskedő
köztisztviselőkre, és a koncentrációs táborok
igazgatói keresik az olcsó munkaerő iránt
érdeklődő üzletembereket.”

Még javában tartott a 2010. évi választási kampány, de már mindenki tudta: a köztisztviselői kar, az állami vezetők, a jogi, közgazdasági, elemzői tanácsadók mind le lesznek cserélve. ezzel nem is lett volna baj, ez így volt „rendjén”, amióta a szabad választásokon váltogatták egymást a szembenálló pártok. Ez nem magyar sajátosság volt, nem is kuriózum, így van szerte a világban, ahol a liberális demokrácia szabályi szerint járnak el a felek. (Emlékszem még arra, amikor a rendszerváltás előtti hónapokban Hollandiába kellett utaznom, egy kormánydelegációt vezettem, és ott találkoztunk a holland egészségügyi, munkaügyi államtitkárral is, aki, amikor megtudta, hogy én a szakapparátus helyettes államtitkár vagyok, a következőket mondta: „az jó, akkor maga marad, nálunk is mindig a miniszterek, politikai államtitkárok jönnek-mennek, a szakapparátus marad, hová is jutnánk nélkülük…”.)
Ez nálunk csak (többé-kevésbé) 2010-ig zajlott így. 2010-ben alapjaiban változott meg a helyzet, mert attól kezdve a lojalitás, a megbízhatóság – mint alapkövetelmény – megelőzött minden szempontot: fölkészültséget, szakmai tudást, hozzáértést, alkalmasságot, tapasztalatot.
Ezt már ijesztő szelek jó-előre jelezték: 2010-ben másról, többről lesz szó! Már 1998-ban elhangzott: össze kell tépni a telefonos noteszeket, el kell felejteni a régi, egymást-segítő, „baráti” kapcsolatokat, annak egyszer és mindenkorra vége. De akkor ezt még csak szégyenlősen, takargatva, szinte csak a szőnyeg alatt kezdték el, s nem is merték befejezni. De 2010 óta új világ kezdődött: rögtön megváltoztak az elvárások és velük együtt a közszolgálatra vonatkozó szabályok is: a szakmai követelmények elé bekerült a lojalitási elvárás, mint legerősebb kívánalom! „A törvényi szabályozás abból indult ki, hogy a közszolgálat lényegi eleme az állam egyoldalú aktusa, amellyel a jogviszony létrejön, mert ez fejezi ki, hogy a szolgálatvállalás nem egymás mellé rendelt felek viszonylag szabad
megállapodásának tárgya, hanem jogszabály által részletesen szabályozott feltételrendszer
szerinti szolgálatteljesítés…”.
Azóta csak tovább romlott a helyzet: valamit is magára adó szakember nem vállal közhivatalt, nem megy el szakmai (bér)rabszolgának, írnoknak, akinek nincs más föladata, csak leírni és zanzásítani, amit a vezér kitalál!
Pedig éppen most kellenének igazán az „Ambrusok”, akik vállalják, hogy elmennek a Falak-ig! Pedig most van szükség „Vasvári Csabákra”, akik ki mernek állni és szembe mernek szegülni a politikai megrendelésre készült és szakmailag indokolhatatlan javaslatoknak. Most lenne szükség olyan közszolgákra, köztisztviselőkre, bírákra, ügyészekre, rendőrökre, akik lelkiismeretükre, szakmai tudásukra hallgatnának csak és nem engednének „mindenféle szélnek”!
Mert megint azt szajkózza a hatalom, csak azt lehet tőlük hallani: megint kivételes helyzet van, veszélyben a haza: „Magyarország kultúrája és népessége is visszafordíthatatlan módon megváltozna”; ilyenkor kell az erős központi akarat; a parancsok pontos, gondolatmentes végrehajtása; terror-per(ek) kreálása; „jól megszerkesztett és óránként leadott” hírek fenyegető sulykolása és megmagyarázás; célzott közvéleménykutatások generálása, és így tovább.
Mert amíg vannak, akik pénzért, hatalomvágyért, vagy félelemből „így” teszik a dolgukat, addig megy a szekér, addig a zsarnok nyugodt lehet, addig könnyen lehet tovább hülyíteni…

2017.11.05.