2017. november 30. nap bejegyzései

Állj ki amellett, akinek szüksége van rá …

(Nyolcadik lecke – Timothy Snyder)

Valakinek ki kell állnia a gyengébb mellett.
Beállni valaki mögé könnyű.
Annál nehezebb másként beszélni
vagy cselekedni, mint a tömeg.
De ennek felvállalása nélkül
nincs szabadság.
Emlékezz Rosa Parksra.
Abban a pillanatban, amikor példát mutatsz,
a helyzet varázsa megtörik,
és mások is beállnak mögéd.”

Amikor kiderül, hogy itt van a zsarnok, először rácsodálkozol: jé, hiszen ez egy zsarnok, nem is gondoltam volna róla, éppen Ő? Aztán elgondolkodsz rajta, hátha rosszul látod, rosszul értelmezed a helyzetet: adsz neki még egy esélyt, talán egy évet vagy csak néhány hónapot, hátha. Aztán szembesülsz azzal, hogy elkezd dolgozni, élni-visszaélni a hatalmával: új alkotmányt ír; megváltoztatja a köztársaság nevét, lényegét; szétveri majd a maga képére formálja, alakítja a társadalmi-állami környezetet; beles a kamrádba, a könyvespolcodra, a számítógépedbe; bekukkol a hálószobádba és megmondja azt is, kivel bújhatsz az ágyba, kivel nem.
Akkor gyorsan körül nézel, vajon más is így látja-e, mintha keresnél valakit, aki mögé esetleg be lehetne állni, de nem találsz senkit. Ezért visszahúzódsz a kuckódba, magadra zárod az ajtót, veszekszel a feleségeddel, próbálsz zenét hallgatni, nem figyelni a kinti zajokra, sikolyokra, kimész a spájzba egy kis „rágcsáért”, elkezdsz csócsálni, kicsit fölhangosítod a CNN-t, de az sem segít.
Akkor, de már csak azután hozzáfogsz gondolkodni: hiszen életben vagy, van lakásod, ennivalód, tévéd, a gyerekek ugyan Londonban, Berlinben, de a Skype segít a távolságot legyőzni, a mama ugyan beteg, de itt van melletted, a nyugdíj nem sok, de még elég, kitart – hát akkor?
Ki kéne egyezni. Ahogyan az átkosban is. Hátha békén hagy. Ez mégiscsak a XXI. század, a rövidet, a XX. századot már letudtad, túlélted: ez se lehet gond. Te biztosan, és mások most megint nem érdekesek. Persze nem így tervezted a végét: kilátástalan csönddel, hanem végtelen utazásokkal, nagy vendégségekkel, színházzal, orrvérzésig tartó dumálásokkal, barátokkal, az emlékek rendezésével.
De mégsem az adatott.
Harcolni mégsem akarsz. Öreg vagy már. Egyedül meg minek is. Inkább olvasol. Inkább a könyvet is lerakod.
Aztán meghallod: valahol tüntetnek, valahol tiltakoznak, talán mégis, talán ők is. Odamész. Beállsz közéjük. Te is kiabálsz, integetsz, fölemeled a hangod, még az ujjaidat is a szádba veszed, mint régen és fütyülni kezdesz. Egyre hangosabban. Valaki és a valami megérint.
Aztán hazamész. És megy minden tovább a maga útján.
Aztán hallod a hírekben, olvasod a weben, hallod a vidéki rokonoktól, hogy egyre több, rengeteg gyerek éhezik. Hogy lesittelik azokat, akik, hogy fűthessenek, rőzsét keresnek, gyűjtenek a megint megjelent „uraság” erdejében. Hogy civil szervezetek gyűjtenek, segítenek, odamennek és megoldják. És ezért vegzálják őket, néhol bilincsben elviszik a vezetőiket, rabszáron vezetik őket, mint a barmokat. Pedig csak segítenek, csak fölemelik a hangjukat, csak mást csinálnak, mint amit a zsarnok akar, elvár. Hogy valaki nem vallott a másikra, pedig alkut ajánlottak neki. Hogy megint van szamizdat. Hogy megint terjed a szamizdat.
És ez leleplező.
Ez áruló.
Ez lázító.
És akkor végre Te is fölállsz!

2017.11.30.

És a MI történetünkkel mi van?!

(Levélféle az ellenzéki pártok vezetőihez)

Kell egy történet. Ami az enyém meg a tiéd. Ami közösséggé szervezi, formálja társaimat, barátaimat. Amitől én is, Te is, Ők is érzik, hogy együvé tartozunk. Amiért érdemes összejönni, beszélgetni, urambocsá: még küzdeni is. Amiért érdemes vállalni a hideget is, az engedetlenséget is, a nélkülöző szenvedést is.
Ezt gondoltam magamban.
A Fidesz meséjét, történetét ismerem, ismerjük. Az övék „gyűlölet-történet”. A másokat lenéző, megalázó, eltipró, „nincs kegyelem” történet. Inkább legyél kiválasztott, mint ledöfött, árokpartra lökött – szól a bevezetés, tárgyalás és befejezés (csattanó nincs)! Félsz: mert mi lesz a gyerekből, lesz-e munkád, vissza bírod-e a kölcsönt fizetni, meg még ott a mama is, a nyugdíjról nem is beszélve? Hát a Fidesz megnevezi, no nem azt, hogy miért félsz, miért szorongsz, hanem hogy szerintük kik miatt kell szoronganod, félned. Hogy tényleg ők-e azok, hogy tényleg miattuk kell-e, az már nem érdekes, az másodlagos, ezredleges, azt elég csak elhinned. Hát gyűlöld a megnevezett kinevezetteket: az idegeneket, a menekülőket, a „csak úgy kinézőket”, a Sorost, a Gyurcsányt, a másságút, a másikat, mert nem úgy gondolja, ahogy Te! Ugye mennyivel jobb? Ugye már egyszerűbb is? Akkor itt írd alá gyorsan! Akkor gyere ide csápolni a Terror Háza elé, amikor hívunk! Akkor menj csak oda fütyülni, amikor jön az emeszpés, dékás, elempés meg a csuda tudja milyen párt vezetője, mert annyian vannak!
Hát ez a Fidesz „gyűlölet-történet”-e.
De vajon mi a MI történetünk, kedves ellenzéki pártok?!
Mert a csönd: nem elég!
A „kerítéshez nem nyúlunk”: nem elég!
A „ne gyűlölj” nem elég, az nem lesz önmagában egy másik történet!
A „vele nem, akkor inkább a másikkal, mindjárt megegyezünk”: mesének is rossz!
Hogy „Ő legyen a miniszterelnökjelölt, na ne”: nemhogy nem elég, még értelmetlen is!
Ezek nem történetek!
Ezek sehová nem vezető, összefüggéstelen rögtönzések.
Vegyétek már észre: tényleg szorongunk. Bennünk van a félsz is. Mert tényleg: inkább mi is sunnyogunk, hátrébb húzódunk, nem mondjuk ki, amit gondolunk, nem merünk szembenézni vele. Mert csak hisszük, valójában tényleg nem értjük a mesét, nem vesszük a csíziót, nem találjuk a történetünket!
Lehet, hogy ide már nem is mese, történet kell! Vagy legalább is nem olyan szokványos, aminek van bevezetése, tárgyalása, befejezése: de a csattanó, az biztosan kell!
Vagy lehet: ezt a történetet nem is írni kell, hanem megcsinálni…
2017. 11. 29.