2018. január 9. nap bejegyzései

Ma lenne 90 …

(1928. január 9. – 2002. július 27.)
1. A kis faluban, Csömörön már besötétedett, nem messze a pataktól, de még nem egészen a falu szélén lefekvéshez készülődnek a Ringwald gyerekek is: a két lány már az ágyban, Gyuri az összetolt hokedlikra terített pokrócokon fekszik, ahogyan minden este szoktak. Még egy kicsit nevetgélnek, összesúgnak, megbeszélik az aznapi nagyon fontos eseményeket, de akkor az órásmester édesapa megérkezik a bábaasszonnyal, aki azonnal munkához lát. Aranka, az édesanyjuk, akkor már sokadszorra sikoltott egy nagyot, fájásai egyre szaporábban ismétlődnek. Apa akkor megszólal: mindenki a takaró alá, azonnal – és a három gyerek szófogadóan fejére húzza a takarót és lélegzetüket visszafogva elcsöndesednek. Néhány perc múlva – amikor az órásmester hirtelen kinyitja az ablakot és elkiáltja magát: megjött a gólya, enyhe fuvallatot éreznek az egyetlen szobában, ami a konyha, nappali, háló és gyerekszoba is volt egyben, majd élesen hasító sírást hallanak és apjuk, az órásmester hangját, meghozta a kistestvéreteket végre, itt a Jani! Anyjuk akkorra már csak szuszogni bír, majd elcsendesedik, csak a bába tevékenykedik még egy kicsit: holnap is benézek, most pihenjenek, szép, egészséges kisfiú, nem lesz semmi gond vele, biztosan szép élete lesz… és vége lett a különleges estének.
2. Már világosodott, amikor fölébredtek, kiugrottak az ágyból és a hokedlikból, a lavórba odakészített vízben cica-mosakodást végeztek, ebben a lányok segítettek Janinak. Gyorsan hozzáfogtak Anya által elkészített teához, az aznapi félszelet zsíros-kenyérhez, nem tartott semeddig befalni az egészet. Mindig éhesek maradtak, ezt sohasem lehetett megszokni. Apa, az órásmester, már kora hajnalban elment Budapestre, a szokásos „beszerző” útjára. Anya is már másoknál robotolt. Akkor a nagyobbak elindultak az iskolába, tudták, aznap kevés órájuk lesz: állj csak ide az ablakhoz a sámlira, nemsokára jövünk – mondták Janinak, és amikor három óra múlva visszatértek, Jani még mindig ott állt, nagy, kissé elálló lapátfüleivel, szinte kopasz fejével, de az arcán széles mosoly virult, bal-kezével integetni kezdett nekik az ablakból, végre megjöttetek. Nem volt egy „ideges” kisfiú.
3. Ennek a fiúnak tovább kell tanulnia, olyan feje van – hangzott el a Polgári iskolában, már Budapesten, de a tanár is tudta, mennyire lehetetlen, amit mond, mégis mondta, mert Janiban látott valamit. És Jani tanult. Sokat tanult. Még késő tavasszal, nyáron is. Aztán egyszer, ’44-ben, mikor társaival éppen jött hazafelé, a Tisza Kálmán téri „lakás” felé, néhány nyilas „elkapta” a kis, vékonydongájú, seriff csillagos 16 éves fiút, aki így auschwitz–birkenaui élményekkel „gazdagodhatott”. Harminckilósan, ’45 kora nyarán, alig fölismerhetően tért vissza, haza.
4. Évikém, most elveszlek feleségül, ugye hozzám jössz – hangzott el az izgatott kérdés és a válasz után az utcán két ismeretlen ember boldogan vállalta a tanúskodást, majd mindenki ment vissza dolgozni. És aztán az „ásó, kapa, nagyharang” -ig együtt. Az élet rohant tovább, mintha mi sem történt volna, a maga útján: kesztyűszabász szakma kitanulása, szakszervezeti mozgalom, közben a család. Meg rengeteg tanulás, főleg nyelvek: német, francia, orosz. Évikém, a DIVSZ (Demokratikus Ifjúsági Világszövetség) gazdasági főigazgatója lettem, sokat leszek külföldön, ugye örülsz – és jöttek az utazások, utána az ismeretlen banán, narancs ízlelése. Képzeljétek – mondta, amikor hazajött Kínából, a fesztiválról, megérkeztem a megnyitó előtt egy nappal, rögtön átmentem a rendezvény helyszínére, ott állt egy hatalmas épület, körülötte sár, föld, a nagy semmi, ez mi, kérdeztem a kínai szervezőktől, ebből mi lesz holnap, nyugi, mondták nekem, és lássatok csodát, reggelre, a megnyitóra egy hatalmas park, rengeteg növény, virág, szép ösvények, logisztika, meg emberek, mondták nekem örömmel – zárta le az élménybeszámolót. És az utolsó VIT-re emlékeztek – kérdezte a családot egyszer, a moszkvai VIT-re, ’57-ben, ahol már ti is ott voltatok, óvodában ugyan, de később Moszkvában, a szovjet-magyar foci döntőn is, ahol kikaptunk, ahol egy közönségtalálkozón oroszról-franciára kellett fordítanom, hű de nehéz volt, zárta le ezt a korszakát „Jani”.
5. Gyere a Magyar Televízióhoz, meg kellene csinálni a sportosztályt, te szereted a sportot is, nyelvet is tudsz, bízunk benned – kapott egy felkérést, és igent mondott. És 30 évet ott ragadt! Fölépített valamit. Kollektívát alkotott, stílust teremtett. Ami láthatóvá vált, arról úgy is beszéltetett, amikor kellett, védett. Örömet okozott. „A Radnai szoba”, őrizte – amíg az MTV a Szabadság téren volt – emlékét.
2018.01.09.