2018. január 16. nap bejegyzései

„- Nem lehet mindig csak idegenként élni idegenek között.”

(Werfel: A Musza Dagh negyven napja)

Megint azok az idegenek! Bajaink fő okozói! A rosszak! Az ellenségeink!
Na de kik ők, miért idegenek, és vajon meddig lesznek azok?
És vajon mi nem vagyunk idegenek?
1. Talán tizenegy éves lehetett, amikor nyáron Gyurit, testvérével Zebegénybe küldték a szülei nyaralni. Nem szeretett külön, távol lenni tőlük, máshol mindig olyan idegennek érezte magát. Olyankor minden ismeretlen lett, talán ezért félelmetes is, nem tudott semmibe belekapaszkodni. Amikor délelőtt kantáros, rövid nadrágjukban megérkeztek a kis, Duna mellett elterülő faluba és leszálltak a vonatról, már integetve és vidáman várta őket Juliska néni, leendő pót-mamájuk. Rögtön megcsapta orrukat a por, az izzasztó meleg, és a vidéki lét sajátos, számukra ismeretlen, furcsa szagának a keveréke. Ahogy egymásba kapaszkodva, tolva-húzva vonszolták a bőröndjüket, amibe mindkettőjük cuccát csomagolta édesanyjuk, érezték, ahogy egyre vizesebb lesz pólójuk. Alig találkoztak néhány emberrel, viszont akikkel igen, azok köszöntek Juliska néninek és különös módon, mintha ismernék egymást, nekik is és rögvest igyekeztek árnyékosabb helyre húzódni. Néhány perces – hegynek fölfelé araszoló – séta után már meg is érkeztek az egyszerű, fehérre meszelt paraszt-házhoz, a nagy udvarhoz, ami az utca felől nem is volt kerítéssel elzárva. Gyertek nyugodtan be, ide a legbelső szobába – mondta nekik Juliska néni, miközben fölkapcsolta egy pillanatra a villanyt, hogy ellenőrizze, minden rendben van, aztán gyorsan le is kapcsolta, rámoljátok ki a ruhátokat, ott fogtok aludni, mindjárt készen lesz az ebéd és eszünk egy jót. A hideg szoba homálya, sötétsége és a furcsa bútorok ridegsége megijesztette őket, a hétéves kistestvér egy kicsit el is kezdett szipogni, de aztán abbahagyta, amikor Gyuri megsimogatta a fejét: jó lesz, meglátod. De Ő sem volt ebben olyan biztos. A szobában – az ajtóval szemben – állt egy hatalmas ágy, amelynek fejrésze – a díszesen faragott keret – a falnak támaszkodott, az ágy lábát is ugyanolyan faragott keret, mint egy rácsozat zárta le, miközben az ágyat hatalmasra duzzadt, hófehér ágytakaró terítővel betakart dunyha borította, majdnem kicsorogva, mint az éppen kelni készülő tészta a tálból. Az ágy fölött egy fakereszt volt, alatta pedig egy kis zöld koszorú. Az ajtótól balra egy hatalmas, barna, kétajtós szekrény állt, a sarokban egy kis, köralakú asztal, ugyanolyan hófehér terítővel letakarva, mint az ágyon a dunyha. A másik falon egy kétszárnyú ablak nyílt a ház melletti udvarra, de most a spaletták becsukva zárták ki a fényt és a meleget. Rámoljatok ki a szekrénybe, az ágyra napközben nem szabad leülni, ide majd csak este jövünk be, és akkor sem cipőben – szólt vissza kedvesen, mégis határozott hangon Juliska néni az ajtóból, ha kész vagytok, gyertek ebédelni, aztán tényleg kiment. Félek, olyan más itt minden, mint otthon – nyafogott föl megint a kisebbik, de most a nagyobb fiú sem tudta megnyugtatni. Neki is minden olyan furcsa volt, a kereszt a falon, a hatalmas ágy, de legfőképp a sötétség, a zord rend zavarta össze a fejét. Apjára gondolt, arra, amikor egyszer korábban kellett bemennie az iskolába, mert a délutáni tanításoknál a gyerekeknek kellett a termet lefoglalniuk, és Ő volt a soros a foglalásnál, egy olyan terembe nyitott be, ahol egy fekete köpenyes ember mesélt éppen a gyerekeknek a csodákról, az Atyáról meg a Fiúról, mondta neki, hogy üljön le nyugodtan és figyeljen, mindenkinek csillogott a szeme és este mondta „Apunak”, hogy milyen jó volt a „hittanórán” és szívesen járna, mire apu megsimogatta a fejét és mesélni kezdett Ő is a papokról, meg arról, hogy nincsenek is sajnos olyan csodák, meg mennyi bűnt követtek el az Atya meg a Fiú nevében, és akkor már nem akart hittanórára járni. És most itt fognak aludni a kereszt alatt. Gyertek már, kihűl a leves – kiabált be Juliska néni, és akkor megfogta a kistestvére kezét és mentek ebédelni.
2. Drága Anyu és Apu! Jó volt a vonatozás, csak nagy volt a meleg. Szerencsésen megérkeztünk ide. Minden olyan más itt, már láttam lovat is. Az utcák porosak. Sok kutya is van. Ember alig. De azok meg köszöntek, még nekem is. Egyszer már sírtam, de Gyuri megsimogatott és akkor abbahagytam. Már megint hiányoztok: csókol Csupi
3. Te oda ülj a testvéred mellé, én meg Józsi bátyátok az asztal két végére – mondta nekik Juliska néni, amikor kimentek a konyhába, amiről később kiderült, hogy az étkező is, a nappali is egyben, ahol igazából zajlik az élet. Minden fehér volt. Már megmelegítettem a sparhelten a levest, tálalom is – szólalt meg megint, és már nyúlt is a tányérhoz, először Józsi bácsi kapott, aztán a nagyobb fiú, majd a kisebbik és végül magának is mert. „Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk, Ámen!” – hallották most a gyerekek és Józsi bácsi már kanalazni is kezdte a levest. A kisebbik ránézett Gyurira, mintha azt kérdezné, most mi lesz, kell nekik is valamit mondaniuk, de a csönd nem felelt egyiküknek sem. Akkor mindketten óvatosan belemerték a tányérjukba a kanalukat és ők is elkezdtek enni. A leves nagyon csípős volt, Csupi azonnal elkezdett krákogni, a nagyobbnak is könnybe lábadt a szeme, de azért ő hangtalanul kanalazott tovább. Nekem ez nagyon erős, csípi a nyelvemet, kérek valami mást – nyafogta, mire azonnal jött Juliska néni válasza, csípd vissza, hogy leszel így katona, ha egy kis erőset se bírsz megenni, nem fogsz nekem lefogyni, hogy adlak vissza majd soványan anyádnak, és nem volt apelláta tovább: enni kellett! Gyuri lopva ránézett, majd hangosan így szólt: majd én megeszem, hagy egyen Csupi mást, és már cserélte is ki a két tányért. Az asszony másfelé nézett, az ember sem szólt egy szót sem. Egy kis pörkölt lesz, nokedlival, meg savanyú-káposztával – és már vette is el a tányérukat és tálalta is a második fogást. Az finom lesz – csillant fel a kicsi szeme, de azonnal el is kerekedett, amikor meglátta, hogy a nokedlik úszkálnak a pörkölt levében vagy zsírjában és a másodikat is kanállal kell merni. Józsi bácsi közben kinyitotta az előre odakészített sört, hangosan gurgulázva azonnal felhörpintette a felét és jóízűen szürcsölve kanalazni kezdte a pörköltet. A kicsi – befelé nyelve könnyeit – óvatosan kanalazta a nokedliket és közben visszaöntötte a tányérba a pörköltlevet. Ne hagyd ott a levét, az a lényeg – dorgálta őt Juliska néni, akkor nem kapsz sütit! Aztán vége lett az ebédnek, „Aki ételt, italt adott, Annak neve legyen áldott, Ámen”, most feküdjetek le egy kicsit aludni és délután szaladgálhattok majd az udvaron, holnap meg kimegyünk a focipályára – és már szedte is le az asztalt, miközben Józsi bácsi hangosan böffentett egyet és kiment az udvarra rágyújtani. Hű, ez nehéz lesz, szegény Csupi – gondolta Gyuri és kézen fogva bementek a szobájukba, de előtte levették a cipőjüket, alsóra vetkőztek és befeküdtek a hatalmas ágyba. Egy kicsit forgolódtak, aztán bevackolták magukat, Gyuri még hanyatt fekve megpillantotta a keresztet, aztán már aludtak is.
4. Anyu, Apu! Folytatom, mert még nem küldtem el a levelet, most ébredtem föl, a Gyuri még alszik, nagyon hiányoztok! A Juliska néni csípős levesét nem ettem meg, hanem a Gyuri, utána a zsíros pörköltből is alig, nem olyan, mint a tiéd, Anyu, teljesen más. Veletek álmodtam, itt voltatok velünk és akkor jó volt, Csupi
5. Mennyi állat van itt – nézett körül Csupi és elkezdte hajkurászni a tyúkokat, de egyszer csak a nagy taréjú kakas fölemelte és két oldalra szétterítette szárnyait és élénken sivítva elkezdett rohanni felé. Juliska néni fölkapta a seprűt, kettőt suhintott vele, a kakas azonnal elcsendesült, de Csupi is abbahagyta a tyúkok kergetését. Volt nekünk tehenünk is, hízónk is még néhány éve, de most minden benn a közösben, hogy rogyjon rá az ég – morogta inkább befelé, inkább a kutyával játssz, az szereti, amikor rohangálnak vele. Gyuri kihozta a labdáját, amit még otthonról hozott magával és elkezdte pattogtatni, várj, szólok a Sanyikáéknak, focizzatok kinn a ház előtt – és már át is kiabált a szomszédba, ahonnan azonnal megjelent három kisfiú, és vágyakozva néztek a labdára. Gyuri vagyok, csináljunk két csapatot, tegyünk le két-két követ kapunak, aztán játszunk – köszönt nekik, majd lerakta a köveket, te leszel velem és ti ketten ellenünk, Csupi nem focizik, majd máskor, és el is kezdődött a meccs. Először Gyuriék nyertek, aztán csereberélték egymást, de mindig Gyuriék nyertek, még akkor is, amikor Csupi is játszott, pedig ő sokkal kisebb volt a többieknél. Vacsora – harsant föl egyszer csak Juliska néni hangja, ugye holnap is játszunk, menjünk együtt a focipályára – köszönt el Gyuri és rohant kezet mosni. Egész jó nap volt – gondolta, ezek ugyanolyanok, mint mi, nem lesz itt baj!
6. Drága Anyu és Apu, most már tényleg zárom a levelet, most bújtunk ágyba, a délután nem is volt olyan rossz, hiányoztok, de már csak egy kicsit, Csupi
2018. január 16., kedd