2018. március hónap bejegyzései

VALAKI duzzog…


Tudjátok mennyire utálok a törvény erejével? Hát még a törvény ellenére? Ti kényszerítetek erre, hogy használjam az erőszakszervezeteimet, a lakáj-médiámat, hogy elengedjem a csahosaimat, hogy szabad rablást kínáljak!
Hát miért nem álltok be a sorba ti is tiltakozók, ahogyan azt jó alattvalóim, népem egyszerű gyermekei napról-napra megteszik? Nektek miért nem jó az, ami csurran-cseppen, miért nem éritek be annyival, ahogy azt jó Lajosom az Audijából kikiáltotta: nem kellene az utcán, van jó szállás is, miért nem fogadjátok el csendben, minden zokszó nélkül? Miért? Hát semmi nem elég, nem jó, nem gyönyörű? Irigyek vagytok más sikerére, nem tudtok önfeledten tapsolni, éljenezni, hurrázni a fényben ragyogó Hódmezővásárhelynek, Vácnak, Szolnoknak, a mindent beragyogó Elios-lámpáknak?! Miért az Alföldivel akartok beszélgetni, miért nem éritek be Szandival, Pataki Attilával? Nem értitek az Arénámat sem, az Akadémiámat se, csak az fáj, hogy migránsokkal rakja tele csapatomat Pintér edző, hogy végre nyerjenek NEKEM egy meccset, miért baj ez? Miért nem tetszenek nektek a Sorosozó plakátjaim, már az óvodákban, az iskolákban a gyerekek is megértik, ti miért nem? Hogy NEKEM bábkormányom, bábmédiám, bábügyészem, bábfőbírom, bábszínházam van, de az legalább az enyém! Milyet akarnátok, ami nem az enyém?
Hát ezér’!
Tudjátok mennyire utálok a törvény erejével? Hát még a törvény ellenére? Ti kényszerítetek erre, hogy használjam az erőszakszervezeteimet, a lakáj-médiámat, hogy elengedjem a csahosaimat, hogy szabad rablást kínáljak!
2018. március 6., kedd

A semmi sem mozdul. A ház falán csüngenek éles jégcsapok némán. A befagyott tó jege alatt a halak dermedten tátognak. Csak a szoba melege szökik ki nesztelen. A halálos csönd mindent beborít.
Még küzd. Még zavartan harcol. Még görnyedten csosszan egyet. Még motyogja a jelennek vélt múltat. Még mosolyra rezzen hozzád az arca. Még féli – a már fel nem tűnő, nem létező – idegen váratlant. De botja a szőnyegen hever már. Belül van rég, bezáródott világba zárva.
A semmi sem mozdul. A ház falán csüngenek éles jégcsapok némán. A befagyott tó jege alatt a halak dermedten tátognak. Csak a szoba melege szökik ki nesztelen. A halálos csönd mindent beborít.
2018. március 5., hétfő

De hiszen Mi se…

„Az értelmiség csak önmaga körein belül mutat szolidaritást…” – jelenik meg a szemem előtt a képernyőn a bejegyzés.
Fölemelem a fejem, kinézek az ablakon, havas minden, a kis kerti tó befagyva, verebek, galambok, rigók hiába próbálnak inni, fürdeni: csak kopogtatják a jeget. Óvatosan rálépnek, hosszan csúsznak, se lépkedni, se ugrálni, pláne fürdeni nem tudnak: így hát dolguk végezetlenül elröppennek.
„Az értelmiség csak önmaga körein belül mutat szolidaritást…” – zakatol tovább az agyamban. Pedig az egyik kutyám az orrával benyomja a szobám ajtaját, komótosan hozzám lép, két mellsőlábával combomra emelkedik, fejét bal kezem alá fúrja: simogass már, kérleli szemével is, úgyhogy most egy kézzel pötyögök tovább a billentyűkön.
„Az értelmiség csak önmaga körein belül mutat szolidaritást…” – mégsem hagy nyugodni. Hogyan is volt, hogy is van ez? És elapadhatatlanul bugyognak föl a hatalom abúzusai, a megalázó történések, az egyre durvább és egyre több embert érő megmagyarázhatatlan egyéni tragédiák, amikor a csönd is sikoltóan fájóvá vált. Mert a csönd, a kiállásnélküliség, a közömbösség elvárás lett, az alku részévé vált, a mérleg-serpenyő egyik felébe ez került. És van egyáltalán valami a másikban? Úgy élünk, mintha lenne, pedig üres az, pedig nincs egyensúly, pedig nem annyit kaptunk, mint amennyit adtunk. S tudjuk ezt.
„Az értelmiség csak önmaga körein belül mutat szolidaritást…” – most már vörösen villog a laptopom displaye. Szolidaritás? Azt se tudjuk, mi az: együk vagy igyuk, se lenyelni se kiköpni nem akarjuk! Hiszen az indoklás nélküli kirúgásoknál; az árok partjára kényszerítettekbe történt belerúgásoknál; a megvádolásoknál; az igazságszolgáltatás politikai eszközzé silányításánál; a független média szétverésénél; a gerjesztett gyűlölködésnél és még hosszan kellene folytatni a sort bántóan sértő kussolás volt és van, sehova nem vezető lojalitás miatti hallgatás, némaság van!
„Az értelmiség csak önmaga körein belül mutat szolidaritást…” – bemutat magának, csak bemutat, nem vállal! Hiszen még olvashatunk, írhatunk; aki akar, mehet amerre lát; bár már azt se mindenki. De „azok” le vannak sza@va, maguknak csinálták a bajt: „még nem értünk jöttek”.
Mintha enyhülne az idő, talán már csak mínusz 4 fok van. Ugyan a hóvirág elfagyott, de a fekete gólya már megérkezett…

2018. március 4., vasárnap

Orbán Viktor Miskolcra látogatott…

Először csak Miskolcon, aztán Ózdon, Kecskeméten, a „nyóckerben”, az Üllői út környékén, Szabolcsban, az Alföldön, végül …
Először csak a cigányok, aztán a zsidók, a szakszervezetiek, a baloldaliak, a liberálisok, a gondolkodók, az ellentmondók, végül …
Először csak a miniszterelnök, aztán a frakcióvezető, a miniszterek, a rendőrök, az ügyészek, a bírák, a párttagok, a csókosok, végül …
Először csak szóban, aztán írásban, humorban, híradóban, dalban, kocsmában, végül …
Először nem értjük, aztán megértjük, és odaállunk ütni, vagy ütve lenni, végül …
Orbán úr, ennyire kell a hatalom?!
(Orbán Viktor miskolci látogatása és beszéde kapcsán)
2018. március 2., péntek