„Az értelmiség csak önmaga körein belül mutat szolidaritást…” – jelenik meg a szemem előtt a képernyőn a bejegyzés.
Fölemelem a fejem, kinézek az ablakon, havas minden, a kis kerti tó befagyva, verebek, galambok, rigók hiába próbálnak inni, fürdeni: csak kopogtatják a jeget. Óvatosan rálépnek, hosszan csúsznak, se lépkedni, se ugrálni, pláne fürdeni nem tudnak: így hát dolguk végezetlenül elröppennek.
„Az értelmiség csak önmaga körein belül mutat szolidaritást…” – zakatol tovább az agyamban. Pedig az egyik kutyám az orrával benyomja a szobám ajtaját, komótosan hozzám lép, két mellsőlábával combomra emelkedik, fejét bal kezem alá fúrja: simogass már, kérleli szemével is, úgyhogy most egy kézzel pötyögök tovább a billentyűkön.
„Az értelmiség csak önmaga körein belül mutat szolidaritást…” – mégsem hagy nyugodni. Hogyan is volt, hogy is van ez? És elapadhatatlanul bugyognak föl a hatalom abúzusai, a megalázó történések, az egyre durvább és egyre több embert érő megmagyarázhatatlan egyéni tragédiák, amikor a csönd is sikoltóan fájóvá vált. Mert a csönd, a kiállásnélküliség, a közömbösség elvárás lett, az alku részévé vált, a mérleg-serpenyő egyik felébe ez került. És van egyáltalán valami a másikban? Úgy élünk, mintha lenne, pedig üres az, pedig nincs egyensúly, pedig nem annyit kaptunk, mint amennyit adtunk. S tudjuk ezt.
„Az értelmiség csak önmaga körein belül mutat szolidaritást…” – most már vörösen villog a laptopom displaye. Szolidaritás? Azt se tudjuk, mi az: együk vagy igyuk, se lenyelni se kiköpni nem akarjuk! Hiszen az indoklás nélküli kirúgásoknál; az árok partjára kényszerítettekbe történt belerúgásoknál; a megvádolásoknál; az igazságszolgáltatás politikai eszközzé silányításánál; a független média szétverésénél; a gerjesztett gyűlölködésnél és még hosszan kellene folytatni a sort bántóan sértő kussolás volt és van, sehova nem vezető lojalitás miatti hallgatás, némaság van!
„Az értelmiség csak önmaga körein belül mutat szolidaritást…” – bemutat magának, csak bemutat, nem vállal! Hiszen még olvashatunk, írhatunk; aki akar, mehet amerre lát; bár már azt se mindenki. De „azok” le vannak sza@va, maguknak csinálták a bajt: „még nem értünk jöttek”.
Mintha enyhülne az idő, talán már csak mínusz 4 fok van. Ugyan a hóvirág elfagyott, de a fekete gólya már megérkezett…

2018. március 4., vasárnap