A kesztyű

Cudar hideg volt aznap reggel.
Egy kicsit fújt a szél is, a felhők szürkesége is borongóssá, barátságtalanná tette a nap indulását. A fák oldalán megjelent újra a dér, az ágaikon föltünő rügydudorok mind elfeketedtek, még a macskák is csak az ablakon belülről figyelték a kinti mozgást. Az utcán az emberek fázósan összehúzták magukon a kabátot, még szájuk elé is sálat tekertek, nem néztek se jobbra, se balra, sietősen rohantak a HÉV állomás felé.
Minden fázott.
A földön heverő, üres burgonya-szirmos zacskó zizegve fordult egyik oldaláról a másikra, aztán még egyet pördült. De a szélben nem tudott megnyugodni.
A járdán már sietős gyerekek állig begombolkozva, füles sapkában, téli kesztyűt húzva – meggörnyedve a hátukat nyomó, súlyos tehertől, az iskolatáskába szorult könyvektől, füzetektől – rohantak az iskola felé, alig várták már, hogy odaérjenek a jó melegbe.
Csak egy kisgyerek bandukolt lassan, nem nézett Ő sem semerre, csak a lába elé pillantott le néha. Az orrából kifújt levegő nedve odaderesedett szája szélére, fülei vörösen kandikáltak ki svájcisapkája alól, táskáját a földet súrolva húzta maga mellett.
A kezén nem viselt kesztyűt.
Ekkor megpillantotta a földön heverő, üres burgonya-szirmos zacskót, amely szinte hívogatóan forgolódott most is. Megállt, letette a földre táskáját, lassan lenyúlt a földön heverő, üres burgonya-szirmos zacskóért, fölemelte és beledugta táskát húzó kezét.
Már neki is lett kesztyűje…

2018. március 20., kedd