2018. május hónap bejegyzései

ÚGY KÉNE MÁ’ EGY „ZSINAT” …

325. május 20-án Niceában összeült az I. egyetemes zsinat, a keresztény egyház első általános gyűlése.
Akkoriban a kereszténység még „új” vallás volt, a keresztények voltak (mai szóval) az „ellenség-ellenzék”: igaz, hatásuk rohamosan terjedt, hódított minden felé. A IV. század során a hatalom kénytelen volt feladni a – Diocletianus korában tetőző – keresztényüldözést: 313-ban Constantinus és Licinius türelmi rendeletet adtak ki, engedélyezték a keresztény vallás gyakorlását, kiengedték a börtönökből a hitük miatt fogva-tartottakat és visszaadták elkobzott javaikat is.
Az egyenjogúsítási folyamatban aztán gyorsan fölszínre kerültek a kereszténység eltérő irányzatai és a köztük lévő konfliktusok: az indulatokat az államhatalom megszilárdítására törekvő Constantinus az első egyetemes zsinat összehívásával próbálta lecsillapítani. A két hónapos gyűlésen részt vett mindenki, aki akkoriban számított: több, mint 300 birodalmi püspök, diakónusokkal és papokkal kiegészítve mintegy 1800 fő. Két fontos vitakérdés megválaszolása volt a feladat: a húsvét idejének pontos meghatározása; és hogy Jézus emberi lény volt-e (akkor nem lehet egyenrangú az őt teremtő isteni hatalommal). „A tettlegességig fajuló hitviták során hiába próbáltak közvetíteni a Jézus „hasonló lényegűségét” (homoiusziosz) hirdető középutas püspökök, a vita szakadással, de az utóbbi párt győzelmével zárult. E döntés értelmében szövegezték meg a 325 júniusában kihirdetett niceai hitvallást, amit – 381-es, konstantinápolyi kiegészítésével együtt – mind a mai napi valamennyi keresztény felekezet elfogad (ez az ún. „Hiszekegy”).”
A niceai gyűlés jelentősége abban rejlett, hogy a keresztény hívők közössége első alkalommal tett kísérletet az egységes egyházszervezet kialakítására, nem csupán szervezeti és gyakorlati, hanem elméleti szempontokat is figyelembe véve.
A mai ellenzék még nem tart itt. Egyrészt nem terjed olyan sebességgel (sehogy se terjed), nem képes a mai hatalmat önkorlátozásra, még toleranciára sem kényszeríteni, a hatalom emiatt nem is akar a konszolidálni; nem vagyunk még az „ellenzéki zsinat” összehívásának a küszöbén sem, miközben tettlegességig fajuló vitákról van tudomásunk.
Pedig: úgy kéne má’ egy igazi ellenzéki „zsinat” …

2018. 05. 20. vasárnap
ui: Tarján M. Tamás tanulmánya alapján (http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/325_majus_20_constantinus_megnyitja_a_niceai_zsinatot/)

HA MA ÉLNE, MÁSKÉPP VÉGEZNÉ?!

1536. május 19-én a londoni Towerben kivégezték Boleyn Anna királynőt.
Anna Thomes Boleyn, a későbbi Wiltshire és Ormond grófjának és Lady Elizabeth Howardnak a gyermeke volt, születésének pontos dátumát nem tudjuk, felmenői között találhatunk londoni polgármestert, herceget, grófot, két arisztokrata nőt, kereskedőt és egy lovagot. Rokonságban állt I.Edward királlyal is. Anna és testvérei a kenti Hever Castle-ben nőttek fel. Anna elbűvölte a férfiakat, habár a vélemények különböztek a vonzerejét illetően. A velencei Marino Sanuto 1532 októberében látta őt, mikor VIII. Henrik találkozott I. Ferenccel Calaisnál. A férfi így írt Annáról: „nem a legszebb nő, akivel valaha találkoztam; közepes termetű, kreol bőrű, hosszú nyakkal, széles szájjal, kevésbé dús keblekkel…fekete szemei azonban gyönyörűek.” Franciaországi tartózkodása alatt buzgó kereszténnyé és humanista szelleművé vált. Habár támogatta a pápaság megtagadását, továbbra is elkötelezett és hű volt Szűz Máriához. Anna európai taníttatása 1521-ben véget ért és 1522 januárjában hazatért.
1525-től VIII. Henrik király kezdett el neki udvarolni. Néhányan állítják, hogy Anna kezdetben elutasította a király közeledését, kivédve ezzel azt, hogy a férfi a szeretőjévé tegye, ugyanis tanult húga, Mária korábbi hibájából, aki szerinte túl könnyen odaadta magát a királynak, s Henrik ezért unt rá olyan hamar. Anna többször el is hagyta az udvart és magányba húzódott családi birtokukon. A hosszú tiltakozással elérte célját: Henrik megígérte neki, hogy feleségül veszi.
Henrik viszont házasember volt: ugyan Aragóniai Katalin először Henrik bátyjának, Artúrnak lett a felesége, azonban a férfi nem sokkal a házasságkötés után meghalt. Mivel Spanyolország és Anglia is szükségét látta egy szövetségnek, így 1509-ben Henrik és Katalin össze-házasodott. Mózes harmadik könyve azonban megtiltja, hogy egy férfi elvegye bátyjának özvegyét, még akkor sem, ha a házasságot nem hálták el (Katalin megesküdött, hogy szűzen ment hozzá Henrikhez). Erre a bibliai tézisre alapozva akarta Henrik érvénytelenítni a házasságát Katalinnal. Ezt nevezték a „Király nagy ügyének” (Kings’s Great Matter). A pápa nem fogadta el ezt az indoklást, mivel Artúr és Katalin között szerinte nem történt szexuális kapcsolat; így nem érvénytelenítették a házasságot. Mivel Katalin továbbra is képtelen volt egészséges fiú örököst szülni, Henrik végleg döntött a házasság érvénytelennek nyilvánítása mellett. Kihirdette, hogy egyetlen pápának sincs joga újraértelmezni és átértékelni a Bibliát. Mivel Katalinnal eddig bűnben éltek, az egyetlen mód, hogy véget vessenek ennek, ha elválnak. Ez egyben azt is jelenti, hogy a házasságból született gyermek, Mária, törvénytelen. A királyné továbbra is tagadta, hogy házassága Artúrral érvényes lett volna.
Megkezdődött a Rómától való függetlenedés: az Alsóház döntése alapján a pápai rendelkezéseket a király engedélye nélkül tilos kihirdetni. Kelemen pápa válaszként kitagadta Henriket és Cranmert, majd 1534 márciusában felszólította a királyt, hogy haladéktalanul térjen vissza hites feleségéhez, Katalinhoz. Henrik figyelmen kívül hagyta a kérést és továbbra is Annát tekintette királynénak. John Fisher püspök és Thomas More a pápa mellett álltak és ellenszegültek Henrik akaratának – a Towerbe záratták őket. (A börtönben raboskodó Fisher-t 1535-ben a pápa bíborossá nevezte ki, ám Henrik őt is, és a szintén fogoly Thomas More-t is kivégeztette, amiért nem ismerték el Annát törvényes királynénak, Erzsébet hercegnőt pedig trónörökösnek.)
1536. május 2-án Annát hűtlenséggel, vérfertőzéssel és felségárulás vádjával letartóztatták és a Towerbe vitték. A börtönben teljesen összeomlott; nem tudta, hogy mi történik az édesapjával és a bátyjával; még saját letartóztatásának okával sem volt tisztában. III. Edward óta a királyné hűtlensége felségárulásnak számít; a büntetés: máglyahalál. Így Annára is ez a sors várt.
Habár a bizonyítékok nem voltak meggyőzőek, Annát bűnösnek találták. (Bátyját és a többi vádlottat 1536. május 17-én kivégezték.) Pirkadatkor hívatta Kingstont, hogy együtt hallgassák meg a misét. Azután utolsó gyónása közben megesküdött Cranmer-nek lelke üdvösségére, hogy nem volt hűtlen férjéhez, a királyhoz. Ezt megismételte az áldozás előtt és után is. Kivégzése napján damaszt sötétszürke ruhát viselt, felette hermelinköpenyt. Két hölgy kísérte el az emelvényig, ahol rövid beszédet mondott: „Jó keresztény emberek! Azért jöttem ide, hogy meghaljak. Törvény szerint lettem halálra ítélve, ezért nem tiltakozok ellene; fejet hajtok a király akarata előtt. Imádkozom Istenhez, hogy óvja meg a királyt és adjon neki hosszú uralkodást. Az egyik legnemesebb, legirgalmasabb és legkiválóbb uralkodó a Földön. Nekem mindig jó és kedves férjem volt. Ha valaki az ügyemet vizsgálná, azt arra kérem, hogy jóindulattal tegye. Távozom hát a világból és itt hagylak titeket. Szívből kérem, hogy imádkozzatok értem. Jézus, fogadd el lelkemet:”
Május 19-én pénteken, Boleyn Annát, Anglia királynéját kivégezték.
Politika, szerelem, vallás, pénz…
Ha ma élt volna, másképp végezte volna?
2018. 05.19. szombat

(Wikipédia alapján)

DÓZSA GYÖRGY KIÁLTVÁNYA

1514. május 18-án Dózsa György, a keresztes had vezére Cegléden kiáltványt bocsát ki, melyben az egész jobbágyságot felkelésre szólítja.
Történt ugyanis, hogy 1513 tavaszán az elhunyt pápa utódjának kis többséggel X. Leó néven a firenzei Medici Jánost választották. Az új pápa Bakócz Tamást felhatalmazta arra, hogy a Dalmáciát már részben elfoglaló törökök ellen Knin (Tinin, Tenyő) várának megvédése érdekében keresztes háborút hirdessen. II. Ulászló király támogatását elnyerve a szent hadjáratra történő felhívást Budán, 1514. április 9-én, Virágvasárnap, a vidéki templomokban pedig egy hétre rá, húsvét vasárnapján hirdettették ki. Május közepére a Pest, Fehérvár, Kalocsa, Várad, Csanád és más püspöki székhely táboraiba – a pápa által beígért üdvözülés (az örökélet) reményében – mintegy 80 ezer önkéntes gyűlt össze, akik között jobbágyok, munkanélküli marhahajcsárok, elbocsátott zsoldos katonák, vidéki papok, ferences szerzetesek, városi polgárok és elszegényedett nemesek voltak. De a jómódú főnemesség – életét és vagyonát féltve – nem kívánt a szultán ellen harcba szállni. Mivel a parancsnokságot az országnagyok közül senki sem vállalta, Bakócz érsek a keresztes sereg fővezérévé április 24-én az erdélyi Háromszék Dálnok községében 1470 körül székely lófői (nemesi) családból született, majd apja halála után Makfalván nevelkedett végvári vitézt, Dózsa Györgyöt nevezte ki.
A keresztes táborokban nagy haragot keltett, hogy a nemesség erőszakos módon, hajdúikkal próbálta megakadályozni, hogy jobbágyaik a sürgős mezei munkák idején hagyják el földjeiket. Ha ez mégsem sikerült, asszonyaikon és gyerekeiken töltötték ki bosszújukat. Az üres királyi kincstár miatt a keresztes sereg élelmezéséről sem gondoskodtak, aminek következménye a rablás és a fosztogatás lett. A nemesek udvarházai, főurak kastélyai, kereskedők szekerei ellen intézett támadások mindennapossá váltak. A parasztok és a nemesek Mezőtúron történt összecsapásának hírére, május 15-én Bakócz érsek leállította a további toborzást, de Dózsa György, Gergely testvére, s a hozzájuk csatlakozott ferences barátok ezt nem vették tudomásul. A főurakat török cinkosoknak nevezték, legyőzésüket pedig a keresztes hadjárat előfeltételének tekintették.
Erre válaszul született Dózsa György „Ceglédi Kiáltványa”:
„Székely György, vitéz katona, a keresztesek Istenáldotta népének fejedelme és főkapitánya, csak Magyarország királyának s nem egyúttal az uraknak alattvalója, a Magyarországban, név szerint pedig Pest- és Külső-Szolnokvármegyében levő városoknak, mezővárosoknak és falvaknak, együtt és egyenként (küldjük) üdvözletünket! Tudjátok, hogy a hitszegő nemesek ellenünk és egész kereszteshadunknak ezen szent célú gyülekezete ellen ártani vágyó kezekkel fölkeltek, hogy bennünket üldözzenek, háborgassanak és zavarjanak. Azért is nektek számkivetés és örök büntetés, valamint fejetek és minden javatok elvesztésének terhe alatt parancsoljuk és rendeljük, hogy rögtön és azonnal, amint jelen levelünket látjátok, minden késedelem és kifogás nélkül jöjjetek, repüljetek és igyekezzetek Cegléd mezővárosába; és siessetek, hogy így a szent csapat és áldott gyülekezet a nevezett hűtlen és gonosz nemeseknek erejét és kezét korlátolni, megfékezni és megzabolázni tudja. Ha úgy tesztek, jól van; különben a fent írt büntetést vonjátok magatokra. Sőt ezzel sem érjük be; hanem saját telketeken kapufélfátokra függesztetünk és akasztatunk fel, nyársba vonatunk, vagyonotokat elpusztítjuk és zsákmányra hagyjuk, feleségeiteket és gyermekeiteket pedig megöletjük”.
Vajon 504 év múlva lesz valaki, egy magyar blogger, aki majd az Orbán-kormány mai esküjéről ír emlékezést?
És milyen jelzőkkel?
És lesz-e valamikor egy újabb „Ceglédi Kiáltvány”?
És ki lesz a kibocsátó?!

2018. 05. 18. péntek

(források: Wikipédia, DÓZSA GYÖRGY ISASZEGI EMLÉKEZETE)

A LEGJOBB SZÁZBAN! ÉS A MAIAK?

2002. május 17. (74 évesen) Barcelonában meghalt Kubala László (Kuksi. Laszy) világpolgár, magyar (csehszlovák, spanyol) válogatott labdarúgó, akit a World Soccer Magazine 1999 decemberében a XX. század 100 legnagyszerűbb labdarúgója közé sorolt.
Három országban és nyolc csapatban: a Ganz TE-ben, a Fradiban, a Slovan Bratislavaban, a Vasa SC-ben és a Barcelonában játszott. Később az RCD Espanyol, az FC Zürich és a Toronto Falcon játékosa lett. A csehszlovák válogatottban hét, a magyarban három, a spanyol válogatottban pedig 19 alkalommal szerepelt. 4 bajnoki cím (1952, 1953, 1959, 1960), 5 Copa Generalissimo – győzelem (1951, 1952, 1953, 1957, 1959), két Spanyol Szuperkupa – siker (1952, 1953), valamint két VVK – diadal is (1958, 1960) fémjelezte a Barcelona ezen évtizedét. Emellett a csapat 1952-ben megnyerte a Copa Latinát, és a Copa Eva Duartét is.
„A Barcelona 100. évfordulóján 1999-ben a szurkolók a csapat történetének legjobb játékosává választották. Olyan labdarúgókat utasított maga mögé, mint Johan Cruyff, Diego Maradona, Romario vagy Hriszto Sztoicskov. Emellett sportújságírók a második legjobb spanyol játékosnak választották, aki a XX. században játszott. Csak Alfredo Di Stefano-t találták jobbnak. Végül a spanyol kormány a sport Nagykeresztjét adományozta neki.”
Később játékosmenedzser, majd edző lett: 11 évig irányította a spanyol labdarúgó válogatottat; 1992-ben olimpiai aranyérmet nyertek.
Ma Magyarországon szinte minden kisvárosban un Akadémiák alakulnak állami pénzekből, amelyek 10 év alatt egyetlen tehetséges labdarúgót sem neveltek ki; milliárdokért épülnek stadionok, ahol aztán a lelátók üresen panganak; a gyepen tudás és meggyőződés nélkül játszó labdarúgók össze-vissza rohangálnak, érdektelen meccsek zajlanak.
Még ingyen-cirkusznak is rossz.
Csak „császári” kedvelésnek, hobbinak…

2018. 05. 17. csütörtök

A kör, a világ közepén állok, ez nem lehet vitás…

A kör, a világ közepén állok, ez nem lehet vitás.
Másképpen nem is működhet a dolog. Ugyan csak egy kisvárosban élek, semmi „hatalmam” nincs, néha bekapcsolom a gépemet és írogatok ezt-azt, van, aki el is olvassa, de nem nagy durranás.
Mégis: a kör, a világ közepén állok, ez nem lehet vitás.
Én így gondolom, látom. Ugyan néha zavar, hogy mások nem így tudják, látják, meg nem is akarják megérteni az üzeneteimet (főleg azok nem, akiknek ténylegesen szólnak), még sincs semmi baj. Már csak ilyen az élet.
Akkor is: a kör, a világ közepén állok!
Itt, ebben a kis utcában, ahol, amikor esőben zubog lefelé a sár, a hordalék, mindenféle trutyi azonnal „lerakódik, mint a guanó/ keményen, vastagon.”. A kutyák néha jelzik a kukás-autó közeledtét, a postás megérkezését. Néha meg akkora a csönd, hogy a tulipánfa virághullását is hallani vélem.
Itt van a kör, a világ közepe!
Ez a tény megfellebbezhetetlen! Így hiszem is, ki ne nevess ezért.
Az Orbán is ezt hiszi…
2018. 05. 16. szerda

A harmadik otrantói csata … és a negyedik?

Az Otrantói-szoros egy híres és fontos tengerszoros a Földközi-tengeren. Az Adriát köti össze déli irányban a Jón-tengerrel. A legszűkebb ponton, nagyjából az olaszországi Otranto és az albániai Vlora között szélessége kb. 71 km.
1917. május 15-én Horthy Miklós sorhajókapitány vezetésével az osztrák–magyar hadiflotta köteléke a Novara gyorscirkáló vezetésével győzelmet arat az Otrantói-szorosban, és feltöri az antant tengeri zárját. Az antant ugyanis lemondott az Adriai-tengeren való jelenlétről, azonban az Otrantói-szorost tengerzár alá vették a központi hatalmak adriai flottája, főleg a tengeralattjárók ellen. Emiatt az Osztrák–Magyar Monarchia Haditengerészete, amelynek szerepe volt a központi hatalmak Balkánon elért sikereiben, 1916 tavaszától tétlenül várakozott. A tengerzár feltörése hadászati és lélektani szempontokból is fontos volt. Horthy Miklós sorhajókapitány, az SMS Novara gyorscirkáló parancsnoka engedélyt kért a tengerzár elleni támadáshoz és néhány alkalommal akciót kezdeményezett: 1917 márciusában-áprilisában „alapos” haditervet is készített.
1917. május 15-én, a hajnali órákban az SMS Novara, az SMS Helgoland és az SMS Saida cirkálók elérték a kijelölt hadműveleti területet és sikeresen elsüllyesztettek tizenkét őrhajót, tízet pedig súlyosan megrongáltak. A csata váltakozó sikerrel zajlott, mindkét oldalon súlyos veszteségekkel. „10 óra 10-kor pedig az SMS Novara tornya mögé csapódott be egy gránát, melynek következtében Szuborits Róbert első tiszt hősi halált halt. A repeszektől Horthy öt helyen sebesült meg, fél fülére pedig átmenetileg elvesztette a hallását (egész életére nagyothalló maradt). Ennek ellenére további parancsokat adott ki, amíg eszméletét elvesztette a vérveszteségtől és a sokkhatástól. A parancsnokságot Stanislaus Witkowsky sorhajóhadnagy vette át. Amikor Horthy magához tért ismét átvette a parancsnokságot… 10 óra 30-kor az SMS Novarát újabb súlyos találat érte. A tizenhat kazánból nyolc azonnal leállt és ennek következtében a hadihajó 10 óra 55-kor mozgásképtelen lett és ezáltal teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került.”. 12 óra felé a csata befejeződött.
Máig tartanak a viták arról, hogy a csata elérte-e célját: a tenger-zár föltörését. Sokak szerint a súlyosan megsebesült Horthy nagy győzelmet aratott. Horthy ennek a győzelemnek köszönhetően végleg kiemelkedett társai közül. Njegovan leváltása után IV. Károly magyar király az általa legrátermettebbnek ítélt Horthyt nevezte ki parancsnoknak, aki ezzel tizenegy tengernagyot és huszonnégy magasabb rendfokozatú sorhajókapitányt előzött meg. Már a Monarchia felbomlása után, 1921-ben kapta meg ezen érdeméért az adható legmagasabb katonai kitüntetést, a Katonai Mária Terézia-rendet.
Az 1990-es évektől kezdve, ugyan már teljesen más dolgok miatt, mégis megint fontos helyszínné vált, a közfigyelem középpontjába került ismét az Otrantói-szoros: az illegális bevándorlás az Európai Unióba nagyon felerősödött, és számos menekült ezt az utat választotta. Az átkelés azonban nem veszélytelen az erős áramlások miatt. Jó időben motorcsónakkal 2 óra alatt megtehető az út.
A magyar kormány még nem foglalkozott a kérdéssel, még nem döntött cirkálók, tengeralattjárók építéséről, nem adományozott még ellentengernagyi rendfokozatot senkinek.
De ne legyenek kétségeink: ami késik, az nem múlik…

2018. 05. 15. kedd

Olvasó: Te mit gondolsz?

1939. május 14-én, a Kelet-poroszországi Königsbergben (ma: Kalinyingrád, Oroszország) született Vera Gottliebe Anna von Lehndorff-Steinort, a Lehndorff családból származó német grófnő (a Hitler elleni katonai összeesküvésben való részvétele miatt kivégzett Heinrich von Lehndorff-Steinort lánya), fotómodell, manöken, színésznő, performer képzőművész.
1964-ben kapta első filmszerepét Michelangelo Antonioni filmdrámájában, a NAGYÍTÁS-ban (Blow-Up-ban): 27 évesen önmagát alakította, a dekadens szenvedélyt sugárzó divatmodellt, egyetlen, mindössze öt perces fotózási jelenetben.
A film „Egy nő és egy férfi története, egy szép őszi napon” – ahogyan azt Michelangelo Antonioni a forgatás során nyilatkozta. Thomas, a felkapott londoni divatfotós egyszer egy parkba megy témát keresni. Felfigyel egy fiatal nőre és egy idős férfire, és kíváncsiságból fotózni kezdi őket. Később hazamegy és hozzálát a filmtekercs előhívásához. A képeken eleinte semmi különöset nem lát, csupán egy meghitt szabadtéri idillt. Aztán az egyik fotón felfigyel egy apró részletre. Nagyítást készít a képről, egészen addig, amíg rá nem döbben arra, hogy egy pisztolyt tartó kezet lát a bokrok között. „Újabb nagyításokat készít a képekről, és az egyik bokor alatt immár egy holttestet is látni vél. Késő este van már, Thomas mégis visszamegy a parkba, és valóban ott találja a tetemet a bokor alatt: a férfi az, aki délután a titokzatos nővel volt. Hazatérve Thomas feldúlva találja a lakást: a képek eltűntek.”
Szóval: megismerhető a világ? Olyan-e, amilyennek látjuk, érezzük, átéljük; vagy egészen más? Van-e alkalmas eszközünk, érzékszervünk, módszerünk arra, hogy a siker esélyével hozzáfogjunk? És amikor találunk valamit, akkor mit kezdünk majd vele: elkezdjük majd mi is nagyítani, vizsgálgatni a részleteket; elhisszük-e majd, hogy az a valóság, az az igazság? vagy egyszerűen hagyjuk a francban az egészet, mert minek kell megérteni, átlátni, aztán netán cselekedni?
Te, kedves olvasó, mit gondolsz: elég annyi, hogy látsz valamit? Elég annyi, hogy mondanak Neked valamit, hogy mitől félj, rettegj; hogy ki véd meg és hogyan; hogy egyszerűen légy elfogadó és …
Te, kedves olvasó: mit gondolsz?!
2018. 05. 14. hétfő

CSILLÁMOK – SZILÁNKOK – REPEDÉSEK ÖRÖKKÉ …

1953. március 5.
Anyuval ülünk a rádió előtt a fotelban, apu nincs itthon, dolgozik. Anyu sír. Nagyon sír. Anyu miért sírsz – kérdezem tőle az ölébe kuporodva, meghalt Sztálin, most mi lesz? Dehogyis halt meg – válaszolom neki, ne sírj, mert én is sírni fogok, nem kell sírni, nem halt meg: ott van a falon! (4 éves voltam akkor)
1956. október vége, november eleje
A Kék Golyó utca 22-ben lakunk, a Ráth György és a Greguss utca között, a harmadik emeleten. Tárva-nyitva az ablakunk a Greguss utcára lenézve, az ablakban a rádiónk, ami hol indulókat bömböl, hol egy hang ércesen mondja: hamarosan hallhatják Nagy Imre üzenetét a magyar néphez, aki teheti, hangosítsa föl rádió-készülékét. Mi öcsémmel a gyerekszoba asztala alatt – ami egy nagy pokróccal van letakarva – indiánosdit játszunk, háborúban vagyunk az irokézekkel, csuda-jó játék, persze mindig mi, „igazi” mohikánok nyerünk.
Talán másnap vagy harmadnap a Greguss utcában éppen jön fölfelé egy „szovjet” tank, már éppen eléri a Kék Golyó utca sarkát. A tetőről hirtelen néhány Molotov-koktél repül a tankra, talán el is találja, talán nem, csak a pukkanások hallatszanak. A tank komótosan a sarokház felé fordítja ágyúját és lő. Hatalmas dörrenés, utána éles csörömpölés, majd sikolytalan csönd. Az eltalált lakás utca-fronti téglafala, mint egy oldalára dőlt konzervdoboz fölhasított teteje megnyílik, az egyszerű szekrények, székek, asztalok szemérmetlenül – csak téglatöredékekkel, porral borítva – kitárulkoznak az utca felé.
Anyám, a harmadikon éppen öcsém és az én kezemet szorítja, már indulna a pince, az óvóhely felé, apám még a tükör előtt – ahogyan mindig: higgadtan, nyugodtan – igazítja sálját a nyaka köré. Rohanunk körbe a gangon, lenn a belső udvaron a közös poroló egykedvűen áll a kövezeten, már lenn vagyunk a pincében, ahol a ház lakói félősen ücsörögnek hokedlikeiken, lábuk közé fogva, szorítva, óvva gyerekeiket, mi is lehuppanunk végre, a korábban lecipelt sodrony-ágyunkra.
Később Bandi bácsi jön hozzánk, katona-ruháját egy civil lódenkabát takarja: már nem tudtam visszamenni a Citadellába, maradok, egyszer sem jön le a pincébe. Már Fecó bá’ érkezik, hóna alatt egy libával, most jövök vidékről, Babuka küldött, egyetek, és már szalad tovább. Apám testvére hívja apámat, „menjetek Bécsbe”.
Maradunk… (7 éves voltam akkor)
1962 júliusában
Zamárdiban vagyunk az úttörő sátor-táborban, az általános iskolából: fiúk-lányok vegyesen. Reggel zászlófölvonás, aztán közös programok: éneklés, vers-hallgatás, majd fürdés a Balatonban! Egy körül ebéd, kis röhögős „csendes-pihenő”, majd foci orrvérzésig. Este próbálkozás a csajoknál. Mindenki nagyon élvezi!
Ma különleges nap van: este Ki-Mit-Tud vetélkedő lesz a táborlakóknak. Ki ezt, ki azt tanul előadni; ki ilyen, ki olyan frizurát készít magának; ki ilyen, ki olyan „maszkot” fest az arcára. Mi srácok, persze az én ötletemre kitaláljuk, hogy mi volgai hajóvontatók leszünk: csíkos pizsamanadrágban fogunk magunk után húzni egy teknőt (csak lavór lett belőle) és a volgai hajóvontatók dalát fogjuk „énekelni”! Hatalmas ovációt kapunk, mintha Tichy gólját a chilei VB-én megadta volna a bíró, Latisev, a tanárok is gurgulázva nevetnek, úgyhogy fölényesen nyerjük a vetélkedőt. (13 éves voltam akkor)

Valamikor a ’60-as években
Megyünk tüntetni a vietnámi háború ellen! Hiszen fiatalok és – mint majdnem mindenki akkoriban – forradalmárok vagyunk! Fontosak vagyunk, legalább is annak érezzük magunkat. Most megmutatjuk a gaz amerikai imperialista betolakodóknak. A tér zsúfolásig megtelve fiatalokkal, főleg KISZ-esekkel. Magyar és vietnámi zászlok és táblák mindenütt, ütemesen zúg a „Veled vagyunk, Vietnam!”, szól a Gerilla együttes, mi kiabálunk, énekelünk, politizálunk: miénk a világ! Nem félünk semmitől, biztosak vagyunk abban, hogy most jót cselekszünk, büszkék vagyunk magunkra. (16 éves voltam akkor)
1966 július 15.
Kihalt a város, se ember, se jármű nincs az utcán. Este félnyolc van, ülünk a tévé előtt: megkezdődött a magyar-brazil vébé meccs. A braziloknál Gilmar, Djalma Santos, Bellini, Zito és Garrincha, Pelé nincs, megsérült az első meccsen, most nem játszik, de így is: micsoda csapat! Nálunk Mátrai, Mészöly, Sipos, Bene, Farkas, Albert: bárkit képesek megverni. 50 ezer néző Liverpoolban a Goodison Parkban, mindkét csapat vereséggel kezdett, ez amolyan előrehozott ki-ki meccs: aki veszít, az csomagolhat! Fekete-fehér tömény izgalom, hát még akkor, amikor a lakásunk melletti töltésen elhúz egy vonat és az asztali antennás tévé-kép hullámzóan csíkos-pizsamássá válik. Már régóta nem rágom a körmeimet, most újrakezdem, hol az ölemben a lábam, hol a parkettán, ülve nem lehet kibírni, vége: NYERTÜNK! Este tíz óra van, lemegyek a Kosztolányi Dezső térre, a Feneketlen tó partjára: mindenki az utcán, mindenkinek fülig ér a szája, az autók, buszok dudálnak, a villamosok csilingelnek: mindenki boldog magyar! (17 éves voltam akkor)
1968 augusztus 21.
Ülünk a Schönherz Zoltán utcában az étteremben. Én már fölvett elsőéves közgázos diákként, későbbi feleségem leendő külkeres dolgozóként. Halkan eszünk. Döbbenten, némán kanalazzuk a levest, vágjuk föl a rántotthúst. Szinte ott sem vagyunk. A szerelmes összebújás, simogatás helyett csak a kezünk jár: a késsel. Zavarodottan nézünk egymásra, nem értünk semmit. Mi van? Mi lesz most? Mi fog történni? Most mi lesz velünk? Csak eszünk. Nem beszélünk. Valaki leejt egy poharat, csörrenve törik darabokra. Föl se rezzenünk. Oda se nézünk. Csak eszünk. Eddig azt hittük, mindent értünk. Eddig azt gondoltuk, minden egyenletes, egyenes mozgással halad előre. Eddig úgy éreztük, minden világos: a jó a jó, a rossz az rossz; s a jó előbb-utóbb legyőzi a rosszat. Minden olyan világosan egyszerű volt.
Most már nem az. Brezsnyev elvtárs parancsára „augusztus 21-én szovjet csapatok léptek be Csehszlovákiába, kísérték őket lengyel, magyar és bolgár csapatok is.” A prágai tavasz véget ért. (19 éves voltam akkor)
1969 július 20.
Ketten vagyunk Balatonszárszón: Ő meg én. Csak ketten, csak mi. Megyünk a melegben József Attilához, a múzeumba. Ott tényleg csak ketten vagyunk. Kézen fogva megyünk végig a kiállításon. Olvassuk a verseket, nézzük a tárgyakat, Vera nénire gondolunk. Meg az Ódára: „… Csobog a langyos víz, fürödj meg! / Ime a kendő, törülközz meg! / Sül a hús, enyhítse étvágyad! / Ahol én fekszem, az az ágyad.)” Aztán be a Balatonba. A tengerünkbe. Összebújunk, lemerülünk, a víz alatt egymást simogatjuk, soká vagyunk a vízben. Már a pályaudvar restijében ülünk. megsült már a hús, enyhítjük étvágyunk.
Közben Neil Armstrong az Eagle (Sas) névre keresztelt holdkomp fedélzeti ajtaján kilépve a Hold felszínére lépett, és a következőt mondta: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.” (20 éves voltam akkor)
1971 tavaszán
Tanuljuk az egyetemi csoportban a szocializmus politikai gazdaságtana tantárgyban a szövetkezetesítés szerepe a magyar agrárium fejlődésében tárgyat Szabó Kálmán könyvéből. Én, tősgyökeres pestiként „magyarázom” az előnyöket, a sikereket, a „micsoda forradalmi változások „örömteli” hatásait. Büszke vagyok magamra, nagyon büszke. A szakkoleszos vidéki srácok hallgatnak, csak néznek maguk elé a padasztalra, aztán egymásra. Talán Laci, vagy Gabi az, aki megszólal: lehet, hogy ez kellett, lehet, hogy ez volt a fontos, hogy ez „lett a fejlődő jövő záloga”, de apám sírt, a nagyapa is, pedig soha nem láttam őket addig könnyel sírni, mert a tehenünk, az egyetlen tehenünk, meg az a kis föld oda… Csak így lehetett?” (elmúltam már 21 éves akkor)
1972 kora őszén
Rendkívüli KISZ taggyűlést tartunk az egyetemen, ott van mindenki a népgazdaságtervezése csoportból, a kari és az egyetemi KISZ szervezetet az agitprop titkár Nagy Sanyi képviseli, a téma a népgazdasági tervezés tankönyv, az úgynevezett „kék könyv”, mint tankönyv elfogadása. Ilyen még nem volt az egyetem történetében! A csoportunk két komolyabb társaságból áll: a budapesti káderszülők gyerekei alkotják az egyik csoportot, a másikat a szakkoleszosok, meg vagyunk néhányan mi, a sportolók, akik inkább szemlélődők vagyunk. A taggyűlést az „elit” tagjai hívták össze, akik eredetiben, oroszul, németül, angolul olvassák a szakirodalmat, leemelik a polcról otthon a könyveket. Talán Jani (vagy Iván?) vezeti föl a témát: készítettünk egy „árnyék-könyvet”, mert az eredeti irodalom jobb, mint a kék-könyv, mert ez nem írja az igazat, persze így többet kell majd elolvasni, de jobban megérthető a NEP vita és konfliktus, írjunk petíciót a tanszéknek, hogy mi ebből akarunk tanulni, ha nem, akkor ne menjünk be a következő dogát megírni! Nagy vita keletkezik, én azt az álláspontot képviselem, hogy nem vagyok annyira fölkészült, hogy meg tudjam válaszolni a „melyik a jobb könyv” kérdést, előbb tanulnom kell, ezért inkább maradjon a könyv. Miklós határozottabban elutasítja a javaslatot, de végül a levél elküldése lesz a többségi döntés. Persze néhány nap múlva elutasító válasz érkezik, majd a csoport nem megy be megírni a dogát. Csak Miklós megy be!
Félévkor mindenkit megbuktatnak, kivéve Miklóst. A fő hangadók aztán a kíméletlen hosszúságú vizsgán kiválóan szerepelnek, én „csak” megfelelek.
Nyáron az építőtáborban sétálunk az egyik alapszervezeti párttitkárral és beszélgetés a sztrájkra és a sztrájktörésre terelődik, én szidom Miklóst, Ő meg dicséri, hogy az volt az egyetlen helyes reakció-magatartás. Nem kellett volna részt vennie a szavazáson, mert amikor részt vett, elismerte a várható döntést magára is – válaszolom. Még csak döntetlen sem érek el a vitában… (majdnem 23 éves voltam akkor)
1974 őszén
A Pénzügyminisztériumot „cunami méretű” fiatalítás önti el, alakítja teljesen át. A pénzügyminiszter, Faluvégi Lajos már korábban is élt a lehetőséggel és frissen végzett közgazdászokat, jogászokat vett föl a minisztériumba (Medgyessy Pétert, Győrfi Istvánt, Kollarik Istvánt, Antal Lászlót és másokat), de ebben az évben egy hónap alatt többen kerülnek a szakapparátusba, mint az előző években összesen. Szinte minden főosztályra, osztályra jut fiatal új, friss tudással, tele ambícióval, tettvággyal. Hágelmayer István vezetésével a Pénzügykutató akkor kezd „erjesztő-központtá” válni: Bokros-Surányi-Lengyel-Csillag-Szalai Erzsi, hogy a „nagy” öregekről ne is beszéljek. Minden forr, pezseg, változik. Mintha egy önálló, független szigeten lennénk: kezdeményezések, ötletek, javaslatok, próbálkozások korlátok átlépésére. Prognózisok, megdöbbentő elemzések, bátor előrejelzések mindenfelől – legalább is a Pénzügyminisztériumban. Új szakmai fórumokat hozunk létre, újságot indítunk, interjúkat készítünk a „legendás” öregekkel a „felszabadulás előtti” mozgalmi életről; az’50-es évekről, ’56-ról! Közben figyelünk egymásra, közös programokat szervezünk: micsoda idők indultak akkor! (25 éves voltam akkor)
A ’80-as években
Megszervezzük a PM Előadói Iroda csoportját: a minisztérium fiatal munkatársai vállalják, hogy az országban bárhová hívják őket, vállalatokhoz, egyetemekre, párt- és KISZ bizottságokhoz, könyvtárak beszélgető köréihez elmennek és gazdaság-, társadalompolitikai kérdésekről előadást tartanak. Óriási érdeklődés indult azonnal az Iroda előadói iránt. Egyik alkalommal, egy nappal a húsáremelések bejelentése előtt délelőtt Havasi elvtárs adott tájékoztatást aktuális kérdésekről, amikor is rákérdeztek az áremelésekre, amit Ő cáfolt. Délután az Irodánk egyik munkatársa viszont a KISZ-eseknek megerősítette a másnapi emelést. Este hívott a PM párttitkára engem, mert akkor én voltam a PM KISZ Bizottságának az elnöke és durván leszidott: „azonnal ki kell zárni az előadót” – mondta, hiszen a Jóska az, feleltem, a munkásőr Jóska. Csönd lett a „válasz”, majd kattant a telefon. (35 éves lehettem akkor)
A ’90-as évek közepén, végén
Az Önkéntes Kölcsönös Biztosító Pénztárak Felügyeletének az elnökeként sajtótájékoztatót tartok, mellettem ülnek a parlamenti pártok képviselői: elfogadta a parlament – mind a kormánypártok, mind az ellenzéki pártok támogatásával, erre még a ciklusban nem volt példa – a pénztártörvény módosítását. A módosítás egyszerűbbé teszi a pénztár-alapítást, kevesebb szubjektív lehetőséget ad a Felügyeletnek az elutasításra, gyorsabbá teszi az engedélyezét, érthetőbbé a tagok számára az előnyöket. Nagy siker, mert az embereknek könnyebb és előnyösebb lesz megtakarítani nyugdíjaskorukra, betegségük esetére. A Fidesz nincs itt.
A Pénzügyminisztérium I. emelet 42. helyiségében sajtó-értekezletet tart a pénzügyminiszter a nyugdíjreform elfogadása után. A terem csordultig van újságírókkal, tévériporterekkel, a nemzetközi sajtó képviselőivel. A tájékoztató végén szót kapok: „hárommillió pénztártag országa leszünk három év múlva” – mondom kamerák kereszttüzében és komolyan hiszem is. Egy évvel később 2 millióan lépnek be önkéntesen a magánpénztárakba, a következő évben még másfél millióan. A Fidesz ’98-ban törvényt módosít és nem emeli a tagdíjjárulék mértékét egy százalékkal, ezzel minden hatékonysági mutatót megváltoztat.
A „fiatal” Fidesz kerül hatalomra. Selmeczi Gabriella (üzemgazdász) lesz a társadalom-biztosítási alapokért felelős politikai államtitkár. Járai Zsigmond pénzügyminiszter kéri, hívjam föl az üzemgazdász asszonyt, segítsek Neki megérteni a pénztár-rendszer szabályait, értelmét, összefüggéseit. A telefon hosszan cseng: Államtitkár asszony titkársága; a Pénztárfelügyelet elnöke vagyok, szeretnék államtitkár asszonnyal beszélni és segíteni a nyugdíjrendszer értelmezésében; egy pillanat – hallom, ahogy bekapcsolja magát a titkárnő Selmeczihez; államtitkár asszony azt üzeni, hogy majd szól, ha szüksége lesz egyáltalán magára, ne zavarja Őt. (49 éves voltam akkor)
(folyt. köv.)
2018. 05. 01. kedd