1953. március 5.
Anyuval ülünk a rádió előtt a fotelban, apu nincs itthon, dolgozik. Anyu sír. Nagyon sír. Anyu miért sírsz – kérdezem tőle az ölébe kuporodva, meghalt Sztálin, most mi lesz? Dehogyis halt meg – válaszolom neki, ne sírj, mert én is sírni fogok, nem kell sírni, nem halt meg: ott van a falon! (4 éves voltam akkor)
1956. október vége, november eleje
A Kék Golyó utca 22-ben lakunk, a Ráth György és a Greguss utca között, a harmadik emeleten. Tárva-nyitva az ablakunk a Greguss utcára lenézve, az ablakban a rádiónk, ami hol indulókat bömböl, hol egy hang ércesen mondja: hamarosan hallhatják Nagy Imre üzenetét a magyar néphez, aki teheti, hangosítsa föl rádió-készülékét. Mi öcsémmel a gyerekszoba asztala alatt – ami egy nagy pokróccal van letakarva – indiánosdit játszunk, háborúban vagyunk az irokézekkel, csuda-jó játék, persze mindig mi, „igazi” mohikánok nyerünk.
Talán másnap vagy harmadnap a Greguss utcában éppen jön fölfelé egy „szovjet” tank, már éppen eléri a Kék Golyó utca sarkát. A tetőről hirtelen néhány Molotov-koktél repül a tankra, talán el is találja, talán nem, csak a pukkanások hallatszanak. A tank komótosan a sarokház felé fordítja ágyúját és lő. Hatalmas dörrenés, utána éles csörömpölés, majd sikolytalan csönd. Az eltalált lakás utca-fronti téglafala, mint egy oldalára dőlt konzervdoboz fölhasított teteje megnyílik, az egyszerű szekrények, székek, asztalok szemérmetlenül – csak téglatöredékekkel, porral borítva – kitárulkoznak az utca felé.
Anyám, a harmadikon éppen öcsém és az én kezemet szorítja, már indulna a pince, az óvóhely felé, apám még a tükör előtt – ahogyan mindig: higgadtan, nyugodtan – igazítja sálját a nyaka köré. Rohanunk körbe a gangon, lenn a belső udvaron a közös poroló egykedvűen áll a kövezeten, már lenn vagyunk a pincében, ahol a ház lakói félősen ücsörögnek hokedlikeiken, lábuk közé fogva, szorítva, óvva gyerekeiket, mi is lehuppanunk végre, a korábban lecipelt sodrony-ágyunkra.
Később Bandi bácsi jön hozzánk, katona-ruháját egy civil lódenkabát takarja: már nem tudtam visszamenni a Citadellába, maradok, egyszer sem jön le a pincébe. Már Fecó bá’ érkezik, hóna alatt egy libával, most jövök vidékről, Babuka küldött, egyetek, és már szalad tovább. Apám testvére hívja apámat, „menjetek Bécsbe”.
Maradunk… (7 éves voltam akkor)
1962 júliusában
Zamárdiban vagyunk az úttörő sátor-táborban, az általános iskolából: fiúk-lányok vegyesen. Reggel zászlófölvonás, aztán közös programok: éneklés, vers-hallgatás, majd fürdés a Balatonban! Egy körül ebéd, kis röhögős „csendes-pihenő”, majd foci orrvérzésig. Este próbálkozás a csajoknál. Mindenki nagyon élvezi!
Ma különleges nap van: este Ki-Mit-Tud vetélkedő lesz a táborlakóknak. Ki ezt, ki azt tanul előadni; ki ilyen, ki olyan frizurát készít magának; ki ilyen, ki olyan „maszkot” fest az arcára. Mi srácok, persze az én ötletemre kitaláljuk, hogy mi volgai hajóvontatók leszünk: csíkos pizsamanadrágban fogunk magunk után húzni egy teknőt (csak lavór lett belőle) és a volgai hajóvontatók dalát fogjuk „énekelni”! Hatalmas ovációt kapunk, mintha Tichy gólját a chilei VB-én megadta volna a bíró, Latisev, a tanárok is gurgulázva nevetnek, úgyhogy fölényesen nyerjük a vetélkedőt. (13 éves voltam akkor)
Valamikor a ’60-as években
Megyünk tüntetni a vietnámi háború ellen! Hiszen fiatalok és – mint majdnem mindenki akkoriban – forradalmárok vagyunk! Fontosak vagyunk, legalább is annak érezzük magunkat. Most megmutatjuk a gaz amerikai imperialista betolakodóknak. A tér zsúfolásig megtelve fiatalokkal, főleg KISZ-esekkel. Magyar és vietnámi zászlok és táblák mindenütt, ütemesen zúg a „Veled vagyunk, Vietnam!”, szól a Gerilla együttes, mi kiabálunk, énekelünk, politizálunk: miénk a világ! Nem félünk semmitől, biztosak vagyunk abban, hogy most jót cselekszünk, büszkék vagyunk magunkra. (16 éves voltam akkor)
1966 július 15.
Kihalt a város, se ember, se jármű nincs az utcán. Este félnyolc van, ülünk a tévé előtt: megkezdődött a magyar-brazil vébé meccs. A braziloknál Gilmar, Djalma Santos, Bellini, Zito és Garrincha, Pelé nincs, megsérült az első meccsen, most nem játszik, de így is: micsoda csapat! Nálunk Mátrai, Mészöly, Sipos, Bene, Farkas, Albert: bárkit képesek megverni. 50 ezer néző Liverpoolban a Goodison Parkban, mindkét csapat vereséggel kezdett, ez amolyan előrehozott ki-ki meccs: aki veszít, az csomagolhat! Fekete-fehér tömény izgalom, hát még akkor, amikor a lakásunk melletti töltésen elhúz egy vonat és az asztali antennás tévé-kép hullámzóan csíkos-pizsamássá válik. Már régóta nem rágom a körmeimet, most újrakezdem, hol az ölemben a lábam, hol a parkettán, ülve nem lehet kibírni, vége: NYERTÜNK! Este tíz óra van, lemegyek a Kosztolányi Dezső térre, a Feneketlen tó partjára: mindenki az utcán, mindenkinek fülig ér a szája, az autók, buszok dudálnak, a villamosok csilingelnek: mindenki boldog magyar! (17 éves voltam akkor)
1968 augusztus 21.
Ülünk a Schönherz Zoltán utcában az étteremben. Én már fölvett elsőéves közgázos diákként, későbbi feleségem leendő külkeres dolgozóként. Halkan eszünk. Döbbenten, némán kanalazzuk a levest, vágjuk föl a rántotthúst. Szinte ott sem vagyunk. A szerelmes összebújás, simogatás helyett csak a kezünk jár: a késsel. Zavarodottan nézünk egymásra, nem értünk semmit. Mi van? Mi lesz most? Mi fog történni? Most mi lesz velünk? Csak eszünk. Nem beszélünk. Valaki leejt egy poharat, csörrenve törik darabokra. Föl se rezzenünk. Oda se nézünk. Csak eszünk. Eddig azt hittük, mindent értünk. Eddig azt gondoltuk, minden egyenletes, egyenes mozgással halad előre. Eddig úgy éreztük, minden világos: a jó a jó, a rossz az rossz; s a jó előbb-utóbb legyőzi a rosszat. Minden olyan világosan egyszerű volt.
Most már nem az. Brezsnyev elvtárs parancsára „augusztus 21-én szovjet csapatok léptek be Csehszlovákiába, kísérték őket lengyel, magyar és bolgár csapatok is.” A prágai tavasz véget ért. (19 éves voltam akkor)
1969 július 20.
Ketten vagyunk Balatonszárszón: Ő meg én. Csak ketten, csak mi. Megyünk a melegben József Attilához, a múzeumba. Ott tényleg csak ketten vagyunk. Kézen fogva megyünk végig a kiállításon. Olvassuk a verseket, nézzük a tárgyakat, Vera nénire gondolunk. Meg az Ódára: „… Csobog a langyos víz, fürödj meg! / Ime a kendő, törülközz meg! / Sül a hús, enyhítse étvágyad! / Ahol én fekszem, az az ágyad.)” Aztán be a Balatonba. A tengerünkbe. Összebújunk, lemerülünk, a víz alatt egymást simogatjuk, soká vagyunk a vízben. Már a pályaudvar restijében ülünk. megsült már a hús, enyhítjük étvágyunk.
Közben Neil Armstrong az Eagle (Sas) névre keresztelt holdkomp fedélzeti ajtaján kilépve a Hold felszínére lépett, és a következőt mondta: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.” (20 éves voltam akkor)
1971 tavaszán
Tanuljuk az egyetemi csoportban a szocializmus politikai gazdaságtana tantárgyban a szövetkezetesítés szerepe a magyar agrárium fejlődésében tárgyat Szabó Kálmán könyvéből. Én, tősgyökeres pestiként „magyarázom” az előnyöket, a sikereket, a „micsoda forradalmi változások „örömteli” hatásait. Büszke vagyok magamra, nagyon büszke. A szakkoleszos vidéki srácok hallgatnak, csak néznek maguk elé a padasztalra, aztán egymásra. Talán Laci, vagy Gabi az, aki megszólal: lehet, hogy ez kellett, lehet, hogy ez volt a fontos, hogy ez „lett a fejlődő jövő záloga”, de apám sírt, a nagyapa is, pedig soha nem láttam őket addig könnyel sírni, mert a tehenünk, az egyetlen tehenünk, meg az a kis föld oda… Csak így lehetett?” (elmúltam már 21 éves akkor)
1972 kora őszén
Rendkívüli KISZ taggyűlést tartunk az egyetemen, ott van mindenki a népgazdaságtervezése csoportból, a kari és az egyetemi KISZ szervezetet az agitprop titkár Nagy Sanyi képviseli, a téma a népgazdasági tervezés tankönyv, az úgynevezett „kék könyv”, mint tankönyv elfogadása. Ilyen még nem volt az egyetem történetében! A csoportunk két komolyabb társaságból áll: a budapesti káderszülők gyerekei alkotják az egyik csoportot, a másikat a szakkoleszosok, meg vagyunk néhányan mi, a sportolók, akik inkább szemlélődők vagyunk. A taggyűlést az „elit” tagjai hívták össze, akik eredetiben, oroszul, németül, angolul olvassák a szakirodalmat, leemelik a polcról otthon a könyveket. Talán Jani (vagy Iván?) vezeti föl a témát: készítettünk egy „árnyék-könyvet”, mert az eredeti irodalom jobb, mint a kék-könyv, mert ez nem írja az igazat, persze így többet kell majd elolvasni, de jobban megérthető a NEP vita és konfliktus, írjunk petíciót a tanszéknek, hogy mi ebből akarunk tanulni, ha nem, akkor ne menjünk be a következő dogát megírni! Nagy vita keletkezik, én azt az álláspontot képviselem, hogy nem vagyok annyira fölkészült, hogy meg tudjam válaszolni a „melyik a jobb könyv” kérdést, előbb tanulnom kell, ezért inkább maradjon a könyv. Miklós határozottabban elutasítja a javaslatot, de végül a levél elküldése lesz a többségi döntés. Persze néhány nap múlva elutasító válasz érkezik, majd a csoport nem megy be megírni a dogát. Csak Miklós megy be!
Félévkor mindenkit megbuktatnak, kivéve Miklóst. A fő hangadók aztán a kíméletlen hosszúságú vizsgán kiválóan szerepelnek, én „csak” megfelelek.
Nyáron az építőtáborban sétálunk az egyik alapszervezeti párttitkárral és beszélgetés a sztrájkra és a sztrájktörésre terelődik, én szidom Miklóst, Ő meg dicséri, hogy az volt az egyetlen helyes reakció-magatartás. Nem kellett volna részt vennie a szavazáson, mert amikor részt vett, elismerte a várható döntést magára is – válaszolom. Még csak döntetlen sem érek el a vitában… (majdnem 23 éves voltam akkor)
1974 őszén
A Pénzügyminisztériumot „cunami méretű” fiatalítás önti el, alakítja teljesen át. A pénzügyminiszter, Faluvégi Lajos már korábban is élt a lehetőséggel és frissen végzett közgazdászokat, jogászokat vett föl a minisztériumba (Medgyessy Pétert, Győrfi Istvánt, Kollarik Istvánt, Antal Lászlót és másokat), de ebben az évben egy hónap alatt többen kerülnek a szakapparátusba, mint az előző években összesen. Szinte minden főosztályra, osztályra jut fiatal új, friss tudással, tele ambícióval, tettvággyal. Hágelmayer István vezetésével a Pénzügykutató akkor kezd „erjesztő-központtá” válni: Bokros-Surányi-Lengyel-Csillag-Szalai Erzsi, hogy a „nagy” öregekről ne is beszéljek. Minden forr, pezseg, változik. Mintha egy önálló, független szigeten lennénk: kezdeményezések, ötletek, javaslatok, próbálkozások korlátok átlépésére. Prognózisok, megdöbbentő elemzések, bátor előrejelzések mindenfelől – legalább is a Pénzügyminisztériumban. Új szakmai fórumokat hozunk létre, újságot indítunk, interjúkat készítünk a „legendás” öregekkel a „felszabadulás előtti” mozgalmi életről; az’50-es évekről, ’56-ról! Közben figyelünk egymásra, közös programokat szervezünk: micsoda idők indultak akkor! (25 éves voltam akkor)
A ’80-as években
Megszervezzük a PM Előadói Iroda csoportját: a minisztérium fiatal munkatársai vállalják, hogy az országban bárhová hívják őket, vállalatokhoz, egyetemekre, párt- és KISZ bizottságokhoz, könyvtárak beszélgető köréihez elmennek és gazdaság-, társadalompolitikai kérdésekről előadást tartanak. Óriási érdeklődés indult azonnal az Iroda előadói iránt. Egyik alkalommal, egy nappal a húsáremelések bejelentése előtt délelőtt Havasi elvtárs adott tájékoztatást aktuális kérdésekről, amikor is rákérdeztek az áremelésekre, amit Ő cáfolt. Délután az Irodánk egyik munkatársa viszont a KISZ-eseknek megerősítette a másnapi emelést. Este hívott a PM párttitkára engem, mert akkor én voltam a PM KISZ Bizottságának az elnöke és durván leszidott: „azonnal ki kell zárni az előadót” – mondta, hiszen a Jóska az, feleltem, a munkásőr Jóska. Csönd lett a „válasz”, majd kattant a telefon. (35 éves lehettem akkor)
A ’90-as évek közepén, végén
Az Önkéntes Kölcsönös Biztosító Pénztárak Felügyeletének az elnökeként sajtótájékoztatót tartok, mellettem ülnek a parlamenti pártok képviselői: elfogadta a parlament – mind a kormánypártok, mind az ellenzéki pártok támogatásával, erre még a ciklusban nem volt példa – a pénztártörvény módosítását. A módosítás egyszerűbbé teszi a pénztár-alapítást, kevesebb szubjektív lehetőséget ad a Felügyeletnek az elutasításra, gyorsabbá teszi az engedélyezét, érthetőbbé a tagok számára az előnyöket. Nagy siker, mert az embereknek könnyebb és előnyösebb lesz megtakarítani nyugdíjaskorukra, betegségük esetére. A Fidesz nincs itt.
A Pénzügyminisztérium I. emelet 42. helyiségében sajtó-értekezletet tart a pénzügyminiszter a nyugdíjreform elfogadása után. A terem csordultig van újságírókkal, tévériporterekkel, a nemzetközi sajtó képviselőivel. A tájékoztató végén szót kapok: „hárommillió pénztártag országa leszünk három év múlva” – mondom kamerák kereszttüzében és komolyan hiszem is. Egy évvel később 2 millióan lépnek be önkéntesen a magánpénztárakba, a következő évben még másfél millióan. A Fidesz ’98-ban törvényt módosít és nem emeli a tagdíjjárulék mértékét egy százalékkal, ezzel minden hatékonysági mutatót megváltoztat.
A „fiatal” Fidesz kerül hatalomra. Selmeczi Gabriella (üzemgazdász) lesz a társadalom-biztosítási alapokért felelős politikai államtitkár. Járai Zsigmond pénzügyminiszter kéri, hívjam föl az üzemgazdász asszonyt, segítsek Neki megérteni a pénztár-rendszer szabályait, értelmét, összefüggéseit. A telefon hosszan cseng: Államtitkár asszony titkársága; a Pénztárfelügyelet elnöke vagyok, szeretnék államtitkár asszonnyal beszélni és segíteni a nyugdíjrendszer értelmezésében; egy pillanat – hallom, ahogy bekapcsolja magát a titkárnő Selmeczihez; államtitkár asszony azt üzeni, hogy majd szól, ha szüksége lesz egyáltalán magára, ne zavarja Őt. (49 éves voltam akkor)
(folyt. köv.)
2018. 05. 01. kedd