2018. július hónap bejegyzései

A POFON…

Orbán Viktor – elmondása szerint – „egyszer irgalmatlanul nagy pofont” kapott az édesapjától. Mert engedély nélkül akart elmenni otthonról. Csak az ajtóig jutott, „ott úgy megverte, hogy másnap alig tudott felkelni.” A Fekete Doboz felvételén elhangzottak szerint édesapa még bele is rúgott a fiába néhányat.
Orbán akkor örök életre megtanult valamit a pofonból: no nem azt, hogy „Nem az a legény, aki üt, hanem aki állja”, hanem azt, hogy aki adhatja!
Néhány évvel ezelőtt Abban Khider -Berlinben élő német-iraki író – Pofon címmel írt egy könyvet. Ebben a könyvben Khider nem a Szaddám rezsim zsarnokságát, a diktatúrák természetét leplezte le, hanem a németek „toleranciájáról”, „közigazgatásáról”, az állami alkalmazottak lélektelenségéről írta meg a véleményét.
A regény az Irakból, Szíriából, Afganisztánból Németországba menekültek reménytelen, kilátástalan beilleszkedési törekvéseikről, elkerülhetetlen kálváriájáról szól. Arról a Németországról, amelynek szüksége van a munkaerőre, amely nyitott, befogadó – legalább is annak tűnő – ország, és amelyik ennek ellenére vagy ezzel együtt irreálissá, szinte lehetetlenné teszi az integrálódást, az új élet elkezdését. Az író történetében azt meséli el, hogy az árkon-bokron át menekülők, akik az életveszélyt, a hazátlanságot is vállalták, miért kerülnek elmegyógyintézetbe, hogyan válnak az iszlám fundamentalisták eszközeivé, bérrabszolgákká, miért menekülnek tovább egy másik országba.
A Pofon erről szól.
Arról, hogy mit reagálnak Ők a rendre elcsattanó, megalázó pofonokra. Többen közülük vissza akarják adni, mások beletörődnek, s vannak, akik bízva bíznak és tovább menekülnek: hátha ott talán mégis csak jobb lesz.
És a pofonok elcsattannak, nap mint nap mindenütt!
És mi – mindannyian – kapjuk (eltűrjük) vagy (egyetértően) adjuk a pofonokat!
Ezt megválaszthatjuk!
Orbán a hétvégén egyértelműen bejelentkezett pofozkodónak, első pofonosztónak.
Magyarország ezt már tudomásul vette, elfogadta.
Európa vajon mit válaszol majd?!

2018.07.31. kedd

ZSIDÓKÉRDÉS?

Tegnap egy társaságban valaki nekem szegezte a kérdést: miért foglalkozol annyit a zsidóságoddal, és mióta is? A könyvespolcod is roskadozik a zsidó könyvektől, állandóan fölkapod a fejed, ha zsidókról hallasz híreket a tévében, ez már olyan beteges – folytatta, de aztán rám nézett, s inkább elharapta a folytatást. Nem volt semmi bántó, sértő a kérdésben sem, az arcán és a testbeszédében sem: mégis megfagyott a levegő hirtelen. Én egy pillanatra (vagy tovább is) ledermedtem. (Ez nem biztos, hogy a hallottak váratlansága miatt történt, lehet, hogy csak az öregedésem újabb, megmásíthatatlan, visszafordíthatatlan jele.) Készületlenül ért a kérdés is, a szituáció is, nem tudtam, mit válaszoljak, tegyek. Pedig már nem először szegezték nekem, de most nem tudtam lesöpörni, elhessegetni magamtól. Talán a koraesti idő, az időjárás lehetett a ludas: a viharelőtti sötétedés, a homály bizonytalansága, a várható égzengés, az egyre közelebb és közelebb érő, mindent elsöprő orkán és zivatar előszele nyomasztott.
Miért foglalkozol annyit a zsidókkal, és mióta is? Tényleg a zsidókkal foglalkozom? És olyan sokat, hogy az már másnak is föltűnik? És mióta is?
Miért gondolod? – kérdeztem (szokásomtól eltérően) rekedten és akadozva vissza; már észre sem veszed, annyit írsz, beszélsz róla, érzékenyebb és elfogultabb vagy, sértődékenyebb is; á, ti zsidók mindannyian ilyenek vagytok, amikor úgy jó nektek, bemenekültök zsidó voltotokba, sajnáltatjátok magatokat, miközben „éltek, mint Marci Hevesen”: mindig elveszitek, ami úgy érzitek – ott és akkor – nektek jár! Közben meg sipákoltok, hogy megint milyen világban éltek. A többiek hallgattak, talán egyetértettek vele, de az is lehet, nem akarták, hogy megint kialakuljon egy sehova nem vezető vita. Már korábban is beszélgettünk a „zsidókérdésről”, soha nem jutottunk sehová: azok általában komoly veszekedésekbe, sértésekbe, sértődésekbe torkolltak. Mindig elérkeztünk egy pillanathoz, amikor már kevésbé kontrolláltuk magunkat, megszólalásainkat; amikor már a lehajtott vörösbor is besegített és olyankor a mélyből kirobbant belőlünk is minden.
Ami többezer évig nem sikerült a világnak, miért sikerült volna nekünk?
Így hát ott és akkor nem folytattuk. A kérdés, mint a füst elszállt a magasba.
De engem továbbra sem hagyott békén: Miért foglalkozol annyit a zsidókkal, és mióta is?
Már régen hazaértünk, lefekvéshez készülődtünk, ment a Híradó az ATV-én, vagy a HÍRTV-én, de egyikünk sem figyelte igazán, csak háttérzaj volt. Odaléptem a számítógépemhez, még egyszer átnéztem a szokott oldalakat, amikor a szemembe ötlött egy PDF file: „A N T I S Z E M I T A GYÛLÖLET-BÛNCSELEKMÉNYEK ÉS INCIDENSEK, HAVI ÖSSZEFOGLALÓ 2018. JANUÁR.” Beleolvastam: „A jelentés kétféle cselekménnyel foglalkozik: az antiszemita gyűlölet bűncselekményekkel, illetve a gyűlölet motiválta incidensekkel. A jelentés ezt a kettőt összefoglalóan gyűlölet cselekményeknek nevezi. Mindkettő esetében fontos kritérium, hogy azok elkövetésekor azonosítható az antiszemita motiváció”, aztán rövid fölsorolás a nálunk és a világban történtekről.
Akkor ez lenne a baj? – morfondíroztam tovább magamban, mert szaporodnak az ilyen jellegű, fenyegető cselekmények? Nő a veszélyeztetettségem? Vagy annak az érzete? Dehogy, nem igaz, fizikai atrocitás még sohasem ért, ez föl sem merülhet! Egyértelműen elvetem a gondolatot. De hogyan állunk a másikkal, „a gyűlölet motiválta incidensekkel”? Kinevezték Siklósi Beatrixet; Soros György arca már – egyértelmű üzenettel bíró – ikonná vált az utcákon, a tereken, a közbeszédben; a miniszterelnök megvédi a zsidó honfitársait; a „libcsi” szó már beépült a magyar nyelvbe; akkor ez lenne a bajom? Elvetem ezt is: még kibírható, még elviselhető, még csak „szokványos”, mint a fradi meccseken a huhogás. aztán fölrémlik: a Saul fia című film induló képein a homályban, a gomolygó ködben először szinte semmi nem látható, talán valami mozog ott, ember vagy állat közeledik? De minden olyan életlen, kiismerhetetlen: ebből még akármi is lehet, még jó is kisülhet, miközben akkorra már minden elrendeltetett.
Miért foglalkozom annyit a zsidókkal, és mióta is? Otthon vagyok itthon? – toldom meg, fokozom nyugtalanságomat. Ez az a hely, ahová mindig hazatérek; egy hely, ahol védve vagyok a külvilágtól; ahol biztonságban érzem magam; ahol önmagam lehetek; ahova kapcsolataim ezer és ezer szállal kötnek; ahol értem a nyelvet; ahol ismerem az embereket (szokásaikat, reakcióikat, félelmeiket, befolyásolhatóságukat, elesettségüket)? És vajon ez az otthon milyennek lát engem: hazatérőnek, megvédendőnek; érti-e, amit beszélek; ismeri-e a szokásaimat, félelmeimet, befolyásolhatóságamat, elesettségemet; elfogadja azokat?
„Az illegális bevándorlók újabb hulláma várható Törökországból…, nem leszünk bevándorló ország…, keresztény Magyarország Európa igaz védelmezője…” – mondta tovább szenvtelenül a tévében a hírolvasó. Kik jönnek és vajon miért? – merengek magamban, és mit akarnak itt, mit akarnak tőlünk? Idejönnek hozzánk vagy rögtön tovább mennek? Ismeretlenek, idegenek, hát félelmetesek és ijesztők is: életlen a kép, torzít is, „nem látható”, sokan jönnek vagy kevesen, mi van a kezükben, a szívükben? Nem tudjuk: hát tele vagyunk előítélettel, pedig közelről nem is láttunk még egyet sem közülük. Azt sem tudjuk fiatalok vagy öregek, családjuk van-e, menekülők-e vagy „csak” élni akarnának: semmit nem tudunk róluk. De az ítélet már megszövegezve, kihirdetve, jogerőre emelkedve. Se fellebbezés, se perújítás.
Miért foglalkozom annyit a zsidókkal, és mióta is?
De én nem is a zsidókkal, nem is saját zsidóságommal foglalkozom!
Hiszen ma nem is kell zsidónak lenni!
Hiszen mindenki zsidóvá válik hirtelen, aki menekül, aki kisebbségi létre kényszerül, aki „idegennek” titulált embertársának segít, aki letép egy Soros-plakátot, aki nem tapsol elég hangosan, akinek nincs semmije, és az is, aki csak nem lép egyszerre a NER-ben. Hiszen ma is a házmesterek országában élünk, a gázszerelő csókosok országában, megint listák vannak, meg lista-készítők, listákat olvasó végrehajtók…
Csak nézek magam elé. A tévében már régen vége van a híreknek.
Arra gondolok: egyre többen nézünk magunk elé…

2018. 07. 25. szerda

LUJZA ÉS JENŐ (4.)

• Jenő! Te nem vagy országgyűlési képviselő?
• Miért lennék én országgyűlési képviselő?
• Mert akkor te is tudnál nehéz döntést hozni.
• Ezt most, hogy érted?
• Mert a Tóth Bertalan a Magyar Idők szerint azt írta egy levélben, hogy „olyan nem lehet, hogy valamivel egy képviselő nem ért egyet, de a fizetésemelést »muszáj« hazavinnie”.
• Mióta olvasol Magyar Időket?
• Nem olvasok, csak Konok Pétert a Facebookon, de Jenő, tényleg, most akkor az MSZP is LMP-sedik?
• Mit csinál az MSZP?
• LMP-sedik, mert ők is vizsgálják majd a saját képviselőik ügyét, akik nem szavazták meg a több-százezres fizetésemelést; akkor ők is úgy maradhatnak majd képviselők, ahogy a Széll Bernadett sem lehet elnök és mégis elnök marad?
• Lujza, ezt te nem értheted, ez politika.
• Jenő, alakíts nekem egy Magyar LUJZA & Jenő sportruházati Zrt-t, már a márkanevet is tudom: HáTURÓl, meg kéne védeni, biztosan ismered: szólj a TEK-es Hajdúnak.
• Nem megvédeni, hanem levédeni kellene, de nekünk nincs pénzünk egy sportruházati Zrt-t alakítani, meg tudod mennyi pénz kell ahhoz, hogy betörjünk a piacra, a NIKE meg az ADIDAS piacára?
• Biztosan nem nagy ügy, az a gázszerelő is megcsinálta és már három enbéegyes csapat is hordja a márkájukat, tudod milyen jól áll a játékosokon a mez, már övék az egész világ?
• De Lujza, azok csak magyar csapatok.
• De tudod hány külföldi játékos játszik náluk? Magyar alig van, ha a külföldiek mind elmondják a családban, hogy milyen mezt viselnek, egész Afrika, a Balkán, a Közel-Kelet azt fogja viselni, arrafelé nagy és összetartó a család!
• Lujza! A három csapat az kevés, a magyar piac kicsi, a csapataink nem jutnak tovább a selejtezőkből, nekem meg nincs ismerősöm a foci-világban.
• Pedig a HáTURÓl olyan lenne, amit a szegények is hordhatnának, betörnénk a Burberry piacára is, az áraik alá mennénk és nem égetnénk el a mezeinket.
• Lujza! Nem!
• Ha nem, akkor nem, ne kiabálj velem Jenő, ne zavard a magánéletemhez való jogomat, mert jön a Polt és három évre elzár majd a hűtőszekrénytől!
• Lujza, az a képviselőket, kormánytagokat védi, nem téged, egyszerű halandót.
• Nem? Pedig azt hittem, hogy a zaklatás mindenkire egyformán vonatkozik. Jenő, zaklass már egy kicsit…
• Lujza, majd máskor…
2018. 07. 20. péntek

TALÁLKOZÁS

És akkor Ő, az önmagát mindig fejlesztő prototípus bekopogott a Várban lévő karmelita kolostorba, rögtön a Sándor-palotába küldték, majd tovább a Budavári Palotába.
Mert már odaköltözött.
Véglegesen.
Örökre.
Az Európában található, de az Európai Unióból régen kilépett országban már nem a NER, hanem a VER (Végrehajtó Elnöki Rendszer) működött, amelyet a parlament által közfelkiáltással megválasztott örökös, leválthatatlan ELNÖK irányított.
Hozzá – az elnöki adminisztráción keresztül – jelentkeztem be, mert az internetet az ELNÖK nem (tudta) szokta használni. Fontos volt számomra ez a megbeszélés, mert a Mesterséges Intelligencia (MI) új generációjának prototípusaként további feladatokat, szerepeket, viselkedési formákat kellett megtanulnom. A mesterségesen létrehozott tudatom, humanizált géptestem ugyanis már sokat tudott az emberi jóságról, toleranciáról, szolidaritásról, az emberek egymás iránt érzett felelősségéről, az emberi méltóságról, mégsem működtem tökéletesen. Arra jutottam, hogy – bár nagyon nem volt ínyemre, pontosabban bitjeimre – nem halasztom tovább a fölkészülést a butaságra, a gyarlóságra, a gátlástalanságra, a hatalomvágyra; az eltulajdonításnak, a köz javai ellopásának, a „semmi nem elég” vágyának a megismerésére.
Ha a tökéletességhez ez kell, ám legyen: lássunk neki, gyerünk a legjobbakhoz!
Azt a feladatot adtam magamnak, hogy a ellessem, vegyem át és tökéletesítsem magamban ezeket a fontos jellemzőket is. Ezért kerestem meg az egyik legjobbat, a Várban élőt. Megigazítottam fémlábaimon a nadrágot, bár egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy nem veszi-e majd sértésnek a házigazda-ELNÖK a nadrág kifogástalan hosszát, de aztán elhessegettem a rossz érzését.
• Tiszteletem, Elnök úr, köszönöm, hogy fogadott.
• Nagyon jól beszélsz magyarul.
• Minden nyelven tudok beszélni, így az Önök nyelvén is.
• Az fontos, mert a miénk a egy fontos nyelv a világban, s egyre fontosabb lesz. Ülj már le fiam, oda a puffra, nem szeretek fölnézni senkire sem.
• Khm, köszönöm.
• Ne köszönd, annyi időm nincs, mit akarsz?
• Tanulni Öntől!
• Dicséretes, Tőlem sokat lehet, aztán mi célból?
• Tökéletesíteni akarom magam.
• Az meg fölösleges, arra itt vagyok Én! Persze ha Nekem akarsz segíteni…
• Nem, én az embereket akarom szolgálni.
• Na, ezt tőlem ugyan meg nem tanulod, akkor fölöslegesen jöttél ide.
• Már ez a néhány perc is sokat segített.
• Na, ezt nem értem, azaz dehogynem, mert Én mindent értek.
• Pontosan erről van szó, hiszek Önnek, de azért ezt szeretném meg is érteni: hogy csinálja az „értést”, hogy mindenki, egész népe elhiszi ezt Önnek?
• Nagyon egyszerű: egyszerűen birkáknak nézem őket, jámbor birkáknak.
• S hagyják?
• Persze, még bégetnek is hozzá. Persze az elején nehéz volt, de akkor megijesztettem őket.
• Megijesztette a népét?
• Hát, ha csak abból, paranoiája fölszínre hozásából értette meg, hogy mi lesz a jó neki?! Azt mondtam, hogy jönnek a tatárok meg a törökök, ja, azt nem mondtam, oda Én mentem ki.
• És elhitték?
• Persze, tudod édes fiam a mi népünk egy lúzer nép, mi mindig vesztünk, még ’54-ben is, pedig akkor milyen csapatunk volt, hallgasd csak: Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai II, Kocsis, Hidegkúti, Puskás, Czibor, igazi magyarok Nagy-Magyarországból, de ők is kikaptak a németektől. A fontos csatákat mind elvesztettük, aztán jött 150 évre a török, aztán az osztrákok, oroszok, szépen egymás után. Szóval elég csak bedobni a tízfillérest, s már jönnek is elő a mélyben elbújó félelmek!
• De most nem is jöttek a tatárok!
• Azok nem, de arról olyan népek jöttek, hogy csak na: betereltettem őket a Nyugatiba, nem adtam nekik se enni, se inni, jöttek azok a sorosisták, és már annyi elég is volt.
• És ezt meddig hitték el az emberek?
• Meddig, meddig: még ma is! Ameddig csak akarom! Még mindig nem érted te ezt, látom Én: ameddig csak akarom! Elég öt perc foci, aztán két gól között vagy a szünetben jön az EPH, az Egy Perces Hírek, ott meg azt mondják, amit Én látok, hallok, gondolok; elég néhány megmondó-ember, akik elmondják a betanított szöveget, s attól kezdve ők, „az istenadta nép” is azt látja, hallja, gondolja, amit Én!
• De boldogok legalább?
• Ezt most kérdezed, mert ez nem lehet kérdés? úgy értem: föl se tehető kérdés!
• Hát az ellenzék?
• Kiről kérdezel?
• A másik oldalról.
• A másik oldalon is Én vagyok!
• S Ön, Elnök úr, Ön hogyan él? Család, birtok, magánélet?
• Bár Én nem vagyok és nem is leszek tehetős ember, de a családom már a saját lábán áll, a gyerekek is kezdenek azon állni, ami kell, az minden megvan: pálinka, hurka, kolbász, szalonna; a szomszéd Lőrinc is jól él; a vejem meg kész csoda, minden gyarapodik, bővül. Már készülnek a tervek a kisvasút nemzetközivé bővítésére, a kilátás is szép a Várból.
• És az emberek, a nép, elégedett?
• Ha Én elégedett vagyok, akkor ők is, na: mennem kell, jó a nadrág rajtad fiam…
• Köszönöm, viszontlátásra!

Máris sokat tanultam, érzem, ahogy áramköreim bizseregnek, egyre nagyobb forróságot érzek, le kéne hűteni magam.
Hol találok egy birkát, akit megkérdezhetnék, kifaggathatnék, mert ellenőrizni kell minden információt…

2018. 07. 16. hétfő

CSAK EGY SZOKÁSOS MAGYAR TÖRTÉNET…

Déli pályaudvar, ma reggel fél kilenc, amikor már „Újra beengedik a vonatok egy részét a Délibe, de sok a késés”.
A MÁV-START alkalmazottak – kis kitűzővel a mellükön – többen vannak: téblábolnak, röhögcsélnek, cukkolják egymást. Láthatóan „semmi” dolguk. Hiszen se vonat, se kalapálni, takarítani való: „Aggyá már egy staubot, megb@sz az ideg, ha nem gyújthatok rá most rögtön!” – hallatszik egyiküktől.
A peronon alig van ember, utas. Semmi zsúfoltság. Semmi emberfeletti tülekedés. Csak a kosz, a bűz, a letöredezett lépcsők, az omladozó falak jelzik a végső lepusztulást, a közelgő véget.
Az információs tábla még üzemel, az érkező vonatok kétharmadánál a felirat: csak a Kelenföldi pályaudvarig közlekedik. Tanácstalanság mindenütt az arcokon. Egy középiskolásnak tűnő fiatal lép az egyik MÁV-START alkalmazotthoz: nem tudja Tapolcára melyik vágányról indul a vonat? Honnan tudnám, talán Kelenföldről, hallgassa a megafont, de az információs tábla szerint, azzal ne törődjön – hallom a „beszélgetést”. Akkor látom meg, hogy a 3. vágány jelzőtábláján ott virít a felirat: Tapolca, mondom a srácnak, 3. vágány; igen, de ott nincs vonat, s egy perc múlva kellene indulnia; akkor kérdezd meg az információs pultnál. Bemegyek vele, egyetlen egy üzemel, ott kígyózik a sor, valaki éppen azt magyarázza, hogy a megafon mást mondott. Ott hagyom a srácot, hisz 9 óra 4 perc van, érkeznie kéne annak a vonatnak Pécsről, amit én is várok. De se a megafon, se az információs tábla nem mond semmit: hova érkezik, késik-e, Kelenföldön befejezi a közeledést: csak azt, 9 óra 4-kor érkezik. Odalépek a MÁV-START alkalmazotthoz, aki morogva válaszolja: hagyjon engem békén, menjen az Elnökséghez, abba az épületbe, de nem is jön ide, Kelenföldön megállt, miért nem írták ki? – kérdezem, de ők már röhögnek tovább. Fölhívom a gyereket: hol vagytok, most hagytuk el Kelenföldet, mindjárt jövünk. Megyek vissza a MÁV-START „faszikhoz”: mindjárt érkezik, de ők csak röhögnek és szívják tovább.
A vonat bejön a 3. vágányra, a tapolcaira, most elkezd villogni a tábla: Pécsről 9 óra 4-kor érkezik a vonat.
9 óra 26 van.
Magyarország, 2018-ban.
Viszont fegyverkezünk és a „Ferencváros” bejutott a VB döntőjébe…
2018. 07. 11. szerda

LUJZA ÉS JENŐ

• Mi az, miért nézed a nadrágomat?
• Jenő, Te nem mész szerdán a Recep Tayyip Erdogan államfő beiktatására?
• Lujza, miért kérdezel ilyen badarságot?
• Mert akkor kivasalom a nadrágodat.
• Akkor se megyek.
• És az Orbán Viktor miért megy?
• Mert meghívták.
• Értem, Jenő és az Orbán Viktor visz magával fegyvert?
• Már miért vinne, Lujza?
• Mert azt írja az újság, hogy „Magyar emberek magyar fegyvert adnak magyar katonák kezébe” és az Orbán Viktor a legmagyarabb magyar ember, kell a kezébe fegyver, ami nem a zsebében van, mert megy a törökök ellen.
• Lujza! Azt a Németh Szilárd mondta a felvidéki Martosfeszten, és azt nem kell szó szerint érteni.
• Akkor a birkafejet sem kell szó szerint érteni, hogy megette, pedig a műsorvezető gratulált is neki.
• Beszéljünk másról, Lujza.
• Jenő, ahol a hajléktalanok kapnak a sajtos lángost, ott mások, például gyerekek nem kaphatnak sajtos lángost?
• Ezt meg miért kérdezed, Lujza.
• Mert egy kisfiú „meghallotta a hupikék-törpikék mesét a teraszon és kérlelte anyukáját hogy üljenek oda le, de az anyuka meglátva, hogy pont egy hajléktalan bácsit invitált a lángossütő egy kiadós sajtos tejfölös lángosra plusz egy hurkára, azt mondta, hogy ez a hajléktalan étkezde, ide nem megyünk be”, tényleg nem mehetnek oda be?
• Hol volt ez: a „nyóckerben”?
• Nem tudom, ott nem ülhetnek le?
• Lujza! Csak vicceltem, de leülhetnek, csak az anyuka ezek szerint tele van előítélettel.
• Ez olyan magyar betegségféle, mert akkor szólni kéne a Kásler-Sámánnak, hogy mondjon rá egy parancsolatot és akkor annyi!
• Igazad van, Lujza, nekünk már annyi…
2018. 07. 09. hétfő

SZTEREOTÍPIÁK…

Megérkezünk ismerőseinkhez, barátainkhoz a kerti piknikre. Az autók a kerítés mellett jelzik: már szinte mindenki ott van A nap ugyan süt, de mégsem érezzük a tikkasztó nyári meleget. Olyan „semmilyen, magyaros” nyár van – mondanám, de mégsem mondom, inkább csak gondolom.
Sziasztok, hogy vagytok, történt valami, mi van a gyerekekkel, milyen lett a bizonyítvány, hallottad mi történt a sógorral – indul a kerti élő-csetelés. Valami erőset indításnak? Kocsival vagyunk, akkor inkább sör vagy kávé, is-is – és egyre lazábbá válik a hangulat, mindenki egyre hangosabb, harsányabb lesz. Együnk, kész a kaja, még ez is van, de finom volt, s ripsz-ropsz, már azon is túl vagyunk.
Aztán mindenki elhelyezkedik a kerti diófa alatti kőasztal körül: van, aki poharával, más cigarettájával, pipájával a kezében álldogál; van, aki simogatóan felesége térdére teszi kezét; s vannak, akik lehunyt szemmel, egyenletesen szuszogva szinte már alszanak is.
Ma is lesz meccs a VB-n – mondja V. (aki gyerekkorában focizott és eljutott az serdülő kiemeltbe is, de aztán abbahagyta, mert másfele sodródott), a meccsek jók, de a riporterek elrontják a szórakozást, arról nem is beszélve, hogy némelyikük még uszít is rasszista megjegyzéseivel; én is ezt gondolom – vág közbe A. (akiről azt kell tudni, hogy hosszú ideig dolgozott egy észak-afrikai országban), úgy drukkolnak a színes-bőrűek ellen, mintha ezért fizetnének nekik, mintha ők nem is emberek lennének, még csak nem is kell afrikaiaknak lenniük, elég, ha nem „fehérek”, még a franciákat is utálják, bár lehet, hogy őket Trianon miatt, zárja le duzzogását. Aztán mégis tovább folytatja: tegnap vezető hír volt a királyi tévében, hogy Algériában betiltották az internetet néhány napra, mert az érettségik mentek és tavaly sokan használták illegálisan a hálót a vizsgán, „micsoda műbalhét csapna nálunk az ellenzék, hogy diktatúra van”, ezt mondták órákon keresztül, szerintem ez éppen azt jelzi, hogy ők sem „vademberek” már, akik most „jöttek le a fáról”, hogy a klasszikus Mészöly Kálmánt idézzem, zárja le végül. Te sem szeretnéd, ha mellettetek arabok vagy kínaiak élnének – szól közbe F. (jól-menő vállalkozása van egy Budapesthez közeli kisvárosban), lányom kinn él Berlinben, panaszkodik, hogy fél kimenni vásárolni, mert már annyi arab van a környékükön, ahol élnek, meg hallotta beszélgetni a rendőröket, akik szintén egyre idegesebbek, hamarabb nyúlnak a pisztolyukhoz, a lányom is félti a gyerekét meg magát is, nem csodálom, hogy a Jenő nem szereti a feketéket meg a sárgákat, majd hörpint egyet a söréből.
Csönd lett hirtelen, a szomszédban vakkant csak föl a kutya élesen, talán macska rohant el a kerítés előtt, vagy valaki éppen arrafelé sétáltatja a kutyáját.
Akkor V. újra megszólal, már Svájcban él a rokonunk, a kislányának egy török fiú csapta a szelet, a rokon anyukának nem nagyon tetszett a kapcsolat, de nem szólt bele, mert ismerte jól a lányát, Ő már „igazi” svájci lett, tud magára vigyázni, úgy is lett: a fiú, talán a török szokások, konvenciók miatt mindenről tudni akart, ami a lánnyal történik, még a telefonját is elvette néha, hogy bogarássza a híváslistát, a munkahelyére is bement, hogy mit csinál, a lány bírta, tűrte egy darabig, aztán „kirúgta” a srácot, ebből azt hiszem mindketten tanultak egymás szokásait illetően, s valószínűleg mindketten változtak is, alakultak, úgyhogy természetes úton oldódik majd ez a probléma is, minek gerjeszteni külön a balhét – s már nyúl is a poharához. Most L. (műszaki érzékkel megáldott, mélyen hívő ember) szólal meg határozott hangon: azért nem ilyen egyszerű ez, én másképp látom, képzeljétek el, az asszony a barátnőjével kettesben törökbe akart utazni egy hétre nyaralni, de ahogyan az előbbi példa is mutatja, azok a törökök olyan megbízhatatlanok, kiszámíthatatlanok, még megtámadják őket, aztán a franc tudja, mi lesz utána, nem, ne menjenek, inkább maradjon ki Törökország; ezt ugye nem gondoltad komolyan, csak viccelsz – szúrta közbe A., túlságosan elszaladt a fantáziád, megfertőzött téged is a STOP-SOROS kampány, legalább mi ne veszítsük el a józan eszünket; és ha mégis történne valami, utána már a köpönyeg mit sem érne – jött a gyors, lezáró viszontválasz megfellebbezhetetlenül.
A kutya a szomszédban rendületlenül csahol tovább, de senki nem áll föl megnézni, miért; csak ülnek maguk elé meredve, a hangulat kissé feszültebbé válik, mégis minden olyan békésnek látszik.
Háború lesz, meglátjátok, mindig így kezdődött el – szólalt meg most Gy. (aki már közelebb jár a kilencvenhez, és szellemileg még mindig tökéletesen friss), tudom, utáljátok ezt a terminológiát, hogy tőke meg az ipari, banki, hadiipari nagy-tőke osztályérdekei, meg azt a dumát is unjátok, hogy ők mindig tudják érvényesíteni az érdekeiket, de ez akkor is harc, nézzétek meg majd az Orbán-Merkel találkozót, az se fog másról szólni, csak arról, hogy a német tőke érdekei érvényesüljenek, persze úgy, hogy Orbán és sleppje se járjon rosszabbul, látszólag veszekednek majd, de minden megy majd tovább a maga útján, az Orbán fegyverkezni akar, nosza, a németek fölfegyverzik, az üzletből meg majd csurran-cseppen. És ezzel most mit akarsz mondani – kérdez közbe V., ki fog akkor nyerni? Azt nem tudom, de azt, ki veszít, azt igen, mert így volt ez Szarajevó előtt is, Auschwitz előtt is, a két világégés előtt is és a lezárásakor is, most is így lesz, igaz, még messze vagyunk ettől, de félelmetesen és egyértelműen közeleg; a kisebbségnek, az elutasítóknak, a vesztesek érdekében szólóknak a hangja elvész a nagy zűrzavarban, és maga elé néz hirtelen és elhallgat.
Hagyjátok már abba – szólal meg most Zs., (jól-menő kisvállalkozása van), ne mindig a politika legyen a téma, gyerekek, unokák is vannak, róluk meséljetek inkább – zárja le duzzogását. Akkor Ú. (háziorvos) szólal meg, a gyerek, az unokáim apja kinn él németben, ott dolgozik, német feleségével szépen élnek, néha kimegyek hozzájuk, meglátogatom őket, tulajdonképpen minden rendben lenne, csak mégsem, mert valami idegenkedést, ellenszenvet érzek a menyemben velem szemben, mintha szándékosan kerülné a sűrűbb találkozásokat, de nem merem szóvá tenni, mert lehet, hogy akkor még annyit se látom őket – hadarja el egy szuszra; miért nem beszéled meg a fiaddal, vagy beszéled ki a menyeddel, kérdi V. szókimondóan, csöppet sem támadóan; egyszer már próbáltam, akkor valami olyat mesélt, hogy akkoriban, amikor még nem voltak házasok, fölmerült: kimennek Ausztráliába dolgozni, talán oda is települnek, és akkor én durván beszóltam nekik, ő meg azt felelte, mi közöm hozzá, azóta inkább hallgatok; de hát ha a családban nem tudjátok kibeszélni a vélt vagy valós problémákat, akkor hogyan várható el, hogy a társadalom kibeszélje magából – röppen föl az újabb kérdés, ami persze megválaszoltalan marad.
Menjünk le a tóhoz – jön a fölmentő javaslat, de senkisem mozdul. Mindenki hallgat, mit lehet ilyenkor mondani, kérdezni, már a kutya is elcsendesül a szomszédban. A másik szomszéd éppen bekapcsolja a tévéjét vagy a rádióját és onnan lágyan az Imagine dallama csendül föl.
Észrevettétek, hogy a fiatalok körében kezd elterjedni a szingli életmód – vág bele új témába Á. (imádja és érti is a sakkot, szépen megél belőle), kezdenek eltűnni a lányok és a fiúk közti különbségek, a fiúk hozzáfognak megtanulni a lányszerepeket és a lányok is önállósodnak már, a fiatalok összejönnek, egymáshoz csapodnak aztán szétválnak, ez teljesen átalakítja majd a világot, hagyja abba hirtelen, mert nem látja a szemekben, hogy fölkeltené az érdeklődést. De V. folytatja a témát: mi következik majd ebből, mert nagy együttérzésre, támogatásra a szülőktől nem számíthatnak; az nem úgy van, az nem érdekli a mai fiatalokat – folytatja Á., ők akkor is ezt az életmódot választották, majd ők fogják a kizökkent világot helyre tolni, meglátjátok! De a ’68-asok is ezt vallották, eszerint éltek, aztán mi lett belőle, semmi – folytatja V. a megkezdett mondatot, amire megint csak csönd jön, semmi válasz.
Akkor az eddig hallgatag L. (újságíró) szólal meg: a múltkor láttam egy elgondolkodtató, jó filmet a sztálini kényszermunkára vitt magyar svábokról, elküldtem nektek is, meg a gyerekeknek is, hogy lássák, ilyen is volt, tudjanak erről is, már egyre kevesebben maradtak, akik átélték és képesek is mesélni, tudjátok mi volt a reakció, „Anya, mi élni szeretnénk, élvezni az életet, nem állandóan ilyeneket nézni, ez olyan zavaró lenne”, értitek?
Akkor a fiatalok se? – gondolom, de nem teszem föl a kérdést, a feleségem térdét simogatom csak tovább, a másik kezemben a pipából kiverem a hamut: lassan indulnunk kéne, ma sem váltottuk meg a világot, viszont a piknik nem volt rossz…

2018. 07. 06. péntek