2018. szeptember hónap bejegyzései

HŰBÉRI SZERZŐDÉS …

És akkor a király leült a trónszékre, körülnézett a teremben, ahol némán, térdüket behajlítva, fejüket előre biccentve álltak az urak, a hűbéres vazallusok. Mind eljöttek, ott voltak a Matolcsyk, a Kövérek, a Lázárok, a Rogánok, a Garancsik, a Mészárosok, de még a Tiborczok is, jöttek a hívó-utasító mail-levélre mind egy szálig, hisz nem is tehettek volna mást. Meg aztán itt mindig jól érezték magukat, mert rajta voltak a meghívottak listáján, ami dicsőséget és pénzt, sok-sok (uniós és köz) pénzt hozott a kasszába. Persze, ha nyomta a lelkiösméretüket valami sajtónyilatkozat, vagy részegségükben kikotyogott király-káromlás, akkor rettegtek, mert az mindig megtorlásra, még a fő vesztésnél is többe került.
A király köhintett kettőt, a strázsamester kis-Gulyás hármat koppintott a ceruzájával, s még a csöndnél is nagyobb csönd lett akkor.
– Hűbéres vazallus lovagjaim! Nagy idők, újra Magyar Idők szeleit érzem Nagy-Pannóniában borzongatni, ami megrengeti majd Európát és az egész világot! Eljött megint a Mi Időnk, a történelem olvasókönyvébe megint csupa nagy betűvel írják majd nevünket, a MAGYAR nevet, amit csak rettegve mer kimondani a muszlim világ, mert mi nem vagyunk bevándorló ország!
– Úgy van, úgy van! Nem vagyunk, nem vagyunk! – zúgott a terem és egy emberként lendültek előre a kezek a kardokkal, csillogtak a szemek, dobogtak a lábak, csak a TEK vezér, a Hajdú brigadéros szorította jobban kardját, hogy szükség esetén lecsapjon vele.
– Vitéz harcosaim! A kakukkos óra kakukkja a végsőt ütötte el: most és soha!, akarom mondani soha, ha most nem! Egyesíteni, megsokszorozni kell erőnket, mert itt vagyunk a végső kapuban, már csak be kell rúgnunk a labdát, a győztes gólt: ahogyan azt Puskás Öcsi bácsi mondta egykoron: ide a nagypénzt és lesz nagyfoci is! Hát odalöktem nektek a nagypénzt, most ti jöttök, híveim, a kétharmad várja már a nagyfocit, hát rajta!
– Nagyfocit, nagyfocit! – kurjongatták a Felcsúti Teremben (már így hívták a Nándorfehérvári-termet), s itt-ott fölhangzott Böde Dániel neve is, de csak bizonytalanul, óvatosan.
– Híveim, magyarok, Meráni Gertrúd leszármazottjai! Új szerződést kötünk! Mert most odasújtunk! Most nem vétjük el! Minden Bombardier Global 6000 típusú luxus-magánrepülőgépre, minden Benetti Crystal 140 típusú jachtra szükségem van! Garancsi, Mészáros hűbéreseim, ne habozzatok, a királyi fenségemnek szüksége van rájuk! Mert kezdődik a gyerek-csinálási konzultációm, fölgyorsul Macron király, Merkel királynő elleni harcom, meg ott van az a Trump gyerek is, az amerikai focijával: meg akarom nekik mutatni a magyarok istenét és nyilait!
– Mutassa meg nekik, mutassa meg – zúgták újfent a hűbéres nagyurak, mert tudták, megint ömleni fog a (köz és uniós) pénz, csak győzzék elkapni.
Kinn, a hajdan Kossuthról elnevezett téren néhány jobbágy, kéregető és öregember lassan elindult a városon kívülre, az erdőkbe, mert a királyi rendelet szerint a köztereken tilos életvitelszerűen élni…

2018. 09. 29. szombat

REPÜLŐN …

(Biztosan nem így történt.)
A páncélozott VW kisbusz hangtalanul gördült a kifutópályán álló Bombardier Global 6000 típusú luxus magánrepülőgép mellé. Még meg sem állt, de a vezető mellett, fekete öltönyben ülő testőr már ugrott is ki a kisbuszból, körülnézett, de semmi mozgást nem tapasztalt, elhúzta az ajtót és háttal állva biztosította a védett személyt. Ő még nyújtózkodott egy pillanatig, vállára terítette a zakóját, hóna alá kapta a dossziéját és kilépett a betonra, ahol egy pillanatra megborzongott a kora-délutáni kezdődő lehűléstől, majd föllépett a repülő lehajtható lépcsőjén és eltűnt annak gyomrában.
Jó estét kívánok – hallotta bentről az ismerős kánon-hangokat, mormolt valamit, s közben biccentett, majd lehuppant a szabadon hagyott fehér bőrfoteljébe. Már hozták is NEKI a pálinkát – a stewardess tudta, hogy a whiskyt nem szereti, mert olyan „szocilista” bárók italának tartja –, amit azonnal fölhajtott és már kettőt koppintva kérte a következőt.
Ma nyerünk, nyernünk kell, aztán jön a „na ugye” – gondolta magában, és hangosan megkérdezte: mi lesz, mire számítotok? Nyerünk, MINISZTERELNÖK úr – mondta a gép „tulajdonosa”, ma végre bejön az igazság, nem lehet ennyiszer pechünk, több góllal nyerünk, fejezte be magabiztosan. A másik, az elnök üzletember – kezében whiskyvel – hallgatott, nem szólt semmit. Tulajdonképpen unta az egészet, már átkozta a napot, amikor a fölkérésre igent mondott, de hát nem tehetett mást, ismerte a dörgést: aki visszautasít, az mehet, amerre lát, márpedig ő nem akart elmenni, még emlékezett arra, amikor a MINISZTERELNÖK első kormányzása után mennyire szorongott, mert nem hívta meg őt a valami összejövetelre, mert fogadta a Fletót, aki elzarándokolt hozzá a pénzügyminiszterével a bankadó miatt, de ezt sem nézte jó szemmel, pedig akkor tényleg bukott néhány milliárdot. Szóval el kellett vállalnia, mert továbbra is részt akart a koncból, még több részt, mert soha nem elég, így hát elnök lett. És nyomta bele a pénzt ebbe a szar magyar fociba, ahogy kellett. Persze nem panaszkodott, mert sokkal több folyt vissza; meg aztán bekerült a legszűkebb belső körbe, ahol eldőltek az ügyek, márpedig ott kell lenni, az ár nem számít! Ezért aztán ő is mindig jött a repülőre, bárhova is kellett menni. Készült is, már formálta a gondolatait, mert üzlet az üzlet, nincs megállás. De még várt, ki akarta puhatolni, milyen hangulatban van a miniszterelnök, mindenképpen odafele kell beszélni, visszafele rizikós, ha vesztés lesz, akkor isten ments bármit is szóba hozni, az pedig benne van a pakliban. Most még várt: előbb jön a vacsora, aztán egy kis iddogálás, talán aközben.
Már elérték a repülési magasságot, komótosan elfogyasztották a beefsteaket, aztán hozzáfogtak sörözni. A MINISZTERELNÖK már lazán elterpeszkedett, az inge kigombolódott a hasán, de nem törődött vele, a többiek meg igyekeztek nem oda nézni, a második sör után már jól érezte magát, a napi feszültség föloldódott és a meccs izgalma kezdte átvenni a szorongás helyét. Egyelőre nem foglalkozott a holnappal, majd visszafele, ráér arra még. Különben is, minden rendesen elő volt készítve, csak a szokásos elszámoltatások várnak rá, idegeskedjenek a hangyák, az a dolguk. Sándor, minden rendben, olyan komor vagy – fordult az elnökhöz, aki letette a söröspoharát és óvatosan belefogott: munkába állt a szövetségi kapitány, a srácok örülnek neki, a Leekens morog, de nem kell neki a végkielégítés, majd máshogy elrendezzük; a Puskás-stadion többe fog kerülni, kellene majd még egy kormány-határozat, majd az ÁFA többlettel magyarázzuk, az meg költségvetési pénz lesz, de Antiéknak be kéne segíteni, mert megint huhogni fognak a huhogók; Dzsudzsi nem jön a Vidihez, vannak megint egy ajánlatai az araboktól, de lehet, hogy nem is baj; a hitelezési piac meglódult, végre ott is van üzlet – vett hirtelen egy kis levegőt, kortyolt egyet a söréből, s ránézett a MINISZTERELNÖK-re, hogy vajon mit szól az eddig hallottokhoz. Semmit nem tudott leolvasni az arcáról, Ő hideg szemekkel, rideg, szenvtelen arccal hallgatott. A TAO pénzek lassabban csurognak, a tv közvetítési jogdíjak még rendben jönnek, de lehet, hogy az év végére elfogynak, kellene a tartalékból valami – folytatta, aztán Pista is keresett, több milliárd kellene neki, valami újabb pályázatról, meg a Lőrinccel való üzlet-egyesítésről lenne szó, de aztán inkább az MKB-t választotta – zárta le hirtelen, mert mindig óvatosan kell adagolni a kéréseket. A MINISZTERELNÖK rá sem nézett, inkább magának mondta: jó, majd szólok a kis-Gulyásnak, és már fordult is a gép-tulajdonoshoz, nálad minden rendben, ugye – de meg sem várta a választ, hátra-döntötte foteljének támláját és horkolva elaludt.
Arról álmodott, hogy egyre messzebb és messzebb szállt a géppel, egyre több és több stadionba látogatott el, aztán egyszer nyertek is egy meccset, de mielőtt hazaérkeztek volna megszakadt az álma és fölébredt…

2018. 09. 27. csütörtök

A NAGY UTAZÁS…

– Nagypapa, az osztállyal megyünk Krakkóba.
– De jó lesz Neked, én is voltam többször, nagyon sok látnivaló van ott!
– Már körül is néztem az interneten, annyi minden van: a Főtér; a Posztócsarnok, ahol a földszinten majd tudunk mindenfélét vásárolni; aztán ott lesz a Városháza is; meg a Mária-templom; aztán biztosan elmegyünk a Wawel-dombra is; meg megnézzük a katedrálist is,
– Ha lesz időtök, sétáljatok a Visztula partján is.
– Aztán egyik nap átmennénk Auschwitzba, Birkenauba is, megnézni a magyar barakkot, meg a rámpát, de ez nem biztos: több lány az osztályból nem akar odamenni, mert ott nem is magyarok haltak meg, csak zsidók, meg unják már ezt a témát…

Mi a magyar? – kérdezte 1939-ben Szekfű Gyula kortársait: Babits Mihályt, Keresztury Dezsőt, Kodály Zoltánt és még másokat is. Szekfű bevallja, a könyv ötletének megfogalmazásakor nem vették észre a veszélyeket, pedig azok már akkoriban (1935-ben) ott leselkedtek rájuk: „Bevallom; mi sem éreztük a veszedelmek igazi nagyságát, de szorongó érzésünk volt és arra gondoltunk, hogy ezzel a könyvvel útbaigazítsuk azokat a jóhiszemű magyarokat, αkik a kíméletlenül ránk rohanó szellemi áramlatok, propaganda káoszában, amikor magyar magyarra mutat, mint rossz, gyönge, hamis, beteg magyarra, nem tudják többé, mi is az igazi magyarság. Valami normafélének szántuk ezt a könyvet, hogy öntudatossá tegye az emberekben magyarságukat és megóvja őket a tévelygésektől, az illúziótól, az ingoványba süllyedéstől.” Nagy visszhangot keltett a kérdés: „Megindult a könyvek és cikkek lavinája, s benne ott kavargott a magyar jellem, a fajtakép, a nemzeteszme, a nép, a mi a magyar?, a ki a magyar?, a mi volt a magyar? és mivé vált vagy lesz a magyar? kérdése …”.
A közben gyülekező felhőket észre is véve, mégis bizakodók voltak.
Mi a magyar? – kérdezte 2005-ben Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály Esterházy Pétert, Fejtő Ferencet, Kányádi Sándort, Kornai Jánost, Korniss Mihályt, Ormos Máriát és még sokan másokat. Gerő András a kötet előszavában semmiféle veszélyt nem érzékel: „Magyarország ma Európa és az Európai Unió tagja … nyugati típusú demokrácia … az ország alkotmánya garantálja a személyes szabadságjogokat … ma a történelem győzteseinek az oldalán állunk …”.
2005-ben nem látszódott semmiféle gyülekező felhő, veszély, miközben ma már meg sincs az az alkotmánya Magyarországnak, s a Sargentini jelentés 12 pontban fogalmazza meg a magyar kormánynak az európai értékekkel szembemenő gyakorlatát a sajtószabadság, az emberi szabadságjogok, a bírói függetlenség stb. megsértésének az ügyeiben.
Mi a magyar?
Ki magyar?
Aki határon innen van, mindenki? És akit hazaárulónak tart valaki? Akit megbélyegeznek, mert fütyül, ha kedve tartja? És aki hazaárulót kiált a másként gondolkodókra, és fejjel lefelé fölakasztja a bábuját? És aki határon túl magyar igazolvánnyal bír? És akinek nincs papírja, mégis annak vallja magát: mert magyarul beszél, Adyt, Vörösmartyt, Berzsenyit ért, sírja a himnuszt, velük mi van?
Ki a magyar?
Aki kereszténynek tartja magát, s tudja a rovásírást? S aki magyar zsidónak és érti a hébert? Aki magyar cigánynak, s cigányul énekel? És akinek egy kissé sötétebb a bőre színe? És aki benősült, betelepült, gyógyít, tanít, magyar iskolába járatja a gyerekét?
Ki a magyar?
Aki itthon maradt, mert nem mert, tudott elmenni? És aki kitántorgott, mert már enni sem volt mit itthon, de odakint magyarul beszél, olvas, gondolkodik, kolóniába szerveződik, követi az itteni eseményeket? És aki visszajött, majd újra elment?
Mi bennük a közös? Mi bennük a magyar?
Van értelme a kérdésnek egyáltalán?
Vagy megint a politika kreálja, találja ki a kérdést?
Mert mi védjük meg Európát? Mi vagyunk a végvár? A kerítés-építő harcosok? Mi látjuk egyedül jól?
Mi az, hogy „bevándorló ország”?
Szembenéztünk-e már valóban a múltunkkal? Ki néz vissza ránk a tükörből?
Emberek vagyunk.
Aztán magyarok…
2018.09.24. hétfő

MOZIBAN …

Tegnap este megnéztem a Napszálltát: nekem bejött, fantasztikus film! Időszerű, aktuális, rengeteget kérdez, és aztán – elmenekülhetetlenül – a nézőre bízza a válaszadást.
Mi ez a film: krimi, korrajz, család-történet?!
Belép egy fiatal lány egy kalapszalonba Budapesten, valamikor az 1910-es évek elején, az eladó-lányok azonnal kalapokat ajánlanak, fölpróbálják, a fejére igazítják, dicsérik és már egy másikat proponálnak neki: hiszen akár vevő is lehetne, pedig „csak” munkát keres a szalonban.
Hogyan, miért kerül ez a lány a film végére a háború poklába, egy lövészárokba?
Miért lettek egyáltalán lövészárkok?
Megfejthetetlen találós kérdések, kibogozhatatlan szövevények; csak a kérdések biztosak, a válaszok a néző válaszai lesznek: a békéből hogyan lesz háború; miért robban szét a biztosnak tűnő élet és válik borzalommá; hogyan foszlik semmivé a hazugságra, a sunyiságra, a gátlástalanságra, a hatalmi arroganciára épülő – öröknek képzelt – rend hirtelen? Ki-ki hogyan és miért változik, válik mássá, marad ugyanolyan; miért vállal föl elvállalhatatlant, aztán miért fut el előle?!
Ki vagy Te, s kivé leszel?!
Mintha nem is az 1910-es évek Magyarországa, a Trianon előtti Magyarország elevenedne meg a vásznon, amiről mára már tudjuk, szükségszerűen vezetett el a tragédiához.
Csak nehogy megint …

2018. 09. 23. vasárnap

HASONLÓSÁGOK

„Minden korszaknak megvannak a maga történeti, ideológiai kulcsfogalmai. Olyan verbális és képi toposzok, közhelyek, amelyek – olykor kimondottan a politikai rezsim ösztönzésére – szerves részét képezik a közgondolkodásnak, s elvont (társadalmi, ideológiai stb.) tartalmuk ellenére állandóan jelen vannak a közbeszédben és a mindennapi kommunikációban, szerepet játszanak a közösség (ön)definíciójának alakulásában.” (Zeidler Miklós: A revíziós gondolat)
„Nem! Nem! Soha!”; „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”; „Hiszek Magyarország feltámadásában”; és lehetne folytatni a sort.
Tudjuk, hová vezetett!
„STOP SOROS”; „99 százalék elutasítja az illegális bevándorlást”; „Ne hagyjuk, hogy SOROS nevessen a végén!”; „Ne engedjünk a zsarolásnak, védjük meg Magyarországot!”; „A mi hazánk nem lesz bevándorló ország!”; „Elutasítjuk a hazánk elleni rágalmakat!”; „Migránsokkal akarják fölhígítani a nemzetállamokat!”; „Követeljük a nemzetállamok Európáját, mert a jövő csak az lehet!”; és lehetne folytatni a sort.
Közben Horthynak újabb szobrokat avatnak; már a gyilkos Vitéz Héjjas Ivánnak is jut! Az Ujhelyi képviselőt ábrázoló „rongy-babát” fejjel lefelé fölakasztják a Köztársaság, bocsi: a II. János Pál pápa téren; békés turistákat néznek migránsoknak; színes-bőrű emberekre rendőrt hívnak; és itt is lehetne folytatni a sort.
Megint az érzelmi, az indulati politizálást folytat a hatalmi elit; megint leegyszerűsít, kinyilvánít, gondolkodás nélkül megnevezi az ellenséget.
Még nem látjuk, hova vezet mindez…

2018. 09. 21. péntek

KULTÚRHARC … csakugyan “csak” KULTÚRHARC?!

„Horthy-szobrot avattak szeptember 15-én a Hajdúböszörményhez tartozó Bodaszőlőn (korábbi neve: Zelemér), az egykori kormányzót formázó alkotással együtt leplezték le Baltazár Dezső református püspök mellszobrát is … Az avató ünnepségen felszólalt Kiss Attila, Hajdúböszörmény fideszes polgármestere (2002 és 2010 között országgyűlési képviselő) is, aki „őszinte szavakkal méltatta mind a két szobor modelljét”, illetve beszédet mondott Vásáry Tamás Kossuth-díjas zongoraművész, karmester, mint Baltazár Dezső unokája.”
„Vitéz Héjjas Ivàn méltatása fog ma zajlani Kecskeméten, hivatalosan, Lezsák Sàndor parlamenti alelnök, népfőiskolavezető àltal, a kecskeméti Cifrapalotában!”
Az Alaptörvény szerint Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszítette állami önrendelkezését, ami csak 1990. május másodikától állt vissza. Az ország vezetői nemzetközi fórumokon kommunistáznak, uszítanak, gyűlöletet szítanak a másként gondolkodók, más véleményen lévők ellen. A házi-történész jogkorlátozásnak mondja a jogfosztást. Kitüntetik az ország „Bádogosát”, akinek az egyik elhíresült mondata („Sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben…”) beleégett mindenki tudatába.
Közben naponta lakoltatnak ki, tesznek földönfutóvá családokat; négymillió szegény országa lettünk és már nem is érdemes számlálni a kitántorgók számát.
„Csak feküdj nyugodtan.” – súgom magamnak, lassan megint „Halált virágzik most a türelem.”

2018. 09. 19. szerda

ZSÖRTÖLŐDÉS

Tudom, nem jó előadás közben, a végkifejletet, a poént, a megoldást meg sem várva véleményt mondani az íróról, a darabról, a díszletekről.
Tudom, vannak személyek, események, szimbólumok, dolgok, akikről-amikről, ha belevágsz beszélni, írni, már a puszta tény, hogy hozzáfogtál, nem érdemi vitát, hanem személyed elleni támadást vált ki.
Tudom, ahogyan eddig próbálkozott a zsarnoki hatalommal szemben föllépni a demokratikus oldal, az nem vezetett sehová: más kell!
Tudom: zsarnoki rendszerben a demokratikus szabályok szerinti tiltakozás kevés és mindig eredménytelen.
Tudom, hogy zsarnokságban a parlamenti demokrácia nem működik.
És még sok mindent tudok, és valószínűleg sokkal többet nem.
Viszont
– lehet úgy közösen szervezett tüntetést tartani, hogy az egymást követő szónokok nem tudják, mire számítsanak a következő szónoktól;
– lehet úgy „forradalmat” szervezni, hogy a kitaláló nem mondja meg a többi szervezőnek – akikre pedig számít – hogy most forradalmat akar csinálni;
– lehet úgy utcára hívni a tömegeket, hogy a fő-szervezők továbbra is bennmaradnak a zsarnoki rendszer legfőbb képviselő-intézményében;
– lehet úgy mindent elsöprő tüntetést hirdetni, hogy azt se tudja a tömegeket utcára hívó, hogy vannak-e tömegei;
– lehet így?!
Szabad így?!
Azt írta Szrgya Popovics Útmutató a forradalomhoz című kiskönyvében: „Álmodj nagyot, kezdd kicsiben”, legyen „Jövőkép”-ed, „Nevess, egészen a győzelemig” és még sok jótanácsot.
Talán az elején kellene elkezdeni…

2018. 09. 17. hétfő

A BESZÉD

Szétrobban a fejem – gondolta magában a miniszterelnök, miközben a fehér, tunikaszerű ingében igazgatta a papírjait, mintha ütemesen harangoznának, ahogy dobban egyet a szívem, a harangnyelv ütemesen ütögeti belülről a koponyámat, kongat a fejemben, kibírhatatlan, mi lehet a gond?, hiszen már kész a beszédem, már túl vagyok a finomításon is, a kis színesek is benne vannak. Hiszen már döntöttem: korábban két változat készült, az egyiket az örök félősök, a huhogók javasolták, hogy mutassak hajlandóságot a megegyezésre, a kompromisszumra, legyek megértőbb a CEU-hoz, az akadémikusokhoz, az áruló civilekhez, de miért nem tanulták már meg, hogy én kíméletlenül csak a győzelemre hajtok, nincs más, a döntetlen is vereség lenne. Nincs kiegyezés! Nem lehet! Nekem ne ajánljanak föl tisztességes visszavonulási lehetőséget, kizárt, hogy elfogadjam az elkullogást. Most ugyanúgy erősnek, határozottnak kell mutatkoznom, mint eddig, nincs gyengeség, csöppnyi meghátrálás sem. Döntöttem. Kíméletlenül végig kell mennem az úton! És végig is megyek.
Csak ez a kurva fejem ne fájna, de majd elmúlik, amikor megszólalok, de, hogy lehet, hogy még mindig nem értik: az egész világ engem fog hallgatni, Headline leszek mindenütt, sőt, engem fog elemezni minden valamire is adó elemző, kell ennél több? Napokig, hetekig én leszek a központi téma, fontosabb leszek, mint a hurrikán, én leszek a hurrikán! Vakok ezek mind, eddig azt gondoltam, csak nálunk nem látnak tovább az orruknál, de nem, Európában sem. Hát nem értik, polarizálni kell, élére állítani: én vagy te, el kell vetni a gyűlölet magvát mindenütt, egyszerűen kell fogalmazni, nem kell köntörfalazni, csak rá kell mutatni az ellenségre, nincs más út: le kell győzni a gonoszt, aki most meg akarja megint változtatni a világot, ide akar jönni a keresztény Európánkba és el akarja venni a kultúránkat, hagyományainkat, meg akarja változtatni szokásainkat, de én megállítom őket, nincs megalkuvás!
A fejem még mindig hasogat, de nem baj. Én tudom, kikhez szólok, nem ezekhez itt, a parlamentben, a Néppártban, ezek nem érdekesek, most még osztják azt észt, de már csak a múlt zenészei ők, megint az erősek jönnek, a harcosok, akik fölvállalják az ütközést, a konfrontációt, bármi is lesz a következménye, „ne szisszenj minden kis szilánkhoz!”, jól mondta, „a széles fejsze mosolyog”. Ezt nem értették meg, hogy fejsze kell ide, nem megértés meg duma, de ezt is bekalkuláltam, hogy elfogadják majd és elindítják az eljárást, annál jobb, végig reflektorfényben leszek, végig hallattathatom majd a hangomat, mondhatom a magamét és fogom is, mindenütt, mindig, megyek majd, ha nem is hívnak, ott leszek, ott lihegek majd a nyomukban és majd megelőzöm őket, mire észreveszik, már nem tehetnek semmit: de szép világ lesz!
Már nem is fáj a fejem…

2018. 09. 15. szombat

TENNIVALÓK…

(képzelt beszélgetés)

• Főnök, most mi lesz?
• Minden ugyanúgy, mint eddig: leszarjuk! De előtte vannak még tennivalók!
• Igen, írom már.
• Először is Péter kiáltson csalást és közölje: „ezért a kormány vizsgálja a jogorvoslati lehetőségeke”!
• De Főnök, a luxembourgi bíróságot nem a Handó Tünde irányítja, nem tudunk majd kinek szólni, nem lesz baj?!
• Nem vagyok őrült, nem nyújtunk be beadványt, csak beszélünk róla, hogy a mieink értsék.
• Jaj, de jó, Főnök!
• Aztán a Tünde férje is erősítsen rá, hogy „jogi értelemben érvénytelen a magyar jogállamisági helyzetről szóló külön-jelentés”, mert a szavazási szabályokat súlyosan megsértették, és ez minden tévében az Esti Mese alatt fusson, mint friss hír!
• De Főnök, már nincs is Maci, az Esti Mesét már megszüntettük.
• Bolond vagy, akkor fusson a híradók hírei alatt!
• Nagyon jó ötlet!
• Aztán a Századvég és a Nézőpont már ma este ismertesse a legújabb közvéleménykutatását, hogy az Európai Parlamentről Burmában a lakosság 17 ezreléke hallott csak, ezzel szemben Puskás Öcsit a nagypapák 57 százaléka mondta türk-magyarnak!
• Értem.
• A Palkovics vagy hogy hívják, mihamarabb darabolja szét az MTA-t, s rögtön utána az állapítsa meg, hogy elismert kisebbség lehet az orosz itthon, utána fölhívom Vlagyimirt!
• Ez is megvan.
• A Duna jegével mi van?
• De Főnök, most nyár van?!
• Nem érdekel: mindent NEKEM kell megoldani?!
2018. 09. 12. szerda

820 FORINT!

Tállai bejelent: „az idősek három év alatt nyolcvanmilliárd forintnál is nagyobb összeget kapnak kiegészítő juttatásként, prémium címén”.
Ez pontosan(?) 823 forint havonta.
27 forint 50 fillér naponta.
Récsöl ebből még a másodperc-mutatót se tudta vóna megvenni
Tállai (úr): dugja föl!
2018. 09. 11. kedd