Tegnap este megnéztem a Napszálltát: nekem bejött, fantasztikus film! Időszerű, aktuális, rengeteget kérdez, és aztán – elmenekülhetetlenül – a nézőre bízza a válaszadást.
Mi ez a film: krimi, korrajz, család-történet?!
Belép egy fiatal lány egy kalapszalonba Budapesten, valamikor az 1910-es évek elején, az eladó-lányok azonnal kalapokat ajánlanak, fölpróbálják, a fejére igazítják, dicsérik és már egy másikat proponálnak neki: hiszen akár vevő is lehetne, pedig „csak” munkát keres a szalonban.
Hogyan, miért kerül ez a lány a film végére a háború poklába, egy lövészárokba?
Miért lettek egyáltalán lövészárkok?
Megfejthetetlen találós kérdések, kibogozhatatlan szövevények; csak a kérdések biztosak, a válaszok a néző válaszai lesznek: a békéből hogyan lesz háború; miért robban szét a biztosnak tűnő élet és válik borzalommá; hogyan foszlik semmivé a hazugságra, a sunyiságra, a gátlástalanságra, a hatalmi arroganciára épülő – öröknek képzelt – rend hirtelen? Ki-ki hogyan és miért változik, válik mássá, marad ugyanolyan; miért vállal föl elvállalhatatlant, aztán miért fut el előle?!
Ki vagy Te, s kivé leszel?!
Mintha nem is az 1910-es évek Magyarországa, a Trianon előtti Magyarország elevenedne meg a vásznon, amiről mára már tudjuk, szükségszerűen vezetett el a tragédiához.
Csak nehogy megint …

2018. 09. 23. vasárnap