2018. október 6. nap bejegyzései

ÁLRUHÁBAN …

Hol kezdjem a mesémet? A varázsnál, a lónál, vagy a dakota varázslónál? Igaz-e, nem igaz-e, ki tudná azt megmondani? Élt egyszer a nevesincs királyságban egy csudaszép, egykoron snájdig király, aki híres volt nadrágjáról, öblös hangjáról, szókimondásáról, s persze arról is, hogy sohasem hazudott, akinek csudaszép neve is volt, úgy hívták: „a mindig győző Viktor”! Nemhiába szerette a nép „a mindig győző Viktor” királyt: nem volt több hozzá hasonlatos királya a magyaroknak: rendre kétharmaddal tudta kormányozni királyságát, de ne firtasd a kétharmad kijöttét, úgyse értenéd. Ma már nem is érdekes ez, mert ugye a mesében minden lehetséges, hát még abban a királyságban.
Történt egyszer, hogy a Viktor király hírét vette a királyi tanácsadóktól, akik rengeteg aranyér’ a Nézőpont Intézetbe tömörültek, hogy bizony a szegény földnép úton útfélen morgásra adta az ő fejét, mert erősen sanyargatva érezte magát: többek között a földi helytartók, a magasrangot viselő hivatalnokok és az ő családtagjaik miatt, no és nem is beszélve a királyi párt – mert akkoriban, az illiberalizmusban ez is lett már – és a szövetséges senki nem ismerte, mérhetetlen párt tisztségviselői és vadászai által. Jól van ez így? – tett föl magának magában a kérdést „a mindig győző Viktor” király és azon nyomban álgatyát, hosszúujjú inget vett magára és a nyakába csokornyakkendőt is kötött, gyorsan elzavarta maga mellől a TEK vitézeket (no nem nagyon messzire, csak két lépéssel hátrébb), kiszállt a VW buszából, a hírmondókat is odébb tessékelte és hozzáfogott a vegyüléshez, hogy színről színre meglássa saját szemével is a földi valóságot, megismerje a panaszok valódiságát. Mert gondolhatjátok: jaj lesz annak, aki nem úgy tesz a királyságban, ahogyan az kell!
Persze a híres falujába ment, oda, ahol született, ahol először látta meg Isten áldott napját: megvan-e vajon még a ház, a porta, hogyan élnek arrafelé a népek, rendben mennek-e vajon a dolgok vagy sem. S láss csodát: mindenfelé betonozott utcácskák, virágos lámpavasak, bitumenes kocsi-beállók, s még egy hatalmas makoveczista építmény is volt, ahol nyilván lovas-póló meccseket lehetett rendezni a nép nagy vígasságára. Ugyan rejtette arcát „a mindig győző Viktor”, de valahogyan mégiscsak tudomására jutott Lölő uramnak a hír, hogy híres vendég érkezik a faluba, ezért a közmunkások díszegyenruhába öltöztek, abbahagyták Lölőék portáján a fűnyírást, díszsorfalba tömörültek, mintha éppen ünnepséget tartanának és vivát, vivát – kiáltották harsányan, mert be volt ígérve a két kupa sör a jó üvöltözésért.
A király álruhában elégedetten mosolygott, igazgatta a nyakán a csokornyakkendőjét, néha a nyelvét is kidugta a szájából, s rövid séta után visszaült VW autójába, hívatta hű kidoboló szolgáját, akit Havasinak szólított: doboljad ki édes fiam, mindenkit tömlöcbe veretek, aki azt híreszteli, hogy gond van e királyságban, azok mind ellenségeink!
Úgy is tett.
Hogy a nép hogyan élt? Ki tudja, csokornyakkendőjük persze nem volt.
A mesémnek hát vége: „Ha hibát követtem el valahol, kerüljön vissza a maga helyére, mentől hamarabb és mentől kisebb zajjal.”

2018. 10. 06. szombat