A hazaszeretet, a hazáról
Beszélgetni kell Velük.
Nagyon sokat beszélgetni.
Hogy ŐK többet örülhessenek, kikerüljék a köveket, ne kövessék el azokat a hibákat, amiken én, mi elbuktunk.
Hogy ŐK boldogabbak lehessenek!
– Papa, beszélgessünk most a Hazáról, jó?
– Jaj, kis-unokám, most nincs olyan kedvem.
– Baj van, Papa?
– Nem, csak a dédnagypapira gondoltam éppen, tudod ilyentájt ’44-ben Őt már elvitték egy marhavagonban, nem kérdezték, hogy akar-e menni, azt se, hogy éppen oda, Birkenauba, csak – úgy, ahogy volt – vitték. Nem is szólhatott senkinek sem, de mit is üzenhetett volna az édesanyjának, a nővéreinek, a bátyjának?
– Hosszú volt az útja a dédipapinak?
– Ahogy elmesélte utóbb, hosszú és borzalmas: nem volt mit inni, enni, alig volt levegőjük, de a legrosszabb az volt, hogy nem tudták, mi lesz velük. Amikor megérkeztek, oda, a birkenaui rámpára, már nagyon legyengült, alig élt. Néhány nap múlva el is kapta a flekktífuszt, didergett, fázott, lázas volt, nem tudott fölkelni, azt hitte vége mindennek, de volt egy barátja, aki a konyhán dolgozott, s Ő hozott neki mindig valami levesfélét enni, inni is adott.
– Hány éves volt akkor a dédipapi?
– Két évvel volt idősebb, mint most Te vagy: vékony, sovány gyerek volt, talán ez is segített megmenekülnie.
– És miért vitték el a dédipapit?
– Mert zsidó volt, és hiába éltek itt már Magyarországon az Ő nagyszülei is – anyai dédnagypapája 1867-ben egy Pest megyei kis faluban született –, hiába vallotta magát magyarnak, zsidónak számított akkor és elvitték.
– Aztán mi történt vele?
– Aztán, amikor a Vörös Hadsereg már támadta a koncentrációs tábort, Őt máshová szállították és vonat megállt, mert bombázták, akkor mindenkit leszállítottak a vonatról és akkor megszökött.
– Hogyan tudott hazajönni?
– Amerikai katonák segítettek Neki, hetekig táplálták, hogy erőre kapjon, és amikor jobban lett, megkérdezték, melyik országba akar menni, Amerikába, Franciaországba, mert mehet, ahová akar, ők segítenek, és akkor dédipapi azt mondta, hogy haza. És a katonák nem értették, hogy Ő oda akar visszamenni, ahol üldözték, sárga csillagot rakattak föl a ruhájára, ahol a csendőrök röhögve tuszkolták marhavagonba? És dédipapa csak annyit mondott: „persze, az a hazám, minden odaköt: a Tisza Kálmán tér, a rongylabdával játszott foci, a testvéreim”.
– De Papa, ma nagyon sokan elmennek, az osztályunkból is két gyerek elment Londonba, mert a szüleik ott fognak dolgozni és ott próbálnak szerencsét és sírtunk, amikor el kellett búcsúznunk tőlük, mert indultak: ők nem hazaszeretők?
– Sokfélék vagyunk, kis-unokám, az a jó és szép az emberben: van, aki többet bír el, vannak olyanok, akik kevesebbet. Vannak, akik úgy érzik: nagyon sokat elvesztettek és ha maradnak, akkor még többet fognak. Ők akkor is viszik majd magukkal a hazát, mindig velük lesz a hiánya: a dalok, a versek, a virágok illata. Aztán új hazára lelnek, de az is lehet, hogy sohasem nyugszanak meg.
– De akkor mért mennek el most annyian és a dédipapi miért jött haza?
– A dédipapi is nagyon sokat vesztett, s a veszteség örökké vele maradt, soha nem tudta lerakni: sokszor fölriadt éjszaka, sokat „hadakozott” álmában, mert vele voltak a „veszteségei”, nem hagyták nyugodni. De mégis hazajött, mert úgy gondolta többet vesztene, ha nem jönne haza. De ne feledd: nagyon sokan nem jöhettek soha már haza és sokan nem jöttek haza.
– És a dédipapi haragudott a hazára, nagyon mérges volt rá?
– A haza Te is vagy, kis-unokám, meg anyu és apu is, meg a tanárnőd is, meg minden magyar ember; s bizony vannak köztük ilyenek is, meg olyanok is. Próbáld megérteni a másikat, hogy mit miért tesz, beszél; próbáld megértetni vele, hogy az a jó a világban, hogy nem vagyunk egyformák, s ha megérti, talán könnyebb lesz.
– Papa, nagyon jó veled beszélgetni, de most egy kicsit szomorú lettem én is …
2018. 11. 07. szerda