Halottak napja

Beszélgetni kell Velük.
Nagyon sokat beszélgetni.
Hogy ŐK többet örülhessenek, kikerüljék a köveket, ne kövessék el azokat a hibákat, amiken én, mi elbuktunk.
Hogy ŐK boldogabbak lehessenek!

– Papa, most lesz a Halottak Napja, már tavaly is olyan rosszul éreztem magam.
– Miért, drága bogaram? Hiszen ez a nap is olyan csak, mint a többi.
– Olyan szomorú leszek ilyenkor.
– Megértelek, kis-unokám, de nem lehetünk mindig vidámak, a szomorúság is hozzá tartozik az élethez.
– De Én örülni akarok, nem szomorkodni!
– Mindannyian azt szeretnénk, de képzeld el, ha minden nap csak csokit ennél, mert azt szeretnél, előbb-utóbb rá se bírnál nézni a csokira!
– Bárcsak ott tartanék.
– Én sem tudtam elfogadni, hogy az életnek nemcsak eleje, hanem vége is van, emlékszem egyszer, még kisebb voltam, mint most Te vagy, feküdtem az ágyamban, és hirtelen rám tört az érzés, hogy nem lesz majd Papi és Mami, kimentem a másik szobába, ahol Ők feküdtek, odabújtam hozzájuk és azt mondtam, hogy ez nem igazság, majd kitalálok valamit, hogy ez másképp legyen, de azóta eltelt 65 év és nem találtam ki semmit, így hát ezzel élek együtt, s már Papi, Mami, Babuka sem él.
– Papa, ez olyan szomorú.
– Az. És akkor arra gondolok, hogy Babuka hetvenévesen focizott apáddal a kertben és mindig ott volt, amikor segíteni kellett és akkor egy kicsit jobb lesz.
– Papa, menjünk el Babukához, s gyújtsunk Neki egy gyertyát…
– Menjünk…
2018. 11. 01. csütörtök