2019. június 10. nap bejegyzései

CSAK EGY OSZTÁLYKÉP ’63-ból …

Megint egy fekete-fehér kép. A VII. B. osztályról, 63’-ból. Úttörő-nyakkendőben majdnem mindenki, már nem emlékszem, miért nem mindenki (talán mert akkoriban ki kellett „érdemelni” a nyakkendőt?). Középen Marika néni, az osztályfőnökünk és körülötte az osztály. Potykievicz, Sági Gyuri, Balázs Tamás, Erdélyi Gabi, Farkasinszky. Szegleti Rudi, Tóth Pista; előttük a lányok Kisék Eszti, Kozári Mariann, Gramantik Jutka, Bartos Gabi, Sörös Mari. Nem mindenki neve ugrik be, hogy lehet ez?

Nézegetem a képet.

A rövidebb-hosszabb szoknyákat, a rövid és a hosszú nadrágokat, a zoknis-vékony lábakat, a mosolyok mögé dermedő, érzelemmentes fegyelmezettséget. Alig vannak, akik mosolyognak, inkább közömbösen nézünk, bámulunk előre. Talán azt kérdeztük belül: minek ez az egész? Arra biztosan nem gondolt egyikünk sem, hogy 56 évvel később, ha majd rápillant valamelyikünk erre a képre…

Nézegetem a képet.

Igen, biztosan untuk, alig vártuk, hogy vége legyen a fotózásnak, a pillanatnyi mozdulatlanságnak. Hisz állandóan rohantunk, játszottunk, sportoltunk, verekedtünk, egyfolytában próbálgattuk, még nem is létező erőnket, feszegettük a határokat. Marika néni biztosan is veszekedett velünk a fotózás előtt: „nem igaz, hogy nem tudtok nyugton maradni”, mi meg röhögtünk, aztán mégis abban a pillanatban elkomolyodtunk.

Nézegetem a képet.

Mögöttünk a három-emeletes egyszerű épület, benne az egyforma, de sajátos, a szülők lelkesedését, odaadását, stílusát is tükröző, mégis egyen-osztálytermek: a háttámlás, kétszemélyes padok, az elengedhetetlen címer a tanári asztal mögötti falon, a vasvirágtartóban a nagy-leveles növények, egy-egy kép Petőfiről, József Attiláról a falakon, néhol függöny is az ablakok előtt. A fotós mellett a két tornaterem, mögötte a hatalmas udvar, bár az is lehet, hogy csak én képzeltem hatalmasnak: középen a bitumenezett „dühöngő”, a focimeccsek „pályája, oldalt kisebb salakos atlétikai pálya távol és magasugró homokos gödörrel. És persze a fák, az enyhet adók.

Hirtelen elkezd peregni a film, a fene tudja, honnan jönnek elő a filmkockák, egymást követik a kezdetben homályos, alig fölismerhető, életlen képek, mintha lassított film peregne bukkannak elő a régmúlt mozzanatai, pillanatai: nézd csak, éppen sorba állok a tornaterem öltözőjében (ki is áll előttem és mögöttem), várom, hogy rám kerüljön a sor és megkapjam a védőoltást, apura gondolok, aki azt mondta otthon „szorítsad össze a fogadat és nem lesz baj”, már én jövök, a doki éppen az ellenkezőjét javasolja „lazítsad el magad”, már szúr is, persze összeszorítom a fogamat és szúró-maró fájdalmat érzek a karomban, de már kész is. Most meg pók-focizunk a tornateremben, nagy a zsivaj, zsibongás, persze mi nyerünk, már megy a magasugrás is, én jövök, 145 cm-en a léc, már csak ketten maradtunk Balázs Tamással, Ő ollózva én egy kitekert hasmánt-guruló „stílussal” ugrom, de az eredményt nem mutatja a „dokumentum-híradó”, izzadtan öltözünk, alig van idő, a tíz perces szünet semmire nem elég, rohanás föl a másodikra, jön Krasznai tanár úrral, a mindenki „kedvenc tanár úrával” a műszaki ismeretek óra. Váratlanul annyit mond csak: a lányok menjenek az udvarra most, a fiúkkal van egy kis megbeszélni valóm, a lányok sivalkodva-boldogan mannek le és már a tanár úr beszél: azért, mert az almás kert nincs kerítéssel elzárva, nem kell az almát ellopva leszedni, nem értjük, mit akar ezzel mondani, de már folytatja is, tudom, hogy hívogató ebben a korban a lányok gömbölyűsége, de ez nem azt jelenti, hogy minden gömbölyűt azonnal meg kell simogatni, mi lesütjük a szemünket, Ő befejezi, „látom megértettétek…”.

Nézegetem a képet.

Tele az udvar, évzáró, mindjárt vége van, engem szólítanak: „jó sportoló – jó tanuló” díjat kapott, s már mondják is a nevemet és büszkén kibaktatok, átveszem a Timur és csapata jutalom-könyvet, vissza a helyemre, a búcsúzó diákok nevében szólni fog, s megint hallom a nevemet, mit is mondtam akkor? Talán, hogy milyen szép volt, hogy soha nem feledjük el, hogy tele lett az útravaló tarisznyánk, hogy mindent köszönünk és talán Adytól: „Bár zord a harc, megéri a világ,/ Ha az ember az marad, ami volt:/ Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.”

Homályos szemmel tovább nézegetem a képet…

2019. 06. 10. pünkösdhétfő