2020. február hónap bejegyzései

STAFÉTA (19.) „KITÖRÉS”…

Beszélgetni kell Velük.
Nagyon sokat beszélgetni.
Hogy ŐK többet örülhessenek,
kikerüljék a köveket,
ne kövessék el azokat a hibákat,
amiken én, mi elbuktunk.
Hogy ŐK boldogabbak lehessenek!

– Papa! Képzeld el: megyünk túrázni!
– Nagyszerű, kis-unokám, és kivel mentek?
– A gimiből többen, jó buli lesz!
– Hű, ez izgalmasnak tűnik.
– Papa, neve is van a túrának: „kitöréstúra”!
– …
– Most miért hallgatsz, Papa?
– Nem tudom, mit mondjak hirtelen.
– Úgy izgulok: mi a „Kitörés 25”-öt akarjuk megcsinálni, az majdnem 25 kilométeres, ha megcsináljuk kapunk egy vaskeresztet is, kora-este van az indulás, és ha minden rendben lesz, akkor hajnalban érünk a célba, olyan izgi!
– Szoktál máskor is túrázni, mert nem hallottam még erről a szokásodról?
– Nem, most lesz az első túrám, de hát jönnek a többiek is, úgyhogy én is megyek. ott a helyem.
– Értem. De elgondolkodtál azon, hogy mi is volt a „Kitörés”? Miért ez a túra neve?
– A Joci látta a tévében, hogy lesz ilyen, ami megemlékezésféle arról, hogy a Budapestet védő hős katonák, a becsületük érdekében nem adták meg magukat a szovjeteknek, akik megtámadták Budapestet, hanem elhatározták, hogy kitörnek a gyűrűből és kitörtek.
– Nem voltak hősök!
– Miért nem, Papa: a becsületükért harcoltak!
– Értelmetlenül és kilátástalanul harcoltak!
– Hát éppen ez az: a becsületükért!
– Nem, kis-unokám, nem azért. Akkor már a harcok eldőltek: nyugaton is, keleten is, Budapest védelme már nem osztott, szorzott, csak még több lett az értelmetlen áldozat. Akkor ez egy igazán gyáva tett volt, mert aki kiadta a parancsot a kitörésre, az is tudta, hogy csak a vágóhídra küldi az embereket, csak meghosszabbítja a szenvedést. A becsületes döntés az lett volna, ha megadja magát és megmenti a katonák, civilek életét.
– Erről a Joci nem beszélt.
– És a történelem órán nem kérdeztétek a tanárotokat?
– Nem, minek, mindent ránk hagy.
– Inkább olvass, erre ne menj el, ha rám hallgatsz!
– De mit olvassak? Mert hosszút nem szeretek, meg bonyolultat se, meg inkább a telómon nyomkodom az internetet.
– Tudod: a dolgok nem akkor kezdődnek, amikor cselekszel, hanem akkor, amikor tudod, hogy mit cselekszel, és tudsz arra is válaszolni: miért. A „jó buli lesz”, nem jó válasz, az csak a második válasz lehet.
– De tényleg jó buli lesz!
– Nem! Mert ez egy „emléktúra”, valami olyan esemény emlékére, amit nem ünnepelni kell, hanem elgondolkodni rajta, hogy nehogy még egyszer bekövetkezhessen.
– De hát sokan ünneplik!
– Nem azon múlik, hogy hányan ünneplik vagy nem, hanem azon, hogy mit gondolsz róla, ezért kell olvasni, filmeket megnézni és elgondolkodni.
– Jaj, erre nincs is idő!
– De van! De kell, hogy legyen! Ne menj el erre a túrára, kis-unokám…
– Hát, Papa…
2020. 02. 12. szerda

Twitter novellák (76.)

„Bűnös vagyok, Urunk Jézus Krisztus irgalmában és végtelen türelmében bízva, bűnbánó lélekkel mégis elfogadom.” – felelte a kérdésre Jorge Bergoglio és Ferenc pápa lett.

„Isten engem úgy segéljen” – felelik a kiválasztott magyar „urak” s egyáltalán nem érzik bűnösnek magukat…

2020. 02. 11. kedd

ÉRTÉKELEM AZ ÉVE(ME)T, LÁTOM A JÖVŐ(ME)T…

ÉRTÉKELEM AZ ÉVE(ME)T, LÁTOM A JÖVŐ(ME)T…
Honfitársaim!
Ugye szólíthatlak benneteket így? Nem bántódtok meg, nem zavar, ha nem teszek különbséget köztetek és nem érdekel: ki keresztény közületek és ki nem az; honfitársam vagy akkor is, ha roma-magyar vagy Gyöngyöspatáról, ha magyar-zsidóként a rabbihoz fordulsz; ha elsírod magad, amikor megszólalsz nagyapádról, aki vagy ilyen vagy olyan ember volt, mert vagy így cselekedett, vagy úgy végezte, ahogy.
Szóval: honfitársaim!
Csapjunk rögtön a közepibe, semmi csűrés-csavarás, még csak egy indián hátasló nyihogása sem: miképpen nektek is, nekem is elmúlt – ahogy a többi – ez, a 2019-es év is: elvitte a devla! Nem is bánom, ott ette meg a fene, ahol, de juszt se siránkozom.
Ezen is túl-vagyunk végre!
Már nem lehet és nincs is több panasz rá, hisz ami elmúlt, arról jót vagy semmit. Akkor inkább a semmi. Fogyott abból már elég, de sajnos maradt is. Se nagy meleg, se nagy hideg nem volt; nekünk a tarcsiból futotta a rezsire, meg kalácsra is. Akkor meg legyen ennyi elég.
Bíz’ a jövő?!
Ez itt most a nagy kérdés, honfitársaim!
Ez.
Merre tovább, vajon merre van az előre?!
Mert ti is „látjátok feleim szümtükkel”, hogy én is haladjak a kórral, akarom mondani a korral; bizony mostanában nem az „Új időknek új dalaival” arat, legalább itthon sikert a magyar! Ti is azt látjátok ugye, amit én, hogy: „mik vogymuk: isá, por ës homou/ vogymuk. Mënyi milosztben/ terömtevé elevé miü isëmüköt/ Ádámot, ës adutta valá neki/ „paraadicsumot házoá” fölidézése teszi boldoggá, ujjongóvá hazánknak az un. hazafias többségét? Akik úgy látják az ő’ szümtükkel, hogy végre nyúlunk őseinkhez, szent énekihöz (legalább érteném is, amit írok, mondok) mindenki megelégedésére. De bizony én sajnos a kisebbséghez tartozék, aki „Engede ördög intetének, és evék az[on] tiltott gyümölcstol” még ha „az[on] gyümölcsben halált evék” is! Hát most megnézhetem magam, s velem együtt azok az átkozott gyümölcs-evők mind, a haza rút ellenségei!
Hol van már „Dévény”?! Bizony most megint oda van.
De jövőre is oda lesz-e? Hátha talán közelebb (lép)?
Mert gondoljátok meg, legalább Ti, kisebbségben leledző honfitársaim, akik „megzavartátok” azt az áldottan békés, még csak nem is a Duna-parton zajló megemlékezést, meddig lehet az, hogy mindig egy picike gólocskával marad le nemzeti tizenegyünk az mennyekbe jutástól: egyszer ránk is virrad(hat) csak majd az szerencse csillaga (még ha nem is a tiltott önkényuralmi jelképe)! És akkor lesz itt minden meg Kánaán, talán még családi pótlékemelés is, bár annak még kisebb a valószínűsége, mint hogy a mi Dzsudzsinknak elsüljön a lába.
Szóval: föl-föl a fejjel, nem kell átmenni a szemben lévő járdára (még), nem kell a villamos végébe húzódni (még), jelvény se kell, kitűző se: hát akkor?! Talán idén se lesz nagy meleg, se nagy hideg; talán Nektek is, nekünk is „fussa” még a tarcsiból a rezsire, ha kalácsra már nem is…
2020. 02. 10. hétfő

A BESZÉD…

A BESZÉD…
– Árpikám, a beszédem?
– Tessék, FŐNÖK!
– Na nézzük, mi a fő üzenetem?
– A világon „kizökkent az idő” és nekünk magyaroknak kell …
– NEKEM!
– Ja, igen, bocsánat, elírta a titkárnő.
– Hagyd a rizsát, akkor mutasd és mondd a címszavakat!
– Fehér, keresztény heterók és magyar rémisztők! Kitörünk!
– Ez jó! Ütős! Lehet a főcím is! Mi van még?
– A magyar nagykövet magyar népdalokat tanított a perui gyerekeknek!
– Ez se rossz, mondjuk elmondom, hogy „Ez elmönt nyúlászni,/ Ez möglűtte,/ Ez mögfőzte,/ Ez mögötte,/ Ez elmosogatott.”
– FŐNÖK! Erre nem is gondoltam, máris beleírom!
– Aztán?!
– Gyurcsány és Gyurcsányné…
– Az mindig bejött eddig: Soros és migráns is kell!
– Az is van, természetesen!
– Most mit fogok ígérni népemnek?
– Amit szokott, FŐNÖK: bort, búzát, de nem békességet, hanem harcot!
– Ez is jó! Mikorra?
– A bort meg a búzát az ezredfordulóra, a harcot már tegnaptól!
– Hát a család?!
– A FŐNÖKÉ?
– Nem, róluk már gondoskodtam!
– Ja, a többiek? A négy kerék már megvolt…
– Nincs ki ezeknek a kerekük, nyugodtan mondhatom újra és újra és újra.
– Ez is nagyon ott van: FŐNÖK! Tényleg: mondja ugyanazt újra és újra és újra, mert ismétlés a „nemtudás” anyósa…
2020. 02. 10. hétfő

TEGNAP LETT A MA HOLNAPJA…

„Ha a ma lesz a holnap tegnapja
Tedd a bús emléket az ablakba
Nehogy szomorúan gondolj a tegnapra
Tölts még egy kortyot a poharadba!”

Szól Demjén dala a Bergendy együttestől, a „Ma lesz a holnap tegnapja”, nézem az 1976-ban készült videót a You Tube-on, a fiatal és az „öreg” arcokat, a fákon is ülök ritmust-verő lábait, Bergendy kopasz tarkóját, „Rózsi” fejét beborító bodros haját, az ütemet tapsoló kezeket, a hatalmas tömeget. ’76-ban tényleg mindenki komolyan gondolta: „Ma lesz a holnap tegnapja”, ami aztán – egy „kicsit” később – el is jött, be is következett.

Nézem a tegnapi szégyenletes, a „Kitörés napja”-ról „megemlékezésről” készült képeket, olvasom Ungváry Krisztián interjúját a HVG-ben: a „Hősök?”-ről.
Tisztelem Ungváryt, fölkészültségét, alaposságát, tárgyilagosságát és higgadtságát.
De most mellbe vág, letaglóz, amit ír. A relativizálása. Mintha meg akarna felelni a kor uralkodó szellemének. Mintha el akarná fogadni az új kánon követelményét.

Mert szerinte nem voltak hősök Budapest ostrománál: sem itt, sem ott. Mert szerinte a német (magyar) katonák nem voltak hősök, mert a háború meghosszabbításáért harcoltak és szétkövették a várost: „Aki ilyen háborús célért esik el, az nem hős, hanem áldozat”. De – szerinte – nem voltak hősök a szovjet katonák sem, „hiszen a honvédelem mellett akarva-akaratlanul a sztálini diktatúrát is szolgálták. Nem véletlen, hogy német oldalon is majdnem egymillió szovjet állampolgár harcolt”. Vagyis Hitler (később Magyarország is(?)) a Szovjetuniót a „Sztálini diktatúra” leveréséért támadta meg, vagyis a Szovjetunió nem is honvédő, hanem polgárháborút folytatott.

Mintha olvastam volna ezt már valahol.

Mintha erről írt már volna valaki.

Igen. Voltak áldozatok: a budapesti lakosság.

A „Ma lesz a holnap tegnapja” – szól a You Tube-on.

Nem: Tegnap lett a ma holnapja…

2020. 02. 09. vasárnap

(A kép a HVG-ből)

A „VERA NÉNI”

A „VERA NÉNI”
(a NAT bevezetéséhez…)

Nem szerettem a magyar órákat.
Mindig izgő-mozgó gyerek voltam, imádtam sportolni, főleg a labdajátékokat szerettem. Meg aztán – vigyázz: ez itt most a nagyképűség helye – „okos” gyerek voltam: imádtam a számtant, később a matematikát, fizikát, mindent hamarabb megértettem, mint a többiek az osztályban, ezért cefet rossz is voltam. Amikor egy matek-feladatnál rájöttem a megoldásra, már igazán nem is érdekelt a kiszámítása, ezért abban sokszor számolási hibákat vétettem vagy egyszerűen ott hagytam, csak a megoldás menetét írtam le. A történelmet is szerettem: olyan izgalmas volt mindig.
De a magyart nem.
Mert ott éppen ellenkezőleg: ülni kellett, elmélyedni az olvasottakon. értelmezni a leírtakat, meg kívülről megtanulni, bemagolni verseket, brh. A sok kötelező olvasmányt elolvasni (miközben kinn sütött a nap, meg hívtak a lányok is). A helyesírásról nem is beszélve, az a sok kivétel is. Meg féltem is a „Vera nénitől”, ami persze összefüggött a „magyar-órától” való ódzkodásommal is. Az utolsó padban ültem mindig, mellettem a Fehér Gabi ült, aki pont az ellentétem: mindig mindent elolvasott, értett, mindig készült és persze tudott is. Nem volt sikerélményem, egyszer sem.
Aztán hirtelen minden megváltozott, átfordult: talán a szerelem, talán „mégis” elkezdtem felnőni, rácsodálkozni a világra, hogy az nem is olyan egyszínű, nem is olyan egyszerű, a kutya tudja már. Mert éppen akkor a „Beszél a fákkal a bús őszi szél” című Petőfi verset vettük, pontosabban ott tartottunk, de csöngettek és vége lett az órának. Mindenki elemezze otthon, legközelebb megbeszéljük – mondta Vera néni, és mert abban a félévben még nem „szerepeltem” éreztem, most én jövök. Minden délután Marival, első szerelmemmel, a Feneketlen tó partán üldögéltünk a „padunkon”, ott és akkor megszűnt a világ számunkra: se Vietnám, se kosárlabda, se szocializmus, csak a fák beszélgettek a bús őszi szélben velünk. Elővettem a táskámból a Petőfi kötetet meg a mindig magamnál hordott noteszemet (nem az irodalomfüzemet), el kezdtem olvasni a verset és az lecsapott rám. Elkezdtem írni. Mari csak ült mellettem, nem szólt semmit, csak a fák rázták merengve fejüket. És elkezdtem „elemezni”, ami nem is „elemzés” volt, inkább a vers és a pillanat „ihlette” reakció, egy irracionálisan szerencsés találkozás. Elkészültem, de sok minden bennem maradt, leíratlan maradt. Még aznap éjjel is villámok cikáztak bennem: a vers nem hagyott aludni. Másnap persze engem szólított föl Vera néni: olvasd föl! – nem lehetne inkább, hogy szabadon beszéljek? – kérdeztem krákogva, de Ő szokott határozottsággal és szigorral mondta: olvasd! És én dadogva, akadozva – mert a padon írtak macska-kaparások voltak, alig olvashatóak – fölolvastam az „elemzésemet”. Az osztályban „csodálkozóan beszédes” hosszú csönd lett, én óvatosan fölnéztem Vera nénire, akinek az arcáról hirtelen eltűnt a szigor, az újbóli kudarcomtól való félelme (mert valójában „szeretett” engem is, ahogy minden gyerek-tanítványát), egy pici csillag jelent meg a szemében, mosolygóssá vált az arca, kinek mi a véleménye a Gyuri „írásáról”? És az osztálytársaim – a vers alapján, ahhoz kapcsolódóan – elmondták érzéseiket, véleményüket.
Azóta le nem rakom a könyveket, már alig tudom elrakni az olvasni valókat, ha utazni megyek, a batyumban nehezebb a könyv, mint más…
Köszönöm Vera néni!
2020. 02. 07. péntek

TE MIRE EMLÉKSZEL?

TE MIRE EMLÉKSZEL?
Olvasom a Balatoni nyaraló-t. Ungváry Rudolf mesél. Egyszerűen, mégis lebilincselően elmeséli tegnapunkat, rávezet-elvezet a mánkba, hogy megértsük: kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk.
Egyik szereplőjéről írja: „… és lehet, hogy ő is úgy vélte, döntésétől függ, ha az nem is, hogy ki a burzsoá meg ki a zsidó, de talán az, hogy mire akar emlékezni, és mire nem. A lélek nem bírna mindent ép ésszel elviselni, ami önmagának ellentmond.”
Igen, gondolom én is, a lelkünk nem bírná, ezért mazsolázgatunk, szelektálgatunk, választgatunk – és nem nézünk szembe vele. Azt hisszük, akkor „szebbé” válik a múltunk; talán meg sem történtté, ami megtörtént; akkor mi mindig „jók”, „igazak”, „bátrak” és „hősök” lehetünk.
De hát minden hiába: nem így van.
Akkor se, ha ezt a miniszterelnök sugallja; ha a legújabb NAT tartalmazza; ha elsírjuk magunkat, miközben arra és úgy emlékezünk, ahogy az nekünk éppen megfelelőnek tűnik.
Aztán a dolgok, dolgaink mennek tovább. Ugyanúgy, ahogy eddig: megint elkövetjük ugyanazokat a hibákat, bűnöket; megint „hősök” leszünk és győzteseknek hazudjuk magunkat; megint „csak a magyar”; megint és megint…
Te most, amikor olvasod e sorokat, vajon mire emlékezel? És miért arra? És talán később, valamikor megbeszéled valakivel, mondjuk nagyapáddal, nagyanyáddal, apáddal, anyáddal, a gyerekeiddel? Nektek is van egy burzsoátok és egy zsidótok? Vagy nektek mások jutottak?
Ne hazudjunk tovább, legalább magunknak ne: le van szarva a NAT, meg akik kitalálták és akik megíratták, azok is.
2020. 02. 05. szerda

AZ ÓVÓNŐ

Ma megint jó napom lesz – ébredt reggel és jóízűt nyújtózott még egyet a paplan alatt a melegben. Lelki szemei előtt lepörgette az induló napot, ma koradélután találkozom a Julival, este meg színház Erikával, nem is rossz, közte meg a gyerekek az „ovimban”, mert pénzt is kell keresni.

Néhány éve meghalt a férje, azóta egyedül él a nyugdíjából meg amit mellé keres. Korábban óvónő volt a kerületi óvodában, és amikor nyugdíjba küldték úgy döntött, tovább „óvónősködik”, ha jönnek gyerekek hozzá. És jöttek: sokan ismerték, szerették, mert mindig kedves, előzékeny volt az emberekkel, figyelt rájuk, értette a helyzetüket, a véleményüket és alkalmazkodott hozzájuk, mindig elmondta a véleményét, ami soha nem volt bántó és konfrontatív; lehetett így is, úgy is érteni, hát mindenki értette is, pontosan úgy, ahogy akarta. Szóval ezért szerették, tisztelték és vitték hozzá a gyerekeket. Minden a legnagyobb rendben megy – gondolta és fölkelt, kiment lezuhanyozni, fogat mosni, aztán az elengedhetetlen kávé, miközben már tervezni kezdte a következő utat Erdélybe, aztán Varsóba, Párizsba.

De ma nem jött senki.

Többször kiment az ajtó elé, nyomogatta a csöngőjét, hátha az romlott el, de annak semmi baja sem volt. Mi történhetett – morfondírozott magában és bement a konyhába, kitöltötte a második kávéját, aztán visszatéblábolt a szobába és leült a tévé elé a süppedős foteljébe. A reggeli beszélgetős műsor ment éppen, talán az ATV-n, de nem érdekelte, gyorsan átkapcsolt az M1-re, ahol meg egy államtitkár mondta el, hogy mennyi mindent kapnak a családok, a gyerekek és Európa minket csodál. Ott ragadt. Hallgatta a magabiztos hangot, a riporter segítő kérdéseit és elfogta valami erős nyugalom, bizsergés járta át a testét, ugye-ugye, jól látom, nem kell mindig „a semmi ágán” ülni, van itt minek örülni, minden a legnagyobb rendben van, félrebillent a feje és elbóbiskolt, miközben a kávés-pohár lassan a szőnyegre huppant.

Félóra múlva riadtan nyitotta ki a szemeit, először nem is tudta hol van, aztán meglátta a kávés-foltot a szőnyegen, mellette a poharat is, azonnal kiment az álom a szeméből és fölpattant, kirohant egy rongyért, amit bevizezett és elkezdte dörzsölni a foltot, ami elhalványodott, de teljesen nem tűnt el. Aztán az órájára pillantott, aztán a tévére, már a Ma délelőtt ment, aztán elkomorodott: hol vannak a gyerekek, miért nem jönnek már? Idegesen megdörzsölte a szemét, megvakarta viszkető orrát, megint bement a fürdőszobába és belenézett a tükörbe. Mi lehet a baj – kérdezte a tükörből visszanéző arctól, nézte a visszanéző szemeket, a táskás ráncokat a szemek alatt, a csapzott hajat, így mégsem mehetek este színházba és máris ugrott a telefonhoz, tárcsázta a fodrászát, aki délután 4-re adott időpontot, addigra úgyis elmennek a gyerekek. Akkor Julit lemondom, nem is baj – gondolta, úgyis állandóan csak a gondjairól, problémáiról akar beszélni, arról, hogy mennyire nem jó semmi sem, mindig lóg a Facebook-on és írja csak írja, ömleszti magából az ellenzéki röfögéseit, csoda, hogy él még, hogy nem ment az agyára, többször mondta is neki, hogy ne ugráljon, örüljön, hogy utazhat, írhat, olvashat, még szabadon szitkozódhat is, hangot adhat az elveinek, úgyse kell ennél több ennek a népnek, már nagyon unja, lehetne többet, értékesebbet tenni kérdezte a végén mindig, de nem akar összeveszni vele, mégiscsak 40 éves barátság, sok emlék és varázslat, mosolyodott el hirtelen a kitekert verscím miatt.

De most mit csináljak, miért nem jönnek? – vágott belé megint a kés. Csupa megbízható, jól-szituált családból való gyerekkel foglalkozott, a szülőknek nem volt gond, hogy fizetni kell a gyerekek miatt, a „megőrzéséért”, meg persze ő is mindent megtett, hogy a gyerekek jól érezzék magukat: olvasott nekik, játszott velük, amikor tehették mindenfelé mentek, még hajókázni is elvitte őket, miattuk tanult meg bánni a notebookkal, az Ipaddal, interaktív meseszoftvereket töltött le az internetről, milyen jókat szórakozott ő is a gyerekekkel.

Most meg nem jönnek. A francba is.

Ekkor kezdett el zenélni a mobilja, a „VUK” zenéje szólalt meg, akkor az egyik szülő hív – gondolta és idegesen rögtön fölkapta az „okoskát” a dohányzó-asztalról, a kezében a készülékkel elkezdett a szobában föl-alá járkálni, majd nagy levegőt vett és megnyomta a villogó kis zöld telefon-kagylót és beleszólt: Igen? Rögtön megismerte a „kis-István” (a gyerek „önérzetesen” nem engedte a Pisti becéző megszólítást, már az első alkalommal „düh-rohamot” kapott miatta) apukájának a hangját, aki a nemlétező, de mégis informálisan funkcionáló szülői munka-közösség mindenkori szószólója volt, egyébként dúsgazdag vállalkozó, aki kormányzati körökbe is bejáratos volt, meghívásos pályázatok egyik liblingje is. Neki is segített, amikor ügyvédre volt szüksége egy önkormányzati engedéllyel összefüggő csip-csup ügyben. Beszélhetünk? – kérdezte és meg sem várta a válaszát, arról van szó, hogy beszélgettünk a többi szülővel és most átmenetileg egyelőre nem vinnénk a gyerekeket magához a mai naptól, a pénzt erre és a következő hónapra természetesen mindenki átutalja, köszönjük; és elhallgatott. De miért – krákogta bele a füléhez erősen szorított okos-telefonjába, miért? Egy ideig nem jött válasz, már azt hitte, „kis-István” apukája kilépett a vonalból, amikor megszólalt: fontos hívásom van, be kell fejeznünk, nem kellett volna azt a büdös-cigány gyereket is fölvennie a csoportba azért, mert az apja zenész, még nem ide való, na minden jót, azért köszönjük – és már csak a süket csönd „hallatszott”.

Az óvónő lerogyott a fotelbe, „okoskát” maga mellé ejtette: nem is vettem föl azt a cigányt – mondta gondolatban a válaszát; nem is akartam fölvenni, nem vagyok én hülye, mit csináljak, bejött elegánsan, tisztán az a cigányzenész apa, elmondta, hogy sokat utazik és zenél külföldön, Párizsban, Londonban, New-Yorkban még Ausztráliában is, de a gyereket nem tudja magával vinni, az estéket-éjszakákat megoldotta, a napközben a probléma, de én elküldtem, hogy tele vagyok – mondta és mondta, persze csak magának. Aztán abbahagyta, csak bámult maga elé.

Nem baj, akkor fodrász és egy kikapcsolódó színház. Ekkor megint megszólalt Ákos dallama az „okoskából”, akkor Erika az és már hallotta is az ismerős „szia” köszönést, de most valahogy furcsa volt a hangja; szia, felelte egy kis rossz érzéssel a hangjában; hallom elmentek a gyerekek a cigány miatt, hiába mondtam neked, hogy nem kell másfelé is kacsingatnod, honnan tudod? – kérdezett vissza, mire azonnal jött a válasz, itt nincsenek titkok, kicsi ez az ország, különben is a kezünkben van minden, szóval ma nem mehetünk együtt a színházba, hanyagolj egy darabig, majd elnémult „okoska”…

  1. 02. 03. hétfő

LUJZA ÉS JENŐ

LUJZA ÉS JENŐ

(utánzat)

 

  • Jenő! Én el akarok válni tőled!
  • Lujza, értem: máris megyek mosogatni.
  • Akkor is!
  • Jó, akkor utána ki is takarítok!
  • Jenő, ezt eddig is csináltad, akkor is válok és kész.
  • De Lujza, mi van veled, miért akarsz most hirtelen válni?
  • Mert akkor rögtön lenne 809 millió forintom meg neked is.
  • Honnan veszed ezt a butaságot, Lujza?
  • Hát a Rogán Anti vagyonbevallásából.
  • Jaj, Lujza: azt a Rogán csak úgy mondta.
  • És „csak úgy” mondhatja?
  • Mondhatja, de akkor ki kell vizsgálni, ha valaki följelenti.
  • És?
  • Hát följelentették.
  • És?
  • Ne bosszants, Lujza, persze, hogy nem vizsgálták ki.
  • Értem, illetve nem értem, de mindegy: de mondd Jenő, neked nem kellene vagyonbevallást tenned?
  • Nem.
  • Kár, mert akkor te biztosan az Orbán Viktort utánoznád.
  • Miért utánoznám az Orbán Viktort?
  • Mert neki sincs semmije, ahogy neked se.
  • De az Anikó asszonynak van!
  • Aha, akkor nekem miért nincs?
  • Mert te nem szereted a tokaji borokat!
  • Megszeretném, ha ez kell!
  • Lujza! Hagyd abba!
  • Jól van, Jenő: ne idegeskedj, még koronát kapsz.
  • Mit kapok?
  • Koronavírust: azt írja az internet, hogy az öregek meg a legyengültek a legveszélyeztetettebbek!
  • Ez igaz, szóval ne idegesíts föl.
  • Rendben van. De miért nem utazunk egyet, Jenő?
  • Mit nem csinálunk?
  • Hát utazzunk.
  • Hova akarsz utazni, Lujza?
  • Börtönbizniszbe.
  • Jaj! Lujza! Az egy üzletág!
  • Tudom, Jenő, mondta is az Orbán Viktor, hogy vannak olyan emberek, akik ügyvédnek mondják magukat és 12 ezer pert indítottak és az Orbán Viktor nem tudja, hova tették ezek az ügyvédek az etikai kérdéseket?
  • Nem tudom, Lujza: de az Orbán Viktor megkérdezhetné a debreceni barátját, aki foglalkoztatta a Mohácsit, aki a legtöbbet kapta.
  • Jenő, te nem vagy a debreceni barát barátja?
  • Nem.
  • Tudtam, kár. De Jenő: nagyon jó, hogy te nem tudsz kenyeret sütni.
  • Miért jó, Lujza?
  • Mert akkor menekülhetnénk, rohanhatnánk a világba, mint a Srí Lanka-i pékek a székelyek elől.
  • Lujza: sajnos azok a székelyek az M1-et nézik rendszeresen.
  • Értem, de Jenő: akik áttörik a kerítésünket, azok bőrfertőzést kapnak? Hol kapták a bőrfertőzést, a kerítésnél vagy az előzetesben?
  • Nem tudom, Lujza.
  • Kár, de olyan csinik voltak bebugyolálva, azért az nem semmi, hogy mindegyikük hozott magával ilyen ruhát, köpenyt, száj-maszkot, sapkát.
  • Nem hozták, kapták.
  • Tőlünk?
  • Persze.
  • És ki adta nekik, a Kásler vagy a Pintér?
  • Nem tudom, Lujza, de hagyd abba, ez nem vicces.
  • Szerintem se, de Jenő: a NAT vicces?
  • Miért lenne vicces?
  • Mert a Kásler miniszter, tudod, a tízparancsolatos is nevetett.
  • Nevetett?
  • Persze, hogy társadalmi vita lesz.
  • Ja, azon nevethetett.
  • Viszont a tanárok nem nevetnek.
  • Én sem, Lujza, fölháborító és tiltakozni kéne mindenkinek, mi lesz így a gyerekeinkből, unokáinkból: Kertész Imre ki, Tormay Cécile be, az üldözött magyarság, meg a Trianon fölötti gyász a lényeg…
  • Jenő, most ideges vagy? Menj inkább teniszezni.
  • Miért mennék teniszezni?
  • Mert elmarad a budapesti ATP torna, pedig kormányhatározat is van róla, hogy legyen, így biztosan kapsz szabad pályát.
  • Lujza, hagyjál békén.
  • Te Jenő, hallottad: a Pamela Anderson 12 nap házasság után válik!
  • Nem, nem hallottam.
  • Azt írta Pamela a Hollywood Reporternek, hogy kell neki egy kis idő, hogy átgondolja az egészet.
  • Nagyon bölcs a Pamela.
  • Te Jenő, akkor én is átgondolom azt a válást…
  1. 02. 02.vasárnap