„Ha a ma lesz a holnap tegnapja
Tedd a bús emléket az ablakba
Nehogy szomorúan gondolj a tegnapra
Tölts még egy kortyot a poharadba!”
Szól Demjén dala a Bergendy együttestől, a „Ma lesz a holnap tegnapja”, nézem az 1976-ban készült videót a You Tube-on, a fiatal és az „öreg” arcokat, a fákon is ülök ritmust-verő lábait, Bergendy kopasz tarkóját, „Rózsi” fejét beborító bodros haját, az ütemet tapsoló kezeket, a hatalmas tömeget. ’76-ban tényleg mindenki komolyan gondolta: „Ma lesz a holnap tegnapja”, ami aztán – egy „kicsit” később – el is jött, be is következett.
Nézem a tegnapi szégyenletes, a „Kitörés napja”-ról „megemlékezésről” készült képeket, olvasom Ungváry Krisztián interjúját a HVG-ben: a „Hősök?”-ről.
Tisztelem Ungváryt, fölkészültségét, alaposságát, tárgyilagosságát és higgadtságát.
De most mellbe vág, letaglóz, amit ír. A relativizálása. Mintha meg akarna felelni a kor uralkodó szellemének. Mintha el akarná fogadni az új kánon követelményét.
Mert szerinte nem voltak hősök Budapest ostrománál: sem itt, sem ott. Mert szerinte a német (magyar) katonák nem voltak hősök, mert a háború meghosszabbításáért harcoltak és szétkövették a várost: „Aki ilyen háborús célért esik el, az nem hős, hanem áldozat”. De – szerinte – nem voltak hősök a szovjet katonák sem, „hiszen a honvédelem mellett akarva-akaratlanul a sztálini diktatúrát is szolgálták. Nem véletlen, hogy német oldalon is majdnem egymillió szovjet állampolgár harcolt”. Vagyis Hitler (később Magyarország is(?)) a Szovjetuniót a „Sztálini diktatúra” leveréséért támadta meg, vagyis a Szovjetunió nem is honvédő, hanem polgárháborút folytatott.
Mintha olvastam volna ezt már valahol.
Mintha erről írt már volna valaki.
Igen. Voltak áldozatok: a budapesti lakosság.
A „Ma lesz a holnap tegnapja” – szól a You Tube-on.
Nem: Tegnap lett a ma holnapja…
2020. 02. 09. vasárnap
(A kép a HVG-ből)