A KUTYÁM SEM ÉRTI…
A dolgozószobámban fejemet a hátrakulcsolt két kezemre téve, hátradőlve ülök a székemben, merengve nézek ki a nyitott ablakon. Kinn szikrázó napsütés, a fenyőnk már az eget ostromolja, a tuják is ágaskodnak a magasba, de körülöttük rezzenéstelen csönd, a rigók is valahol messze, zümmögő bogarak sehol. Minden mozdulatlan. Sóhajtok, előrehúzom a kezeimet, megigazítom a szemüvegemet és elkezdem püfölni a gépem: A KUTYÁM SEM ÉRTI…
A hátam mögött ekkor az ajtó – alig érzékelhetően – megmozdul (nem tudom tökéletesen becsukni, valamelyik kábel nem engedi a „kinyithatatlan” bezáródást), alig hallhatóan surranó hanggal kinyílik és öreg-kutyám, Kyra ide-oda billegve besomfordál, megáll mellettem, csak áll, nem szól semmit, csak meleg szemeivel kérdően vagy talán esdeklően fölnéz rám, látja, hogy nem mozdulok, hát – mintha mellső lábával lemondóan legyintene – a székem mögé lép és lehuppan oda, előre-nyújtva lábait, fejét ráteszi és elalszik. Nem érti, ilyenkor mindig nagy sétákat tettünk korábban.
De most „csak” itthon vagyunk.
Reggeltől-estig. Estétől-reggelig.
A házunkban. Néha a kertünkben.
Már három hete.
A kutyánk, Kyra is itt van velünk.
De most ő másképpen viselkedik.
Mert ő: nem érti.
31 napja kezdődött. Mármint nálunk, Magyarországon. Addig itthon a hülyítés ment: a magyarok karakterérről; a soha nem látott gazdasági sikerekről; a konzultációs demokrácia felsőbbrendűségéről; a keresztény Európát elsöprő migráns-áradatról; a buta, tanulni sem akaró cigánygyerekekről; a magyaroknak még ennél is jobb lesz matolcsys-ábrándjáról. És akkor berobbantak az iráni diákok(?), és néhány nappal később megváltozott a hang, mert már komolyabbra, majd komolyra fordult a történet.
A kutyám, Kyra minderről semmit se tudott. Akkor még nem is volt mit tudnia, értenie. Csak sétálni akart, élvezni az „olvasást”, ami neki a fák, bokrok tövének a szaglását jelentette; a „vadászatot”, mert a séta az volt mindig, vadászat.
Aztán fölállt a „törzs” és azonnal (ugyanúgy, ahogyan azt a kormány korábban is mindig tette) „tájékoztatni” kezdett: mindenből van elég, de azér’ építünk egy konténer-kórházat is; a maszk és a teszt ló@art sem ér; a fiatalok és a középkorúak nyugodtan lófráljanak, menjenek a kormányzati sajtótájékoztatókra, rájuk nem hat a vírus (hogy ők is terjeszthetik, arról nem volt „tájékoztatás”); a foci a világ legjobb sportja, meccsekre lehet menni; azér’ vigyázzunk a migránsokkal, mert ők „ki tudja”; az iráni diákokat kizsuppoltuk, mert randalíroztak; az öregek az igazán veszélyeztetettek, vigyázzatok rájuk; egyébként meg urai vagyunk a helyzetnek. Aztán megírták a felhatalmazási törvényt a „főparancsnoknak”(??), amit aztán – kisebb csetepaté után – el is fogadtak. A hírek ömlöttek az internetről, a tévékből, rádiókból: Európa elesett, már Amerika is, Magyarországon is elkezdtek emelkedni az elrettentőszámok. Az emberek persze a kezdeti „engem úgysem érint” közömbösségéből hirtelen felelősebben gondolkodó, aggódó emberekké váltak, felismerték és elfogadták a helyzetet, alkalmazkodtak a helyzethez; maszkot kezdtek varrni és viselni, tudomásul vették a kérést: „maradj otthon”. És akkor nem valami megállt hirtelen, semmi nem úgy ment, mint ahogy azelőtt. A vírus persze köszönte, megvolt továbbra is.
A kutyám viszont nem találta a helyét. Idegesen föl-alá rohangált, nem hagyott a helyemen, folyton hívott: menjünk már, mint azelőtt. Aztán abbahagyta, talán elfáradt, olyankor a lábamhoz feküdt, nem mozdult.
Kinn a szabadban elcsendesedett minden: az autók eltűntek az utcánkból, gyerekzsivaj sem zavart bele a csöndbe, a kutyák sem ugatták az idegent, mert nem jött idegen, mindenki behúzódott a vackába. Az emberek vártak: volt, aki bízott, mert a kormányfő hatalmas mentőcsomagról beszélt; mások – az elmúlt évek páviántáncai után – már nem hittek az ígéreteknek: az összefogás helyett újból ketté vált az ország. (Nézem Röhrig Gézával, aki most New Yorkban mentőzik a video-interjút, aki arról beszél, hogy elképesztő és szívet melengető az emberek szolidaritása egymás és a mentősök, orvosok, ápolók felé, mindenki ugyanazt akarja, együtt akarja.)
A kutyám erről mit se tudott, ő a gazdi közelségének biztonságában, a szagok és ízek elbűvölő világában élt, a mindennapi séták és önfeledt játékok tobzódását élvezte, ami most hirtelen semmivé foszlott: a gazdi alig mozog, nem viszi vadászni, mi történhetett?
De nem is a „hívekre” és a „bizalmatlanokra” szakadtság volt az egyetlen kettéosztottság az országban. Ennél sokkal élesebb határvonalat húzott a vírus a kilátástalan helyzetbe kerülők és mindenki más közé. Most ugyanis minden, ami eddig rejtve volt a (talán nem is olyan) mélyben fölgyorsulva a felszínre tör, nyílttá válik, és akkor válaszolni kell a kérdésre: hogyan tovább?! De vajon látjuk-e, hogy most ez a kérdés? Vajon erre keressük majd a választ?
A kutyám nem érti, csak fekszik mögöttem és halkan szuszog.
Én nem szuszogok.
Csak én sem értem…
- 04. 06. hétfő