KUTYÁK…
A kis termetű oroszlánkutya büszkén és fejét fölvetve rohangált a rózsadombi villa kertjében, vidáman elszaladt a medence melletti márványköveken, aztán keresztül törtetett a pázsiton és a kerítés mellett magasodó, ötméteres tujákat kezdte szaglászni: az egyik tövében berogyasztotta hátsó lábait, leeresztette kicsi popsiját és komótosan pisilni kezdett. Hirtelen megmerevedett, abbahagyta a pisilést és az orrát izgatottan jobbra-balra mozgatva szimatolni kezdett: „ki közeledik, egy ismeretlen szagú valaki, hisz ez egy fekete szőrcsomó, de legalább fiú” – és nyugodtan folytatta a pisilést.
A kerítés túloldalán ekkor a „fekete keverék szőrcsomó”, Picur, aki addig magányosan baktatott fölfelé a járdán, orrát néha a fűbe nyomta, nagyokat fújtatott, valami ehetőt keresett, most megállt, ő is fölkapta a fejét, szembogarai kivilágosodtak, farka az égnek meredt, kettőt vakkantott: „hisz itt valahol egy lány van, meg kell néznem, nagyon jó-szagú” – és máris közelebb futott a kerítéshez; és akkor megpillantotta a pici oroszlánkutyát.
Az oroszlánkutya abbahagyta a dolgát, ő is megemelte a farkát és lassan, méltóságteljesen a kerítéshez baktatott.
Egymásra néztek, orrukat a kerítésen keresztül összedugták, szippantottak kettő-hármat, majd lassan elkezdték csóválni a farkukat, miközben az orrukat továbbra is izgatottan mozgatták ide-oda: ismerkedtek. Nem volt bennük semmi előítélet, nem voltak előre elhatározott és eldöntött szándékaik: csak a szagokat „ízlelgették” és mert abból nem veszélyre, harcra következtettek, a farkuk még hevesebben kezdett járni.
- Hát te – kérdezte az oroszlánkutya, hol jársz, ahol a madár se jár?
- A gazdim elment hazulról, munkát keres, én meg éhes vagyok – felelte Picur, a „fekete keverék szőrcsomó”, miközben a szeme mosolygott, mert már azzal is a jóllakottság érzése öntötte el, hogy meglátta a kis oroszlánkutyát.
- De itt nagyon veszélyes, erre nem lehet csak úgy járni-kelni – felelte vidáman vakkantgatva a kutyalány, itt visítozó autók járnak gyakran és mérges emberek kiabálnak belőlük!
- Én nem félek, mit árthatnak nekem – morrant vissza a „fekete keverék szőrcsomó”, legföljebb elfutok.
- Nem úgy lesz az, „elfognak és felkötnek”, így mondják az emberek – csaholta izgatottan az oroszlánkutya, menekülj, fuss, amerre látsz!
- Nem félek én – felelte büszkén a „fekete keverék szőrcsomó”, sokszor kerültem már ilyen helyzetbe, de most nagyon éhes vagyok.
- Nem lehetsz olyan éhes, hogy még az életedet is kockáztasd – vakkantotta most a feleletét a kis oroszlánkutya, én még nem éreztem soha olyan éhséget, hogy kockáztassam érte az életemet, milyen az?
- Hű, nagyon nem jó: a gyomrod helyén egy üres hordó van, ami állandóan dübörög kajáért, csontokért – felelte Picur, a „fekete keverék szőrcsomó”, nagyon rossz érzés, még aludni se tudok olyankor.
- Én mindig elalszom, van egy puha fekhelyem, benn a lépcső alatt, de néha a gazdi ágyába is befészkelhetek – így az oroszlánkutya.
- Jó neked, látom szép helyen élsz.
- Jó gazdim van, már tíz éve – így a lánykutya, engem minden jóval ellát, de nem szereti az idegeneket, megerősítette a kerítést, áramot is vezetett bele, de most kikapcsolta, csak éjjel működteti, az idegen-migráns kutyákkal szemben kíméletlen, dühös rájuk, bántja-veri őket, nem is értem, de engem szeret.
- Egy gazdi vagy szereti a kutyákat, vagy nem: olyan nincs, hogy csak egyeseket szeret közülük – morogta egy kicsit mérgesen a „fekete keverék szőrcsomó”.
- Most haragszol rám? – nyafogott a lánykutya.
- Rád nem, de nagyon éhes vagyok – így Picur.
- A sarkon van egy nagy mindenes bolt, a gazdim szolgái oda szoktak menni venni mindenféle jót, talán neked is adnak ott valamit – jött rögtön a válasz.
- Már voltam ott, elkergettek onnan, megdobáltak, mert idegen-ismeretlen kutyának tartottak – vonyította Picur.
- Várjál – felelte az oroszlánkutya és elrohant a táljához, ami most is tele volt mindenféle jóval.
De közben vijjogva feltűnt egy csúnya autó, dudaszó harsant, kiugrott belőle egy ember és elkezdett Picur felé rohanni.
De akkor már a „fekete keverék szőrcsomó”, Picur nyakába vette a lábait és elinalt.
Az oroszlánkutya lihegve visszarohant, pofájában tartotta a kis-tálját, amiben mindenféle kaja volt, de addigra Picur eltűnt.
Az oroszlánkutya leheveredett a kerítés mellé, ahol még mindig érezte a „fekete keverék szőrcsomó” szagát, kis fejében cikáztak a gondolatok, szívében az érzések.
Estig nem mozdult onnan.
A gazdija, aki már tíz éve a gazdija volt hazatért, keresni kezdte, hívogatta, de az oroszlánkutya nem felelt neki: csak várt, várt a magas tuja tövében és nem értette a világot…
- 05. 30. szombat