2020. május hónap bejegyzései

A „NÉZŐTÉRRŐL”…

A „NÉZŐTÉRRŐL”…

Ülök a tévé előtt.

Nézem a „darabot”.

Nézd csak: hisz ez az országunk, a városunk, a kertem, a házam, hisz rólam szól, én vagyok a főszereplő! De jó!

Végre egy darab, ami rólam, rólunk szól.

Mennyien játszunk benne!

Fölismerem magam, meg a szomszédot is, ő meg a polgármesterünk; nini az ott a 94 éves nagybácsikám, ott meg a gyerek meg az unokák, hát ebben a darabban tényleg mindenki ott van!

És milyen hosszú! Már órák óta megy, és mégis mindig történik valami. Mennyi mindenre ismerek rá. Tényleg: valóban így történt?

Ki is írta?

Ki rendezte?

Mennyi minden történik! Egyszer fönn, másszor lenn. Még hiszünk valamiben, már megvetjük. Most a barátom, szövetségesem; nézd csak, már utál, sőt gyűlöl is. Az előbb még ellenforradalom volt, most meg már a pesti srácok. Hová tűnt a Marx szobor? Már megint a kereszténység meg a hit, a nők meg menjenek szülni. „Hordót neki!” – most Soros a gaz bankár? Térdre, imához – most meg már ott térdel ő is. Együtt dolgozunk a minisztériumban, most se ismer, lerakja a telefont is. Ady a kedvenc, most miért nem szabad róla beszélni? Nagy Honvédő Háború – most meg polgárháború a Sztálin ellen. Tanulni, tanulni, tanulni – kétkezi közmunkások kellenek, fölösleges a történelem, irodalom.

Micsoda kavalkád, alig lehet eligazodni benne.

Kellene egy fix pont, de hol van az a fix pont?!

Európába – Európából! Gaz oligarchák – már nem is olyan megvetendők. Ruszkik haza – Putyin a haver. Mi befogadó ország vagyunk, de kell a kerítés. Demokrácia nélkül nem lehet, felhatalmazás kell! A munka társadalma leszünk, de mindenki annyit ér, amennyije van.

Ki is írta?

Ki rendezte?

De mi lesz a vége: happy end vagy nem?

Ha ez limonádé darab, akkor a jó elnyeri majd a méltó jutalmát, a gonosznak pedig coki!

És ha nem limonádé?

Ha ez egy Shakespeare darab?

Mi is volt az elején? Mert a Shakespeare darabokban, aki bűnnel indít, az a végén csúfosan elbukik. Közben persze vér, vér és vér. Hogy is kezdődött? Mert vér az van.

Ki is írta?

Ki rendezte?

A hazugság is bűn? Most is? Vagy csak a másoké az.

Meglátjuk. Úgysem azt kell figyelni, amit mondanak.

De akkor miért azt figyeljük?

Ki is írta?

Ki rendezte?

Mindegy: mi szerepelünk benne, benne vagyunk a tévében. Az is valami. Már az is valami? Hisz Bözsi nénik vagyunk mindannyian, akiknek azt lehet ígérni, amit akar az ígérő: úgyis elhisszük. Bennünket lehet ám ámítani: stadionnal, focival; „három szoba, három gyerek, négy kerék”-kel; a magyarként olyanok, de olyanok vagyunk, tőlünk dől hanyatt a világ; kipcsakok, türkök és hunok is vagyunk; az ám, ezer évesek!

Ki is írta?

Ki rendezte?

Nem nézem tovább. Már nem is hallgatom. A sör is elfogyott. A kutyám hangosan horkol.

Holnap is lesz nap.

Folytatódik majd a darab.

Ki is írta?

Ki rendezte?

 

  1. 05. 09. szombat

A HAZUGSÁG AZ HAZUGSÁG…

A HAZUGSÁG AZ HAZUGSÁG…

(„Nem arról van szó, hogy ki hazudik, mert azt tudjuk, hogy ők hazudnak, mi pedig igazat mondunk.”

(Orbán Viktor, 2020. május 8.)

„nemcsak a titkon

félignyílt ajtón

ijedten

besuttogott hírekben”

 

„Ha sikerül Budapesten a halálozási arányt csökkenteni, akkor Budapesten újraindulhat az élet” – hallottuk ezt is ma reggel a szokásos pénteki reggeli showban.

Akkor nézzünk néhány számot, bár minek (az alapadatok a KSH és a hivatalos „vírusos” oldalról).

A járvány 58. napja van.

A „hivatalosan koronavírusban” meghaltak száma Budapesten és Pest megyében 310 fő.

Így a kormányzati kimutatások(???) szerint eddig naponta 6 ember halt meg a koronavírusban, de náluk már korábban diagnosztizáltak krónikus betegségeket is, így – Müller Cecília tisztifőorvos asszonyt idézve – a vírus „csak fölrakta az ire a pontot”.

A KSH minden évben közöl halálozási adatokat és a most a kormány is a koronavírus járványról.

Az adatok tragikus, de nem drámai helyzetet mutatnak (hangsúlyoznom kell: ezek a hivatalos adatok, amiért nem én, nem is Karácsony Gergely, de még nem is Gyurcsány Ferenc és Soros György, hanem a kormány tartozik felelősséggel)!

Ahogyan a tisztifőorvos asszony korábban mondta, a halálozási arány ebben az évben a koronavírus járvány miatt nem nőtt. Ugyanakkor a fertőzöttek körében a halálozási arány Európában a legmagasabb (14,25%)! Budapestre és Pest megyére vonatkozóan az arány 18,65%.

A miniszterelnök a halálozási arány csökkenéséhez kötötte Budapest és Pest megye „fölszabadítását”, bár a fehét zászlóval érkező „Osztyapenko kapitányt” nem fogadja,  sőt tartózkodik mindenféle tárgyalástól. Arról nem szólt, hogy az aránynak mennyire kellene lecsökkennie, s arról sem, hogy a magyar halálozási adatok tragikusan kiugró sokasága miből fakad: vajon azzal függ-e össze, hogy az elmúlt időszakban az egészségügyi intézmény-rendszert szándékosan (tudatosan?) mostoha-gyerekként kezelte az állami költségvetés; az orvosok, ápolók „csak” ígéreteket kaptak bérnövelés helyett; és a járvány alatt lényegében leállt az ellátás.

Érdekes módon a hivatalos oldalon a „Hatósági házi karanténban” lévők és a „Mintavételben” részesült állampolgárok számát nem tüntetik föl Budapest-Pest megy és Vidék bontásban.

Lehet, hogy nem a város „Bűnös város”, hanem…

  1. 05. 08. péntek

TÚLÉLJÜK EZT IS…

TÚLÉLJÜK EZT IS…

 

Kiba@tatok bennünket.

Mert nem a ti kutyátok kölykei voltunk.

A „biztonság kedvéért” ránk küldtétek az ÁSZ-t és a firkászaitokat is.

Meghurcoltatok mindannyiunkat.

Aztán ezt abbahagytátok, mert nem vezetett sehová.

Aztán listára tettetek, letiltottatok.

Nem engedtetek elhelyezkedni a minket.

Egyszer és mindenkorra leckét akartatok mutatni.

A gyerekeink, szüleink, rokonaink után nyúltatok.

Aztán hirtelen ezt is abbahagytátok.

Elkönyveltétek: nekünk már úgyis annyi.

Lezártátok a könyvelésünket.

Archiváltatok bennünket.

Hogy ha bármikor kell, elővehessétek megint.

Mert kukkoló szemeitek mindig éberen figyeltek.

Aztán megerősödtetek.

Sőt: már semmire és senkire nem figyeltetek.

Sem szegénység, sem nyomor, sem betegség; sem kórház, sem iskola, sem orvos, sem tanár, közalkalmazott számotokra nem létezett.

Csak magatokra, a lakájaitokra, az alattvalóitokra és a focira figyeltetek.

Semmi nem lett elég, minden kevés volt nektek, mindig több és több kellett.

Nem törődtetek mással, csak a szerzéssel.

Hamar gátlástalanok lettetek.

Senki más, csak ti.

Számotokra a szégyenérzet ismeretlen és megvetendő kispolgári csökevény lett.

„Nincs semmije, az annyit is ér” – vallottátok és valljátok.

Már a hatalom sem lett elég.

A megbuherált kétharmadotok se.

Mindenki ellenség lett.

Mindenki.

Még te is, aki nem is tudsz róla.

Egyre bátrabbak lettetek.

Egyre jobban és jobban kinyílt a csipátok.

Már a világ, a csillagos ég kellett.

A határtalanság.

A korlátlanság.

És akkor – lassan és késve – a migránsozást és Sorost egy pillanatra feledve felismertétek a lehetőséget.

A járványt.

A vírust.

Cselekedtetek.

Bezártatok.

A „mi” érdekünkben.

Szakemberek véleményét nem meghallgatva: össze-vissza kapkodtatok, beszéltetek, utasítgattatok, vásárolgattatok, hazudtatok arról, hogy van elég, meg raktárban van.

Most enyhítetek.

A „bűnös” városokban büntettek.

Megint össze-vissza beszéltek: el sem mehet Budapestről, mégis mehet; kinyithatnak a rendelők, de előtte…

Egyre jobban kilóg a lólábatok.

Egyre jobban kilóg.

Egyre jobban.

Túléljük ezt is…

  1. 05. 07. csütörtök

BELÉPHETNEK…

BELÉPHETNEK…

Megjelent a közlemény.

A Hivatalos Értesítőben.

Ők jöhetnek, át a határon.

Nem Budapestiek. Nem a bűnös városból valók.

Napszámosok.

A járvány alatt.

Mert már enyhítés van.

Nekik.

Persze a határon a határt őrzők majd megnézik, fertőzöttek-e.

Ha a gyanú fölmerül, akkor irgum és burgum.

Mert már a határt őrzők is orvosok, tudják, amit tudniuk kell.

Katonák, de ehhez is értenek: parancsot kaptak, hát értenek hozzá.

Ahogyan a kórházban szolgálatot teljesítő katona-parancsnokok is.

Aztán majd a következményeket 41 évre titkosítják.

Ahogyan annál a külügyérnél is tették.

A Pesti úton történtek nem titkosak.

Azok a két év múlva(?) esedékes választást szolgálják.

A koronavírus elleni „harchoz” nincs közük.

A napszámosok jöhetnek.

Mert kellenek a csókos magyar új-földbirtokosoknak.

Akik nem arisztokraták.

Csókosok.

Hát jöhetnek a napszámosok.

Majd jönnek is.

Újra beindul.

Újra?

Dehogy: folytatódik minden ugyanúgy, ahogy eddig…

  1. 05. 07. csütörtök

DR ORBÁN VIKTOR MIHÁLY Őexcellenciájának,

DR ORBÁN VIKTOR MIHÁLY Őexcellenciájának,

a Felhatalmazott Miniszterelnök

FELCSÚT,

a Pancho Aréna mellett, közel a kis-vasúthoz

(a fordítást nem ellenőrizte senki, felelősséget nem vállalok)

 

Országában kétharmados becsben tartott Felhatalmazott Miniszterelnök úr!

 

Én egy európai ország kicsi falujában működő néppárti alapszervezetnek a titkára vagyok, s pártunk elnökségének a döntése értelmében engem ért (sajnos) az a megtiszteltetés, hogy válaszoljak Felhatalmazott Miniszterelnök úr dörgedelmes levelére. Tudja, amelyikben arról ír: „példátlan támadás és dezinformációs kampány ért engem és országomat”, bár ez utóbbit, szokása szerint nem támasztotta alá konkrétumokkal: sem azt, hogy Magyarország az országa, sem azt, hogy Magyarországot támadták.

Tudja: nálunk az a szokás – biztosan azért, mert nem vagyunk olyan „született intelligensek”, mint a magyarok, ahogyan azt annyiszor mondta már –, hogy felhatalmazás ide, felhatalmazás oda mindenkit bevonunk a döntések előkészítésébe, majd a megvalósításba is. Ehhez persze mindenki elegendő információt kap, megismerheti a valós helyzetet, hisz másképp nem is lehet HELYESEN dönteni.

Ahogy hallom, olvasom: Felhatalmazott Miniszterelnök úr országában ez nem így van, maguk mást vallanak, más, a történelemben már megismert és elvetett utat követnek. Tusk úr is hasonlókat mondott az interjújában, ami Őexcellenciájánál kicsapta a biztosítékot, de a hibát elfelejtette kijavítani, úgyhogy megint biztosítékot kell majd cserélnie!

Levele elején említette, hogy éppen a koronavírus-járvány elleni eredményes harc zajlik Őexcellenciájánál, mert emberéletekért küzdenek, s ilyenkor kapták az igen tisztelt nyakukba a példátlan támadást. Tájékoztatom Őexcellenciáját, hogy az egész világon zajlik a járvány elleni küzdelem, de példátlan módon más országokban a regnáló miniszterelnökök nem kértek kivételes felhatalmazást, éppen ellenkezően: igyekeztek bevonni minden erőt, szellemi és anyagi kapacitást a védekezésbe. Nekik nem számított, hogy kormánypárti vagy ellenzéki politikusról, gondolkodó és cselekvő emberről van-e szó, mindenki véleményét, javaslatát meghallgatták, mindenki cselekedete fontos lett. Ahogy hallani: nem kreáltak belső ellenséget, de még csak NAGY-MAGYARORSZÁG térképpel sem buzdították érettségire fiataljaikat.

Azt írja levelében, hogy hazugságot állít mindenki, mert az Országgyűlés ülésezik, teszi a dolgát, ha akarná, vissza is vonhatná a felhatalmazást Őexcellenciájától. Ha előterjesztené a kormánya. Majd, ha fagy – tartja a mondás, de a fagy ideje és mértéke ismeretlen, bár vélhetően Őexcellenciája számára nem az, mert ahogyan ezt annak idején mondták: „hogy ki a zsidó, azt, …”.

Bátorkodom fölhívni a szíves figyelmét arra, hogy – szokása szerint – nem pontosan idézte Vera Jourová biztos asszonyt mert kihagyta azt a szócskát, hogy „eddig” nem ütközött az európai szabályokba a magyar jogalkotás, bár a korlátlan idejű felhatalmazás egyedülálló a demokráciák gyakorlatában.

Felhatalmazott Miniszterelnök úr!

„Az ellőtt nyilat nehéz visszahozni” – tartja egy mondás még 1581-ből. Ne szégyellje, amit mondott, hanem meglett és fociban edzett férfiként vállalja. Nagy baj van, amikor az autós szembe megy a sztrádán a forgalommal, még nagyobb a baj, amikor fel is kiált: nem is egy!

Magyarország népének szurkolva

egy néppárti alapszervezeti titkár

2020. 05. 06.

FERTŐZÖTT VILÁG…

FERTŐZÖTT VILÁG…

Sétálok a kertünkben. A házunk mellett: az egyik kerítéstől a másikig. Aztán vissza. Egy, kettő, három… hatvan: számolom a lépéseimet. Minden nap, többször is. Nézegetem a zöldellő bokrokat, a bimbózó virágokat, ahogy egyre nagyobbra nőnek a fügéink, amint megjelenik az orgona virágja, egyre színesebb minden.

Közben jár az agyam. Mi mást tehetne. Jár. Még jár.

Járvány van. Karanténban vagyok, vagyunk. Bár, ahogyan a kormány propagálja már túl lehetünk a nehezén, már enyhíteni is lehet a szigorításokon. Hát enyhítenek is. Hogy milyen „elvi” alapon: vidéken miért, Pesten miért nem? Na, az nem világos, de az biztos: nem ott marad fenn a szigorítás, ahol a legveszélyesebb a helyzet. Vajon miért nem? De miért is kell nekem mindent értenem? Azért őket választották, azért szavaztak rájuk, hogy ők gondolkodjanak. Meg cselekedjenek. Nem? Én nem. Én továbbra is akarok gondolkodni, értékelni, meg úgy, ahogy módom van rá, cselekedni is. Annyi lesz a hatása, eredménye, amennyi. Akkor is. Különben lehetnék egy macska is akár. Vagy patkány is. Ahogyan mostanában hívnak.

Sétálok a kertünkben.

Mi történik most? Persze: járvány van. Világjárvány. Egyesek szerint „csak mesterségesen keltett pánik”: nem kéne így fölfújni. Mert ez csak egy lufi. Amire a világ irracionálisan reagált. Pontosabban: valakiknek az érdekében leállította a világot. Már, a sok civil áldozattal járó terrorista robbantásoknál is a szabadság korlátozása jutott a hatalom eszébe. A civilek érdekében. A mi érdekünkben. Aztán minden úgy is maradt. Mindannyiunk érdekében.

Sétálok a kertünkben.

Egyszer csak egy kis, kékesszárnyú sárga-begyű cinke-kismadár száll, szinte csapódik le a kerti asztalra és rögtön élesen-élénk, csivitelésbe kezd: mintha mérges lenne, vagy talán kérdezni akar valamit? Minden nap megjelenik, érdeklődve körülnéz, ugrálva halad az asztalon, közbe jobbra-balra nézeget, egyáltalán nem fél, hirtelen fölugrik a dolgozó-szobám párkányára, be a párkányon lévő virágcserépbe és hirtelen kikap a virágok közül valamit, talán egy bogarat és rögtön a magasba röppen. Öreg kutyám nem is hallja, békésen billegve baktat mellettem.

Sétálok a kertünkben.

Most érek a bitumenes utca felöli kerítéshez. Megállok: három hónappal ezelőtt itt olyan forgalom volt, a porról nem is beszélve. A sarkon állandóan autók torlódtak, dudáltak, állandó kiabálástól volt hangos a környék, nem csoda: nem lehetett belátni a kanyart, a fölszerelt tükörnek csak a kerete volt meg és dehogy tolatott volna vissza az egyik vagy a másik autó, inkább veszekedtek. De szép is volt – gondolom a nagy csöndben, mozdulatlanságban.

Sétálok a kertben.

Járvány van. Ez a legnagyobb baj. Ez a legnagyobb baj? Egy kis szellő libbenti meg a napernyőt, a tuják is megmozgatják gémberedő ágaikat, 48, 49, 50, lépkedek tovább. Ez most tényleg olyan veszélyes járvány, hogy így kellett reagálni? Annyi véleményt lehet olvasni, hallani: kinek lehet, van igaza? Miért ez drasztikus reakció? A tudósok mondják ezt is, azt is. Már nekik se lehet hinni? Ők is figyelik, kiszolgálják, akiket kell? Hm, ők miért lennének mások: ők is „emberből” vannak. De nekik ott a lehetőség a tudományos sikerre, elismerésre! Mégis? Mégse? Ez a rohadt politika – gondolom, minden politika. Te mindig csak politizálsz, nem unod még – hallom a testvér, a rokon, a barát korholását; nézd a szépet, a cinkét, nem kell a politika! És? Akkor mi van? Hisz most nem találkozhatok az unokáimmal, a gyerekeimmel, a barátaimmal; nem folytathatjuk a vitáinkat egy sör vagy narancslé mellett, nem mehetek színházba, nincsenek meccsek… Ez a politikamentes élet?!

Nincs olyan…

Sétálok a kertünkben. A házunk mellett: az egyik kerítéstől a másikig. Aztán vissza. Egy, kettő, három… hatvan: számolom a lépéseimet. Minden nap, többször is. Nézegetem a zöldellő bokrokat, a bimbózó virágokat, ahogy egyre nagyobbra nőnek a fügéink, amint megjelenik az orgona virágja, egyre színesebb minden.

Közben jár az agyam. Mi mást tehetne. Jár. Még jár.

  1. 05. 03. vasárnap

ÉLJEN MÁJUS ELSEJE!

ÉLJEN MÁJUS ELSEJE!

A Baranyai utca 18-i általános iskolába jártam a felső-tagozatos koromban. Jó osztály volt, voltak szerethető tanáraink, fiatalok voltunk és akkoriban kezdtünk „ébredezni”: rácsodálkozni a világra meg a lányokra, rákérdeztünk a lényegre, föltettük a „miért” történt, van így kérdéseket is, (óvatosan) lázadoztunk is, kezdett kinyílni a csipánk.

Az egyik évben a mi iskolánk is bekerült a május elsejei fölvonulás záróképét alkotó „sportolói” csapatba. A „tornatanárnőnk vezetésével április utolsó két hetében rendszeresen próbáltunk, hogy az „előadás”-ra rendben menjenek a gyakorlatok. Aztán április 28-án ki kellett mennünk a Dózsa György útra, a Dísztribün elé egy „éles” főpróbára, ahol a több-száz „sportoló” gyerek a rendező utasításai szerint lejátszotta a „darabot”. Többször is. Utolsóra zenére is, akkor jött az utasítás: amikor a zene véget ér, mindenki rohanjon a Dísztribün elé és integessen és hurrázzon az ország vezetőinek.

Izgatottan vártuk a díszelőadást, amit persze közvetített a tévé is. Már órákkal előbb – piros, sárga, zöld tréningben – kimentünk a gyülekező helyünkre és lelkesen rosszalkodtunk. Aztán csak eljött az indulás pillanata: kivonultunk a helyünkre, úgy-ahogy lezajlott az „előadás”, a záróképen kirajzolódott az „Éljen Május Elseje!” felirat (talán nekem az É betűben a vonásnál volt szerepem), majd a zene elhalkult, és én elkezdtem rohanni a Dísztribün felé. A többiek még maradtak. Akkoriban munkásőrök sorfala biztosította a Dísztribün védelmét. Annyit láttak, hogy egy gyerek rohan feléjük, egymásra néztek, talán összébb is húzódtak, mutogattak – én csak rohantam tovább. Elkezdtem kiabálni, hogy „HURRÁ! HURRÁ!”, akkor észleltem: egyedül rohanok, elbizonytalanodtam egy pillanatra, de szerencsére akkorra már mindenki észbe kapott, rohanni és kiabálni kezdett…

Aztán vidáman hazamentünk.

Rég volt, hű, de szép volt!

  1. 05. 01. péntek