ÉLJEN MÁJUS ELSEJE!
A Baranyai utca 18-i általános iskolába jártam a felső-tagozatos koromban. Jó osztály volt, voltak szerethető tanáraink, fiatalok voltunk és akkoriban kezdtünk „ébredezni”: rácsodálkozni a világra meg a lányokra, rákérdeztünk a lényegre, föltettük a „miért” történt, van így kérdéseket is, (óvatosan) lázadoztunk is, kezdett kinyílni a csipánk.
Az egyik évben a mi iskolánk is bekerült a május elsejei fölvonulás záróképét alkotó „sportolói” csapatba. A „tornatanárnőnk vezetésével április utolsó két hetében rendszeresen próbáltunk, hogy az „előadás”-ra rendben menjenek a gyakorlatok. Aztán április 28-án ki kellett mennünk a Dózsa György útra, a Dísztribün elé egy „éles” főpróbára, ahol a több-száz „sportoló” gyerek a rendező utasításai szerint lejátszotta a „darabot”. Többször is. Utolsóra zenére is, akkor jött az utasítás: amikor a zene véget ér, mindenki rohanjon a Dísztribün elé és integessen és hurrázzon az ország vezetőinek.
Izgatottan vártuk a díszelőadást, amit persze közvetített a tévé is. Már órákkal előbb – piros, sárga, zöld tréningben – kimentünk a gyülekező helyünkre és lelkesen rosszalkodtunk. Aztán csak eljött az indulás pillanata: kivonultunk a helyünkre, úgy-ahogy lezajlott az „előadás”, a záróképen kirajzolódott az „Éljen Május Elseje!” felirat (talán nekem az É betűben a vonásnál volt szerepem), majd a zene elhalkult, és én elkezdtem rohanni a Dísztribün felé. A többiek még maradtak. Akkoriban munkásőrök sorfala biztosította a Dísztribün védelmét. Annyit láttak, hogy egy gyerek rohan feléjük, egymásra néztek, talán összébb is húzódtak, mutogattak – én csak rohantam tovább. Elkezdtem kiabálni, hogy „HURRÁ! HURRÁ!”, akkor észleltem: egyedül rohanok, elbizonytalanodtam egy pillanatra, de szerencsére akkorra már mindenki észbe kapott, rohanni és kiabálni kezdett…
Aztán vidáman hazamentünk.
Rég volt, hű, de szép volt!
- 05. 01. péntek