2020. május 3. nap bejegyzései

FERTŐZÖTT VILÁG…

FERTŐZÖTT VILÁG…

Sétálok a kertünkben. A házunk mellett: az egyik kerítéstől a másikig. Aztán vissza. Egy, kettő, három… hatvan: számolom a lépéseimet. Minden nap, többször is. Nézegetem a zöldellő bokrokat, a bimbózó virágokat, ahogy egyre nagyobbra nőnek a fügéink, amint megjelenik az orgona virágja, egyre színesebb minden.

Közben jár az agyam. Mi mást tehetne. Jár. Még jár.

Járvány van. Karanténban vagyok, vagyunk. Bár, ahogyan a kormány propagálja már túl lehetünk a nehezén, már enyhíteni is lehet a szigorításokon. Hát enyhítenek is. Hogy milyen „elvi” alapon: vidéken miért, Pesten miért nem? Na, az nem világos, de az biztos: nem ott marad fenn a szigorítás, ahol a legveszélyesebb a helyzet. Vajon miért nem? De miért is kell nekem mindent értenem? Azért őket választották, azért szavaztak rájuk, hogy ők gondolkodjanak. Meg cselekedjenek. Nem? Én nem. Én továbbra is akarok gondolkodni, értékelni, meg úgy, ahogy módom van rá, cselekedni is. Annyi lesz a hatása, eredménye, amennyi. Akkor is. Különben lehetnék egy macska is akár. Vagy patkány is. Ahogyan mostanában hívnak.

Sétálok a kertünkben.

Mi történik most? Persze: járvány van. Világjárvány. Egyesek szerint „csak mesterségesen keltett pánik”: nem kéne így fölfújni. Mert ez csak egy lufi. Amire a világ irracionálisan reagált. Pontosabban: valakiknek az érdekében leállította a világot. Már, a sok civil áldozattal járó terrorista robbantásoknál is a szabadság korlátozása jutott a hatalom eszébe. A civilek érdekében. A mi érdekünkben. Aztán minden úgy is maradt. Mindannyiunk érdekében.

Sétálok a kertünkben.

Egyszer csak egy kis, kékesszárnyú sárga-begyű cinke-kismadár száll, szinte csapódik le a kerti asztalra és rögtön élesen-élénk, csivitelésbe kezd: mintha mérges lenne, vagy talán kérdezni akar valamit? Minden nap megjelenik, érdeklődve körülnéz, ugrálva halad az asztalon, közbe jobbra-balra nézeget, egyáltalán nem fél, hirtelen fölugrik a dolgozó-szobám párkányára, be a párkányon lévő virágcserépbe és hirtelen kikap a virágok közül valamit, talán egy bogarat és rögtön a magasba röppen. Öreg kutyám nem is hallja, békésen billegve baktat mellettem.

Sétálok a kertünkben.

Most érek a bitumenes utca felöli kerítéshez. Megállok: három hónappal ezelőtt itt olyan forgalom volt, a porról nem is beszélve. A sarkon állandóan autók torlódtak, dudáltak, állandó kiabálástól volt hangos a környék, nem csoda: nem lehetett belátni a kanyart, a fölszerelt tükörnek csak a kerete volt meg és dehogy tolatott volna vissza az egyik vagy a másik autó, inkább veszekedtek. De szép is volt – gondolom a nagy csöndben, mozdulatlanságban.

Sétálok a kertben.

Járvány van. Ez a legnagyobb baj. Ez a legnagyobb baj? Egy kis szellő libbenti meg a napernyőt, a tuják is megmozgatják gémberedő ágaikat, 48, 49, 50, lépkedek tovább. Ez most tényleg olyan veszélyes járvány, hogy így kellett reagálni? Annyi véleményt lehet olvasni, hallani: kinek lehet, van igaza? Miért ez drasztikus reakció? A tudósok mondják ezt is, azt is. Már nekik se lehet hinni? Ők is figyelik, kiszolgálják, akiket kell? Hm, ők miért lennének mások: ők is „emberből” vannak. De nekik ott a lehetőség a tudományos sikerre, elismerésre! Mégis? Mégse? Ez a rohadt politika – gondolom, minden politika. Te mindig csak politizálsz, nem unod még – hallom a testvér, a rokon, a barát korholását; nézd a szépet, a cinkét, nem kell a politika! És? Akkor mi van? Hisz most nem találkozhatok az unokáimmal, a gyerekeimmel, a barátaimmal; nem folytathatjuk a vitáinkat egy sör vagy narancslé mellett, nem mehetek színházba, nincsenek meccsek… Ez a politikamentes élet?!

Nincs olyan…

Sétálok a kertünkben. A házunk mellett: az egyik kerítéstől a másikig. Aztán vissza. Egy, kettő, három… hatvan: számolom a lépéseimet. Minden nap, többször is. Nézegetem a zöldellő bokrokat, a bimbózó virágokat, ahogy egyre nagyobbra nőnek a fügéink, amint megjelenik az orgona virágja, egyre színesebb minden.

Közben jár az agyam. Mi mást tehetne. Jár. Még jár.

  1. 05. 03. vasárnap