2020. május 10. nap bejegyzései

„APÁK ÉS FIÚK”

„APÁK ÉS FIÚK”

Ilyenkor, a magyaros („Langyos a sör, de nekünk így is jó”) karanténban mit csináljon az ember: olvas. Kiül a teraszra, bekapcsolja a gépét; innen is, onnan is megnézi az aktuális híreket; aztán gyorsan ráklikkel a kedvenc oldalaira és érdekes tanulmányokon kezd elmélkedni.

Aztán abbahagyja.

Hátradől a székében, összekulcsolja a kezeit a tarkója mögött és hallgatni kezdi a madarakat. Jé: megint itt vannak, megint csivitelnek, végre valami jó is, ebben a „leállt” világban, de jó! A fekete rigó is egyre közelebb merészkedik hozzá, kíváncsian néz rá: hát te meg mit csinálsz? – kérdi szemeivel és rögtön aztán elröppen. Persze, a tojó ott ül fönn a fészekben a tojásokon, neki meg mennie kell kajáért. Hát elrepül.

Akkor végre a gépe mellől fölemeli az odakészített könyvet, „hülye” szokása szerint megsimítgatja, megtapogatja. Mindjárt a végére érek ennek is – gondolja elégedetten. Pedig ismeri a végét, tudja a véget. Mégis: újra és újra olvasgatja, ízlelgeti a szavakat; keresi azt a mondatot, azt az egyet, a fontosat, az aktuálisat. A ma is élőt. A neki szólót. Az itt és most neki szólót.

Érdekes: az a mondat mindig egy másik mondat lesz. Soha nem ugyanaz. Mert attól függ, mikor olvassa. Az „Apák és fiúk” mindig mondanak valamit. Persze náluk, „ott a világ közepén”, akik kimozdítják a világot a sarkából, sajátos értelmet kapnak. Náluk az apák „bűnei” mindig apáról-fiúra szállnak. Nincs menekvés. Se apelláta. Érv-nélküli világukban ez válik érvvé.

De most mégse ez izgatja. Csurka óta ez már nem izgatja. Pedig mindig fölröppennek újabb és újabb „apák és fiúk”-at gennyedző történetek. Amik a kitaláló terjesztőket minősítik. És a gyűlölet-propagandát szolgálják. Amire nincs ellenszer. Goebbels 1943. május 8.-án írja Naplójába: „Cikkem, „A háború és a zsidók”, minden várakozás ellenére a semleges országokban is nagyon erős visszhangot kelt. Azt hittem, a zsidók majd igyekeznek agyonhallgatni, de nem ez történt. Csodálkozással figyelem, milyen terjedelemben idézik. Ebből kiderül, hogy a zsidók olyan ostobák, hogy érveimet terjesztik a világban…”. (Dunakönyv Kiadó, 1994. 356. old.)

De számára most az az izgalmas kérdés: tényleg mindent le kell rombolni ahhoz megint, hogy valami új és jobb jöjjön? Hányszor kell még egy évszázadon belül mindent lerombolni? ’45-’49’-’56-’89-2010 után mi jöjjön még?

Nagyapját nem ismerte. A családi legendák szerint egyszerű ember volt, aki nem akarta megváltani a világot. Csak néha jól akarta érezni magát, ha ehhez a pohárhoz kellett nyúlnia, hát ahhoz nyúlt. Tehetséges mesterember volt, de ezek az „apró belefeledkezések” tönkre tették őt is, meg a családot is. Az apja okos gyerek volt, a tanító mondta is, ezt a gyereket magasabb iskolába kell járatni, sokra vihetné. De hát mondani könnyű volt, viszont pénz a négy gyerekre kevés. Aztán jött a borzalom, túlélte. Visszajött, mehetett volna, de nem ment máshová, tanult, dolgozott, családot alapított, a magyaron kívül még három nyelven beszélt és – amiben hitt – egy „új, szebb világot” kezdett építeni. Aztán jöttek ők, a gyerekek. Más tudást szereztek, másként éltek, tagadtak is, meg nem is. Nekik már nem fekete-fehér, hideg-meleg, mi vagy ők lett a világ. Hát megváltoztatták ők is az előzőt.

Most meg már az is megváltozott. Megint fekete-fehér, hideg-meleg, mi és ők van.

„Apák és fiúk.”

Jönnek új gyerekek. Mennek is. Innen el. Ki a világba.

De az se más.

Megint a „nihil”.

De a mai helyett, vajon mit fognak majd építeni?!

  1. 05. 10.vasárnap