2020. június hónap bejegyzései

CSAK EGY KÉP…

CSAK EGY KÉP…

 

Készült egy fénykép.

Három férfiúról: Bródy Jánosról, Demeter Szilárdról és Szörényi Leventéről.

Ahogyan (cinkosan) mosolyogva néznek a kamerába.

A fénykép nem tűnik rejtett-kamerás képnek.

Persze megjelent a világhálón.

A „képnek” már csak „ez” a sorsa.

Eddig (még) helyreigazítást nem kért senki.

Azonnal robbant is a közbeszédben.

Fröccsenve jobbra-balra.

A szmötyi mindent azonnal összekent.

De miről is van szó, mik a tények? Demeter Szilárd Székelyudvarhelyen született; Óvónőképző Intézet iskolai végzettségű; (Tempetőfi álnevű) író, filozófus, politikai elemző, múzeumigazgató (wikipédia); aktív basszusgitáros (Stumpf András), a magyar popszakma miniszteri felelőse, aki az elkövetkező öt és félév alatt 25 milliárd forintot (miért hökkensz meg, ez nem a Lánchíd) költhet(ne) popzenei stratégiája szerint az ágazatba (válaszonline) fölrakott egy képet a Facebook oldalára: „Mindent láttak már, még azt is, ami szemmel nem látható – itt: Petőfi Irodalmi Múzeum.”.

Tehát: találkoztak.

Nyilván beszélgettek is.

Felnőtt férfiak, arról beszélgetnek, amiről akarnak.

Mi közünk hozzá.

Mi közünk hozzá?

Szörényi-Bródy legendák.

Műveikkel is, közéleti megszólalásaikkal is.

Ők pontosan tudják: egy kép, egy hang mennyi mindent jelent („akkor még bámultam a felnőtteket…”; „Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa”; „A Józsefváros mélyén, hol a házak összebújtak” …

És „mást” is jelent(het), ha …

Ez a kép így „retusált” kép.

Nem maradhat így…

  1. 06. 30. kedd

TEMETÉSEN…

TEMETÉSEN…

Az égen egyetlen felhő sem bontotta meg a kékséget, a nap vakítóan sütött a magasból és sugározta a forróságot, néha ugyan egy-egy szellő megrebbentette a hatalmas fák koronáját; a temető bejáratánál a kis sorompó a magasba ágaskodott; a ravatalozó körül azonban vibrált a levegő és sejtelmes homállyá változtatta a való világot.

Az emberek lassan, viszont egyre gyorsuló ütemben gyülekeztek, sűrű, hullámzó tömegben özönlöttek befelé, már a másik oldalát is kinyitották a kapunak, mégis csak lépésben, csoszogva lehetett beljebb jutni, mindenfelől szuszogások, nyögések hallatszottak.

A fekete-öltönyös, napszemüveges, fülükben drótos-kütyüt viselő férfiak szálfaegyenesen, mindenfelé fürkészve, látszólag egykedvűen, mégis magabiztosan és fenyegetően álltak a fekete ravatal elé kirakott széksorok körül. Halk vezényszó zörrent a fülhallgatókban, újabb fekete-öltönyösök jelentek meg és összezártak az ott lévőkkel.

Először persze az egyszerű, meghívóval nem rendelkező, „névtelen kis-emberek” érkeztek, a „talpasok”, akik önszorgalomból, elkötelezettségből vagy az elhunyt iránt érzett tiszteletből jöttek, ők csak a kordonon kívül, a gyalogút – fákkal nem árnyékolt – másik oldalán csoportosulhattak: ott később már egy gombostűt sem lehetett leejteni, mégis a tömeg egyre csak nőtt és sűrűsödött; a vállak már összepréselődtek, a lábak már össze-össze koccantak, rúgtak; az amúgy is komor arcok idegesen rándultak – szinte robbanásig feszült lett hirtelen a pillanat. De aztán mégse, az emberek, az évszázadok által magukra erőltetett néma és alázkodó fegyelmezettséggel vették tudomásul: temetés lesz, méltóságteljes temetés, amin részt vesz a miniszterelnök úr, beszédet is mond és a helyszínen hallgatva, a miniszterelnök úrral és a hullámzó tömeggel eggyé válva, kéjesen bizseregve a hallottakon mégis csak más, mint egy langyos sörrel a kezében, tévén keresztül nézni, akár egy meccset. „Ki lehet és kell bírni” – gondolták mindannyian és egykedvűen, egyre jobban izzadva, átnedvesedett, csurom-vizes ingjükben, kezükben a hervadó virágjukkal inkább tovább préselődtek, sodródtak, böködték és egyre durvábban löködték egymást.

Közben már halkan szólt a zene: Albinoni g-moll Adagio-ja a megafonokból, a ravatalon már ott feküdt a koporsó, körülötte a megszámlálhatatlan koszorúval, mindenütt hatalmas piros-fehér-zöld szalagos virág: középen a legnagyobb a miniszterelnök úré, mellette a családé, amott a kancellárminiszteré, odébb a kormányzó-párté, a búcsúzkodó szervezeteké, de az egyszerű, névtelen emberek még nem róhatták le tiszteletüket. A kandeláberek gyertyái sűrű fekete füstöt okádtak, minden kezdésre készen.

A ravatal elé kihelyezett széksorok fölött fekete ponyva feszült, ami valamit védett ugyan a nap vakításától, viszont a mozdulatlan levegő forrósággá áporodott alatta. Minden széken kis, fekete csíkkal keretezett papír a névvel, beosztással: a protokollosok többnapos egyeztetésének, értékelésének, a miniszterelnök politikai és egyéb szempontjait figyelembe vevő utasításának hűen megfelelve. A székek kezdtek megtelni, már csak a miniszterelnök úré volt üres: fekete fátyollal az arca előtt ott ült a megboldogult felesége és fekete halszálkás öltönyben egyetlen fia is, miközben sorban érkeztek a kormány tagjai, a legfőbb ügyész az első sorba; a püspöki kar tagjai, az állami hivatalok vezetői, a diplomáciai testületek meghívott tagjai a második sorba; néhány milliárdos, színész, laptulajdonos mögéjük. A hátsó székeket is elfoglalták már, oda a kormánypárti parlamenti képviselők, kisebb rangú, mégis befolyásos tisztviselők kerültek és máris jobbra-balra kezdtek nézelődni. A megboldogult feleségén kívül csak férfiak, alig megkülönböztethető férfiak: lelógó tokával, nagy hassal, egyre jobban izzadó homlokkal.

Vártak.

A miniszterelnökre vártak.

Sokan az órájukra lestek, az agyuk szélsebesen kezdett járni: mit is akartam megbeszélni most vele, vagy nem is vele, hanem …

Közben mindannyian fészkelődni kezdtek, többen a zakójukat babrálták, talán le is akarták venni, de mozdulatuk félbeszakadt, ahogy körül-néztek és látták, senki nem merte levenni a zakóját, hát ők is izzadtak tovább, már a combjukon, a lábszárukon is folyt a víz: még szerencse, hogy a székek nem érnek össze – gondolták. A szomszédjuk felé fordultak, „ez a meleg …”, mondták, „kibírhatatlan …”, jött azonnal a válasz, majd törölgetni kezdték homlokukat; „mindjárt kezdődik, a miniszterelnök úr konvoja most érkezik” – súgta halkan egyikük, majd mindenki fölállt a székéről, ájtatosan előre biccentette a fejét, próbált szemkontaktust létesíteni a miniszterelnök úrral, de ő nem nézett se jobbra, se balra, ment a helyére és amikor odaért meghajolt az özvegy előtt, aki lassan és nehézkesen fölemelkedett a székéről, előre nyújtotta kezét, a miniszterelnök két keze közé kapta a vékony, fekete kesztyűs kezet, közelebb húzta a szája elé és mintha megcsókolná odalehelt, nem zavarta a kesztyű sem, majd jobbra-balra aprót biccentve leült, a nyelvével megnyalta a szája szélét, kezével babrált a hasa alján a nadrágján és a szertartás megkezdődött…

Amikor a ravatalnál elhalkultak a Himnusz hangjai és elindultak a sírhely felé, kisebb tülekedés kezdődött: ugyan a koporsó mögötti protokolláris sorrend – a széksorok szerint – adott volt, de a sorokba-rendeződésnél mindenki „valaki” mellé igyekezett besorolni, mert „valakivel”, „valaki fontos emberrel” halaszthatatlan és elengedhetetlen megbeszélnivalója volt, miközben a „valaki” is „valaki” mellé igyekezett hasonló szándékkal. A „séta” alatt a zakók már kézbe kerültek, az izzadtság-foltos ingek, a szagok burjánzása azonban nem zavart senkit, legalább is nem mutatták. Aztán lassan elrendeződtek, méltóságteljesnek nem mondhatónak, de valahogy mégis rendezetten elindult a menet a fekete Mercedes mögött, elöl az özvegy és a fia mentek, mögöttük a miniszterelnök fekete-öltönyösökkel körülvéve, majd a többi „hatalmasság”. A talpasok még a gyalogút mentén várakoztak és főttek, de nem elégedetlenkedtek, csak innen-onnan hangzott el egy-egy suttogó hang: „nézd a drága miniszterelnök urat, milyen gondterhelt, csak nehogy valami baja essék”, „jaj, de jól csinálja a dolgát, nagy szerencsénk van vele” … és hasonlók.

Rögtön megindultak a „beszélgetések”: kijutottunk végre a nemzetközi porondra, egy-két körön túl kéne jutnunk, a miniszterelnök úr ezt adta ki parancsba, de ezzel a gárdával ez képtelenség lesz, erősítenünk kell, ahhoz meg még több pénz kell, a tao csak később jön, ugye meghitelezed – fordult a Mark Zuckerbergnél is gyorsabban gazdagodó a bankárhoz, persze, nem gond, a szokásos módon megy a pénz, felelte a bankár, miközben elkezdett előrefurakodni a miniszterelnök közelébe, de most ez nehezen ment: sokan törekedtek hozzá. Egyszer csak az egyik fekete-öltönyös odalépett hozzá, a miniszterelnök úr várja magát, jöjjön utánam, és határozottan vágott utat előre, a lassan haladó „méltóságok” kitértek az útjukból, s már ott is voltak. A fekete-öltönyös oldalra lépett, az ott bandukoló fekete-öltönyös bólintott és előre engedte a bankárt. Szevasz, kijutottunk – vágott bele rögtön, bár az özvegy meg a fia mindent hallottak, de ez a miniszterelnököt egy csöppet sem zavarta, most kell ütnünk a vasat, tovább kell jutnunk, legalább a csoportkörbe! – adta ki parancsba, mintha a bankár lenne az edző, vagy a csapat játékos-ügynöke és bármi köze is lehetne a sikerhez. A bankár hallgatott, várta a „kérés-parancsot”, a megfellebbezhetetlen utasítást. A pénz ugye rendben lesz – inkább mondta, mint kérdezte, de szólni kell az ultráknak, hangulatot, telt házat is akarok, a tévében orrán-száján nyomatni kell, hogy ilyen még nem volt, egy ilyen kis-csapat és mégis néhány év alatt eljutott a csúcsra, mert volt ötlet, kezdeményező készség, rátermett magyar emberek, érdemes volt! A bankár egyetértően bólogatott, de nem szólt semmit, már átélte néhányszor ezt a „sikert”, amiből aztán hatalmas pofára-esés lett a végén. De nem szólt mégse egy szót sem, felvillant benne a rég-múlt, amikor a miniszterelnök ellenzékben volt, és neki akkor is talpon kellett maradnia, hát „alkalmazkodott” a helyzethez, meg is kapta az üzenetet, hogy ne csinálja, mert nem lesz jó vége, meg is ijedt, mert ismerte a most mellette sétálót, aki sohase felejt, nem hagy megtorlatlanul semmit, mert ez a lételeme: a harc, a küzdelem és a nyerés, és amikor tényleg visszajött a hatalomba, sokba került neki az a nyolc év, majdnem ráment a kapcsolata, de aztán a pénz mégis mindent megoldott, ahogy most is az a fontos. Már tíz éve lemondott „az ide is, oda is, mert ki tudja, ki jön” elvéről, mert most már teljesen más lett, teljesen más van, de érezte: nagy baj lesz, amikor vége lesz.

Mégse szólt semmit, sodródott tovább, ahogyan a temetési menet is ment…

  1. 06. 29.

MINDENRŐL A “ZORBÁN” TEHET…

MINDENRŐL A „ZORBÁN” TEHET…

Mindenki a Zorbánt szidja.

Én is.

Ez a természetes.

Ő a SAS, a FŐNÖK: minden tőle ered, minden tőle függ.

Nem történhet semmi az akarata ellenében.

Semmi.

Tényleg semmi?

Hisz’ „Hol zsarnokság van…”, „… jelenvalóan/ mindenekben…”

És ha mégis?

Pontosabban: és ha mégse?!

Mert tegyük föl, csak egy pillanatra

  • a vasalódeszkán úszó tanárt Balázs József megdicséri, Kásler Miklós nem nevezi „a szárazföldi tengerész típusos esetének”;
  • a Fidelitas nem rakja föl a SAS-t „APA csak egy van!” reklámarcnak;
  • az Indexet (Népszabadságot, Origót, Figyelőt …) nem einstandolják, akik einstandolták;
  • az MTI (M1, M2)tárgyilagosan – az ellenzéket is szóhoz jutva – közöl híreket;
  • a magyar fociról a sport-harsonák megírják az igazat (úgy szar, ahogy van: nincs is);
  • a fideszes Legfőbb Ügyész korrekten vizsgálódik;
  • Cser Ágnes az egészségügyben dolgozók érdekeit képviseli;
  • Bayer Zsolt Soros Györgyöt nem állítja be ördögnek;
  • a seggünk kitörlésére sem alkalmas „konzultációs leveleket” „megszámlálók” megmondják az igazat;
  • a TV2 hírolvasója hangosan fölröhög a hír fölolvasása közben, mert az már neki is sok;
  • a csápoló nyugdíjasok nem csápolnak tovább;
  • az ÁSZ elnöke a Fidesz költségvetését is érdemben megvizsgálja;
  • Kósa strómama a következő bizniszt már nem vállalja;
  • az orvosok megmondják az igazat a kórházi ágyak kirámolásáról;
  • a rémhírterjesztőket a rendőrök nem hajlandók elvinni;
  • Talmácsi visszautasítja, hogy arca legyen az épülő hajdúnánási MotoGP pályának;
  • a Természettudományi Múzeumot költöztetők visszautasítják a költöztetést;
  • Bagi-Nacsa humoristák lesznek végre a segg-nyalás helyett;
  • az MNB munkatársai visszaszólnak Matolcsynak, hogy hülyeségeket beszél;
  • az államigazgatásban dolgozók a lojalitás elé helyezik a szakmai követelményeket;
  • az Államkincstár elnöke időben követeli vissza a közpénzt attól is, aki egyébként a brancs tagja;
  • a közbeszerzési bizottságok tagjai érdemben vizsgálják majd a pályázatokat és nem tekintenek a „csókos” kapcsolatokra;
  • a Fideszes képviselők is megszavazzák az isztambuli egyezményt;
  • a rendőr (mentős, tanár…) nem a cigány vagy nem cigány megkülönböztetés szerint mérlegel;

Tegyük föl egy pillanatra…

Nem: csináljuk!

  1. 06. 24. szerda

ELVEZETTETLEK …

ELVEZETTETLEK …

Nagy „pacalozás” volt tegnap este: szép társaság gyűlt össze Szilárdéknál, a sör is folyt rendesen. Nagyot dumáltak erről-arról, főleg a fociról és a hülye Karigeriről, de szóba került Simonka is: qur@a ügyes – mondta valaki, ebben maradtak. Valaki kérdezte, hogy lehet beszállni az „Index-bizniszbe”; másokat a Semjén-féle vadászati kiállítás meg a kerékpáros létesítmények milliárdjai vonzottak; Lala csak mosolygott magában: megvan a Nemzeti Korcsolyázó Központ fejlesztésért a milliárd! A Lánchíd felújítása csak röhögést váltott ki két sör között. De a kérdések és a röhögés belevesztek az éjszakába: akkorra már bódult volt mindenki, ki jobbra dőlt, ki balra.

Ledőlt ő is egy matracos heverőre a lombok alatt, kavargott a gyomra, meg a feje is kóválygott: forgolódott, nyöszörgött csak.

Minden elsötétedett… sietnie kellett, süvöltött a szél, begombolta a fekete öltönye mindhárom gombját, mert nem akart elkésni, a meghívója szerint a második sorban, az első székre kell majd ülnie a temetésen, éppen a miniszterelnök mögé, pontos időre kellett érkeznie, nem lehet, csak úgy, össze-vissza elhelyezkedni és elfoglalni a székeket, a gyalog-út mentén kétoldalt már fölsorakoztak az öltönyös-szemüveges kormány-őrök, fülükben a kis drótos kütyüvel, megismerte az egyiküket, odalépett hozzá, mutatta, hogy ő is bennfentes és menni akart tovább, de az öltönyös-szemüveges kormány-őr kérte a meghívóját, vagy az igazolványát, idegesen matatni kezdett a zakója zsebeiben, de nem talált ott semmit, persze, a kocsiban hagyta, a kesztyűtartóban, még a telefonját se hozta magával, pedig akkor hívhatná az Antit vagy a Zsoltit, egyre idegesebben rimánkodott az őrnek, hogy el fog késni, engedje tovább, de az szenvtelen arccal állt csak ott, majd súgott valamit az arcára ragasztott mikrofonba és rögtön két újabb öltönyös-szemüveges lépett oda hozzá, hátulról megragadták a karjait, egyet csavartak rajta, egy ütést is érzett a hátán, hogy azonnal elsötétedett előtte minden, annyit próbált kinyögni, hogy „én is beletartozom a brancsba”, de csak valami hörgés hagyta el a torkát, arra még emlékezett, hogy látott már ilyet korábban is, de akkor ő benn volt a körön belül, jót röhögött, mert akinek kicsavarták a karját, az rögtön térdre esett és kiszakadt a nadrágja, de ez akkor nem érdekelte, miért ment oda, ahova nem kellett volna, neki ott semmi keresnivalója nem lett volna, de most ő esett térdre, a qur@a életbe, mi van itt…

Mit kiabálsz – riadt föl hirtelen a hangra, rosszat álmodtam; hagyd abba, a FŐNÖK elaludt, ha nem fogod be a pofádat elvezettetlek…

  1. 06. 23. kedd

„AMI A FEJEMBEN, AZ AZ ENYÉM!”

„AMI A FEJEMBEN, AZ AZ ENYÉM!”
(egy kisgyerek ki nem mondott panaszai a mai Magyarországon)

Ami a fejemben van, az az enyém.

Nem tudják, hogy van.

Ezért nem vehetik el tőlem.

(Nem is képesek elvenni?)

Nem, mert benn van, bezárva.

Ha egyszer kimondanám, elvennék.

Ahogy mindent elvettek már.

 

Egyszer kimondtam.

Hogy mi a jó.

Hogy a meleg és az ehető.

Meg ami lakható: mindegy milyen és hol.

Meg anya és apa ott legyen.

Most nincs meleg.

Se ehető.

Elvették.

 

De, ami a fejemben, az az enyém.

Doktor bácsi is van ott benn.

Meg tanító-néni is.

A fejemben van iskola is, ahol meleg van és ennivaló!

Meg számok is vannak: csodálatos számok.

Ahol megy mindenféle a fejembe.

És ott kimondható.

Mégsem veszik el tőlem.

Csak néha kinevetnek.

De az is jó.

Meg ritkán megdicsér a tanító-néni.

De most ezt is elvették tőlem.

Mert otthonról kellett volna.

De nekem otthonról nem lehetett.

Hát a fejemben jártam felelni.

Így mégsem tudták elvenni.

 

Most sírni volna jó.

Nemcsak a fejemben.

(A sírást mért nem veszik el tőlem, ha nem a fejemben van?)

(Mért jó sírni néha?)

De sírni sem szabad.

Mert sírni csak a győzteseknek szabad.

Én meg nem vagyok győztes.

Legföljebb a fejemben.

És akkor nem sírok.

Nevetek.

És akkor azt is elveszik.

 

Ami a fejemben, az az enyém.

Van nekem is valamim!

Csillogó, kavargó.

Lázadó!

Megfoghatatlan.

Hogy egyszer nagy leszek!

És nem leszek éhes se.

És nem vehetnek el tőlem semmit.

Pedig kimondom.

 

De ezt ők nem tudják.

Soha meg sem tudhatják.

Még ha az lenne a jó.

 

Ami a fejemben, az az enyém…

 

  1. 06. 21. vasárnap

A KÖNYVES-SZEKÉR…

A KÖNYVES-SZEKÉR…

Délelőtt tíz körül a fiú a forgalmas üzletközpont bejáratánál könyves-szekere előtt álldogált; figyelte az embereket, főleg az arcukat, a járásukat leste, próbálta kitalálni mire gondolnak: bántja-e őket valami, vagy éppen ellenkezően vidáman indult a napjuk. Most is, mint általában csak mogorva, leszegett fejű nőket és férfiakat látott, akiknek egész testtartása sugallta: ebből a napból se lesz semmi.

Már fölhajtotta a könyves-szekér mindkét oldalán a vásznat: kinyitott.

A szekéren roskadásig, mégis katonás rendben sorakoztak a könyvek: külön rekeszben a magyar és a világirodalom remekei; egy másikban görög drámák; aztán a vallási témájú könyvek, odébb a tudományosak; a másik oldalon a „filléres”-ek és a ponyvák.

A fiú már két éve dolgozott a pláza mellett a könyves-szekérrel: árulta a könyveket, albumokat, tudományos kiadványokat. Szerette ezt a munkát, legjobban azt élvezte, amikor egy érdeklődő odalépett hozzá, ő meg előre megpróbálta kitalálni, vajon mit keres, mit akar venni, aztán elolvasni. Mindegy volt, hogy gyerek, fiatal vagy öreg a kérdezősködő, egyaránt figyelmesen hallgatta és próbált segíteni. Egyetemre járt, soha nem kapott otthonról egy fillért sem, hát így tartotta fönn magát. Gyerekkori szemtengely-ferdülése őt már nem zavarta, de néha észrevette, hogy a beszélgető-partnere elbizonytalanodik ettől. Az általánosban és a gimiben cukkolták emiatt, de az egyetemen már nem, hát ő is elfelejtkezett erről.

Borús idő volt, de szerencsére nem esett, s legalább nem lett melege, nem dőlt róla a víz.

Na, ma ki lesz az első? – kérdezte magától, mikor mindent elrendezett már és „felcsücsült” a bár-széke bőrülésére, lábait fölrakta a keresztfémre és nagyot fújtatott. Remélem ma jó napom lesz, mert a tegnapi csúfos volt – morfondírozott tovább, amikor meglátott egy öreget, amint lassan átcsoszogott a téren, bizonytalanul jobbra-balra nézett, mintha maga sem tudná miért van éppen itt. Aztán megpillantotta a könyves-szekeret, arca egy fintoros mosolyra torzult és határozottabb csoszogásra váltott. Ő lesz – ugrott le a bár-székről a fiú és várta az öreget, várta a kérdést. Az öreg egyre közelebb ért, majd megállt a könyves-szekérnél, mélyet szippantott a levegőből, levette fekete kalapját, óvatosan, két ujjával megfogta az elején meglévő két begyűrődésnél, másik kezével végig simította kopasz, vöröses-barna foltokkal teli fején és halkan megszólalt: Senecája van?

A fiú magában dünnyögött: majdnem eltaláltam – és hangosan kérdezte: mit tetszik keresni Lucius Annaeustól? Az öreg csodálkozva elmosolyodott, szinte zavarba jött a kérdéstől vagy inkább attól, hogy van ma Magyarországon olyan fiatalember, aki ismeri Senecát, akivel lehet róla beszélgetni: tudja fiam, Seneca az egyik kedvencem, s most Luciliushoz írott leveleit olvasgatnám, lenn időm végre a 124 erkölcsi kérdést tárgyaló leveleket átolvasnom, értelmeznem – felelte akadozva az öreg, miközben kalapja kicsúszott remegő kezéből és a földre pottyant. A fiú odaugrott, fölkapta, óvatosan leporolgatta a fekete kalapot és így szólt: iderakom a kalapot a bár-székre, ott jó helyen lesz, amíg nézelődünk a könyvek között, Senecától megvannak a Vigasztalások, mind a kettő; Claudius császár tökké válása; meg néhány drámája; az Epistulae marales nincs meg, de meg tudom szerezni, ha néhány nap múlva ráér!

Az öreg megint megsimította kopasz, vöröses-barna foltokkal teli fejét: nem megyek én már sehova, csak így néha sétálok egy kicsit, meg olvasgatok, ahogy a második levelében is írja: „Beteg lélekre vall az a sürgés-forgás!”, így élek már én is, mikor jöjjek, fiatalember? – zárta le kissé rekedten a rövid monológját az öreg.

A fiú egy pillanatra elgondolkodott, majd így válaszolt: „tarts magadra jussot, s az időt, melyet eddig elvettek vagy eloroztak tőled, vagy kicsúszott a kezedből, gyújtsd össze és ügyelj rá”, ugye ez is Senecától van? – kérdezte hirtelen, amire az öreg bólintott, az első levélben van, köszönöm, holnap is jövök, jó veled beszélgetni, azzal elindult visszafelé. A fiú a bár-székhez lépett, meglátta a kalapot, fölkapta és az öreg után szaladt.

Amikor visszajött, már néhányan turkáltak a könyvek között: kivették, majd a többi könyvre visszarakták és elmentek a plázába.

Ekkor éles csikorgás hallatszott: egy Skoda Superb autó fékezett a tér szélénél, oda már nem lehetett volna autóval bejönni, egy fekete öltönyös, nyakkendős férfi tápászkodott ki a full-extra kocsiból, hasán az ing kigombolódott, de ez egy csöppet sem zavarta, azonnal a könyv-szekérhez lépett és körülnézett, majd megszólalt: kis-apám egy 25 magas 7 széles 14 mély könyv kellene, de azonnal mert rohanok! – harsogta és szájából széjjel fröccsent a nyál mindenfelé. Kitől? – kérdezte a fiú, az nem érdekes: zöld legyen! Mennyiért – kérdezett megint a fiú; mindegy, csak add már, kis-köcsög. A fiú benyúlt a szekér belsejébe, matatott egy darabig, kivett egy mérőszalagot és leemelt a könyves-szekér legfelső polcáról egy könyvet: Seneca összegyűjtött drámái kötetet, ez jó lesz? – kérdezte, a színe jó, a mérete is, jött a válasz, majd rögtön, mennyi?, nem kell a nejlonból kivágni, így is látszik a színe! –kivágta a pénzt és elrobogott a Skoda Superbhez.

Ha ezt az öreg látta volna – gondolta a fiú, majd a mobilján hívni kezdte a haverját, mert már holnapra meg akarta szerezni a leveleket…

  1. 06. 17. szerda

CSAK KÉRDÉSEK…

CSAK KÉRDÉSEK…

(megjelent a kormányzati propaganda újság, a Jókor magazin a nyugdíjasoknak)

 

Elégedett vagy a sorsoddal?

És a gyerekedével?

Hát ő: elégedett?

Elgondolkodtál már ezen?

Hát ő elgondolkodott már ezen?

Te mire jutottál?

Tudod ő mire jutott?

Egyáltalán: itthon van még?

Mi az az itthon?

Akik értjük egymást?

Értjük?

„Félszavakból” is?

Te mit eszel reggelire-ebédre-vacsorára?

Meleget-hideget?

Hogy ne hülyéskedjek: csak egyszer eszel?

Most jó, mert nyár van és nem fázol?

A melegben viszont hamar rosszul leszel?

Az orvos viszont nem ügyel?

A nyaralód megvan még?

Hát a férjed-feleséged?

A napok vánszorognak vagy már rohannak észrevétlen egyhangúsággal?

A kutyád-macskád éhes-e?

A tévéd még szuperál?

Csak az M1-M4?

Azt nézed?

Dühöngesz is vagy röhögsz már?

Hírek?

Érdekelnek?

A sör csúszik még?

Csak az erős pálinka?

Könyv?

Hagyjalak békén?

Neked mindegy?

És a gyereknek?

Hát Trianon izgat-e?

És a COVID-19?

Hát a migránsok?

Netán Soros, a zsidó?

Nem is tudtad?

Éhes vagy?

De most nem fázol?

Hagyjalak békén?

Békén?

 

„Társadalmi elégedetlenség és morális felháborodás” van már?

Megint újra kell temetni „valakit”, hogy ’56 vagy ’89 legyen?

  1. 06. 16. kedd

Ne engedelmeskedj előre…

Ne engedelmeskedj előre…

(Első lecke – Timothy Snyder)

 

„A hatalom legnagyobb részét

önként adjuk az autoriter vezetésnek.

 Az egyének előre kitalálják

az elnyomó kormányzat szándékait,

majd kérdezés nélkül, önként felajánlkoznak

ennek végrehajtására. A polgár,

 aki így viselkedik,

maga tanítja meg a hatalomnak,

hogy az mit engedhet meg magának.”

 

Már a választások előtt tudtam, itt nagy zakó lesz. De, ami végül utána bekövetkezett, az még az én szerény képzeletemet is fölülmúlta. Ugyan a korábbi négyéves országlása már megmutatta, ki is Ő valójában, hogyan fog kormányozni, uralkodni; hogyan működteti majd a mindent behálózó „einstand teso” rendszerét; mit is jelent, a Fidesz tagság elől gondosan eltitkolt, az MKB székház elsíbolásával megalapozott dolomitos háttér, a kezdetben csak atyai-nemzeti tőke gondolata; de arra, hogy ez mivé formálódik, nem számítottam.

Hogyan is kezdődött?

Jöjjön már – gondolták akkoriban ezt sokan, szinte várták már, mint a messiást, annyira elege volt addigra mindenkinek a szoc-lib kormányokból, a reformokból, a hazug ígéretekből, hogy utána majd jobb lesz; az állandó megszorításokból, ami majd növeli a versenyképességet és akkor majd jön a Kánaán; az örökös torzsalkodásból, marakodásból, széthúzásból: egyáltalán, abból a demokratikus vircsaftból, ami pedig éppen a demokrácia egyik lényege; az elmúlt húsz év csalódásából, hogy még rosszabb, mint volt azelőtt. Ami történt, abban tehát nem volt semmi különös, azt várta majdnem mindenki, aki csak egy kicsit is figyelte a hangzavart. A szocik erőlködtek még a kormányzással, próbálták legalább az országot megmenteni az azonnali csődtől, szépen búcsúzni; magukkal, háttér-talpasaikkal, a médiával nem foglalkoztak: hogy mi lesz azután, mindig volt valahogy.

Akkor még nem tudták, nem tudtuk, mi következik, hogy nem marad semmi.

És mert nem tudtuk, ezért (is) történt az, ami megtörtént.

Pedig nem észrevétlenül, nem a sűrű homályból, láthatatlanul mászott elő az alattomos csúszó-mászó; pedig a bekövetkező vész előjeleit sem rejtegette: a bűz már akkor és ott, már előtte terjedni kezdett. A hatalom várományosa ugyanis már a választások előtt úgy viselkedett, mintha évtizedek óta ő lett volna a király, mintha minden az övé lenne: szervezte a zsoldosait, a médiát; előre osztogatta a leendő és volt hűbéreseinek a „birtokokat”; küldte a fenyegetéseit, üzeneteit mindenkinek, aki élt és dolgozott és együttműködött az „ancien regime”-mel; egyáltalán: mindenkinek, aki nem volt vele. Már előre kreálta az ügyeket, keltette a feszültséget, korbácsolta az indulatot, gerjesztette a gyűlöletet, kinevezte ellenségeit.

De akkoriban ezt senki nem így gondolta. Még a megvádoltak, az ítélet-nélkül előre elítéltek sem, a leendő (örök?) vesztesek sem, hogy a tisztességes(?) haszonlesőkről, a hatalomhoz dörgölődzőkről ne is beszéljek. Csináld már – lihegte a hirtelen tömeggé vált társadalom, jöjjön, aminek jönnie kell! Milyen egyszerű és nagyszerű minden: hiszen kellenek a bűnösök, hiszen nélkülük nem kerek a világ, és itt is van a rendcsináló, keményen rendet tesz, aztán fölépíti, hogy jobb legyen: nekünk, mindannyiunknak!

Ezért hát csinálja már!

Nevezze már meg, leplezze már le a bűnösöket! Gyerünk! Hulljon már a férgese!

És amikor minden napra jutott egy tojás, mert naponta jelentek meg hírek: ez is, az is, amaz is miket csinált, mennyit lopott; és ezt is, azt is, amazt is pórázon, láncon elvezették; vallásra, nemre tekintet nélkül, csak politikai elhivatottságára(?) figyelve, katartikus élmény hatotta át az embereket. De jó, de szép is a világ végre, bűnhődjenek csak a vétkesek!

Hogy tényleg azok-e, hogy tényleg loptak-e, kit érdekelt!

A hatalom mondta, a vezér kiáltotta – nap, mint nap – világgá, akkor biztos úgy van! Akkor annak úgy is kellett lennie, történnie!

Hogy valami bűzlik, hogy talán mégse úgy történt minden, ahogyan azt a házibarát szócsövek, a lakájmédiák, és minden média, minden média, kétszer mondom, hogy mindenki értse, kontroll, mindenfajta kétely nélkül leközölte; hogy okos és hozzáértő emberek „megelemezték”, megmagyarázták, alátámasztották és elhitették, az senkit nem érdekelt!

Mert mi elhittük.

Hittük, hogy a teljes tisztviselői kar felsővezetése, a helyi önkormányzatok tisztségviselői, az állami vállalatok teljes ügyvezetése, a katonaság, a rendészet tábornoki kara, aztán már az orvosok, pedagógusok, egyszerű emberek is loptak, csaltak, hazudtak!

Elhittük.

Akkor is, ha érintettek voltunk és tudtuk, hogy semmi sem igaz, hogy semmi nem úgy van, hogy nem úgy történt!

Akkor még nem tudtam, akkor még nem tudtuk, hogy így kezdődik, hogy ezzel kezdődött. Ki ezért, ki azért fogadta el. Ki ezért, ki azért engedelmeskedett. Én is elfogadtam, tudomásul vettem. Ahogyan Te is, meg Ő is; ahogyan mi is.

Előre engedelmeskedtünk!

Ösztönösen, gondolkodás nélkül alkalmazkodtunk, még ki sem alakult, meg sem erősödött, ki sem fejlődött új helyzethez. Azt gondoltuk, másképpen nem lehet. Azt gondoltuk: a lojalitás, a semleges együttműködés, a hallgatag véleménytelenség elég, mert akkor minden rendben lesz. Legalább nekem, nekünk rendben lesz.

Persze nem lett „elég”, nem lett „rendben”..

Így kezdődött.

Most meg már itt tartunk: háború(k)ban állunk, mítoszokból gyúrt ellenségek vesznek körül bennünket; kreált, nemzetietlen hazaáruló senkik belülről is rothasztanak, akik…

Benne vagyunk.

Nyakig.

Ömlik ránk fölülről a szar, a szmötyi, már az orrunkig ér és még mindig ömlik.

És még nincs vége.

Mikor fulladunk bele már: legalább a bűz, a kín megszűnne!

Vagy…

 

2017.06.25. (Az írás születése)

EGYETLEN MAGYAR SINCS EGYEDÜL…

EGYETLEN MAGYAR SINCS EGYEDÜL…

A budai vár, Karmelita kolostor előtt. Éjfél körül, a harang éppen nagyot üt, K. Miklós, a piszkoskörmű őrt áll. N. Szilárd, a pacalos jön szembe.

Szilárd, a pacalos:

Ki az?

Miklós, a piszkos-körmű:

Nem úgy: te állj s felelj, ki vagy?

Szilárd, a pacalos:

Sokáig éljen SAS-Viktor!

Miklós, a piszkos-körmű:

Szilárd?

Szilárd, a pacalos:

Az vagyok.

Miklós, a piszkos-körmű:

Órádra pontosan jössz.

Szilárd, a pacalos:

Most veré az éjfelet, menj Miklósom, mossad kezeid.

Miklós, a piszkos-körmű:

Köszi, hogy fölváltasz, kemény setét van, a lelkemben is, hoztál jó hírt?

Szilárd, a pacalos:

Hoztam megint, jó S. Zsolti, a rénszarvasok vadásza megírta újabb saláta-eposzát, jóváhagyásra várva Viktor elé terjeszteni lenne jó, még a pirkadás előtt!

Miklós, a piszkos-körmű:

Értem én, a sötét a mi legfőbb segítőnk, támaszunk, megvárom, vidd csak, de mondd, jó Szilárdom: meddig maradtok fegyverben az ispotályaimban?

Szilárd, a pacalos:

Az hű társam a fundamentális vírus jelenétől függ, az meg tudod, addig marad, amíg SAS-Viktor úgy látja.

Miklós, a piszkos-körmű:

Már csak így van, de történt-e más is, míg én itt álltam talpig őrben, s lestem jó Szecíliát?

Szilárd, a pacalos:

Mindig zaj hallik, akármerre mén a gyanútlan őr, képzeld: egy testimitátor tanító-féle deszkára pattant és megkacagtatta a gyermekeket, de a kántor-elöljáró deresre bírta.

Miklós, a piszkos-körmű:

Úgy kell annak, biztos irígylé a vándorszínészek bohóckodását, ma ez nem szerettetik!

Szilárd, a pacalos:

De mennék SAS-Viktorhoz az eposszal, hogy mehess te is a füredőbe, addig várj, míg fordulok!

Miklós, a piszkos-körmű:

Hanem jó Szilárd, mi hír a fő-aláíróról, Jánosról?

Szilárd, a pacalos:

Ne is kérdd: kőtáblára vésték hatalmas munkáját, alig bírta a kőfejtő kővel, egy bánya is kevés volt, a kő is sírta a vésést, de végül kész lett csudájára a magyaroknak! De indulok hát!

Miklós, a piszkos-körmű:

Soká ne időzz: ne hagyj egy strázsáló magyart magára!

Szilárd, a pacalos:

Egyetlen magyar sincs egyedül, amíg SAS-Viktor a király…

 

  1. 06. 13. szombat

„SEMMIT SEM TANULTAK, ÉS SEMMIT SEM FELEJTETTEK…”

„SEMMIT SEM TANULTAK, ÉS SEMMIT SEM FELEJTETTEK…”

 

„Az egyenlőtlenség instabilitást szül, … a demagógok visszaélnek a szólásszabadsággal” – idézi a görög bölcseket Timothy Snyder A zsarnokságról című könyvében.

És mégis.

Azaz: mégse változik semmi.

Így van ez már nálunk 100 éve.

Vagy ezer éve.

Mert „Semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek”.

Sírva vigadnak, berúgva mulatnak, persze: a langyos sör is jó nekik.

Nemzetről papolnak, meg kereszténységről, miközben másoktól elvitatják „nemzetségüket, kereszténységüket”.

Mert „Semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek”.

Mindig nekik, magyaroknak van igazuk!

Ők a legjobbak: a következő másfél év soha nem látott jó lesz, megmondta a FŐNÖK!

Akit hárommillióan követnek.

Mert „Semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek”.

Ők, akik nem hisznek a szemüknek. Csak, amit hallanak. 40 centis ürgelyuk. Amit a migráns-futtatók ástak a határon. Ott jönnének. De még egyetlennel sem találkoztak. Minek is: elég hallani róluk! Meg a Soros. Meg a cigány. Meg a libsi belső ellenség. Meg Budapest: a bűnös város.

Mert „Semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek”.

Iskola-rendőrség, katona-parancsnokok a kórházban, rémhírterjesztők a Facebookon, vidám testnevelő tanár a süllyesztőben: „boldog békeidő”! De már vannak meccsek, már „játszanak” az aranylábú gyerekek, a nem magyarok meg a magyarosított magyarok. A cirkusz és a csinnadratta kápráztatja a publikumot. Bódulatba segíti, akit kell. A hárommilliót.

Mert „Semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek”.

De minek is. Jól van az úgy. Valahogy mindig volt és lesz is. Csak a sör legyen meg. Meg néha az asszony. Aki tudja a helyét. Meg a dolgát ebben az úri világban.

Mert „Semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek”.

Hát a többiek?!

  1. 06. 13. szombat