CSÖNDEK (3.)

A hátsó peronra ugrott föl: „amikor majd le kell szállnia, onnan lesz a „legközelebb” hazáig”, mindig így tett. Este féltíz körül lehetett, a kosárlabda-ifiválogatott edzéséről tartott haza. Alig voltak a villamoson, rögtön lehuppant a legutolsó székre, maga elé ejtette a fehér ADIDAS sport-táskáját, előre nyújtotta lábait és az edzésre gondolt. „Nem is volt rossz, jól védekeztem, az irányítással sem volt gond, csak hát a „távoli-dobások”, azok most sem sikerültek. Azt majd úgyis megtanulod – mondta neki mindig Dzsoni bá’, az első edzője, a játékot kell érezned, tudnod. De hiába gyakorolta, hiába maradt ott az edzés után is százat dobni, valahogy nem érzett rá. A betörésekkel soha nem volt gondja, a trükközésekkel sem. Mégsem leszek az utazó keretben” – gondolta és keserű lett a szája íze, „nem baj, akkor is csinálom”.

Csak üldögélt tovább, a jobb lábát egy kicsit fölemelte, a talpát próbálta mozgatni: sajgott, égetett, már nem is volt olyan része, ahol ne jelent volna meg a vízhólyag, pedig a kínai kosár-csuka, ami különleges ajándék volt betétes volt. Mégis. „Nyáron, amikor Tatán voltunk edzőtáborban, még gőzölgött is mindig az edzések után” – mosolyodott el ezen, és meghallotta a villamos-kerekek éles sikongását. A csöndben. Mert csönd volt. Süket csönd. „Még két megálló” – nézett ki az ablakon.

Akkor szállt föl a lány. Belibbent a szemben-lévő peronról, alig látható párát lehelt a légbe, két székkel odébb, éppen vele szemben leült. Lehúzta kesztyűit, zsebébe tette és szája elé emelve kezeit elkezdte „melegíteni”. A fekete szemöldökei alig észrevehetően keretezték szemeit, amik élénken világítottak.

A fiú már nem hallotta a villamos-kerekek sivítását. A lány rápillantott, egy pillanatra „fehér szikra” villant, nyomában „világító fénycsóva” ívelt át a villamos légterében.

Csak a csönd volt változatlan…

2020. 06. 07.vasárnap

CSÖNDEK…

1. A fekete zongora a színpad közepén állt. A nézők zsibongtak. Aztán egyszer csak karonfogva az egyik riporter bevezette a lányt. Lépésről-lépésre, lassan haladtak. A zsűri kérdezte a nevét, korát, az életét. Hogy ideges-e, meg miért jött. A lány halkan, remegő hanggal válaszolgatott. Aztán sok sikert kívántak. A lány bátortalanul álldogált, amikor bejött két ember, egyikük óvatosan a zongorához vezette őt, leültette a zongora elé állított puffra, a lány a kezét a fekete-fehér billentyűkre helyezte, közben a másik ember a lány szájához igazította az érzékeny mikrofont, picit megbökte a lányt, súgott a fülébe valamit, majd kiment. A nézők felől egy pisszenés se hallatszott. Csak a csönd. A lány a billentyűkre tette kezeit, óvatosan billentett ujjaival, a zene és a lány hangja betöltötte a termet, hol erősebben, hol halkabban zengett, majd elhalkult. Csönd lett. Csönd. A lány ölébe tette kezeit, fejét előre billentette: akkor pattant föl mindenki a nézőtéren, a zsűri-tagok a székeikből …
2. Becsöngettek. A gyerekek az udvarról kipirulva, egymást lökdösve és zsibongva rohantak föl a lépcsőn, nem figyeltek semmire és senkire. Leültek a helyükre, Mindenki tudta, milyen óra következik: a matek. Nem szerették. A számokat se, de ahogyan Margit néni azt a fejükbe akarta verni, az mindennek a teteje volt. Azonnal büntetett, mikor kokival, mikor körmössel, volt, hogy sarokba is kellett állnia a rosszul felelőnek az egész órán. Úgyhogy féltek. Mindenki félt. Még a jó matekosok is. mert ők sem szerették Margit nénit. Ahogy leült mindenki, azonnal csönd lett. Beszédesen néma csönd. A gyerekek összezsugorodtak a padokban, leszegték fejüket, mintha az segítene. Némán vártak. Volt, akinek összekoccantak a fogai. Volt. aki összeszorította a combját, mert annyira kellett hirtelen pisilnie és volt, aki zsebkendőjével törölgetni kezdte izzadt homlokát. Féltek. Nagyon féltek. A csönd is félt. Akkor lépett be Margit néni az osztályterembe.

2020.06.05.péntek