2020. október 17. nap bejegyzései

“ELLESETT” BESZÉLGETÉS

Dudálnak, cikáznak, csikorogva fékeznek az autók, nagy a forgalom a Rákóczi úton. Az emberek rá se hederítenek a zajra, sietősen – többségük maszkban – igyekeznek dolgukra. A szokásos mindennapi élet zajlik a belvárosban. Semmi különös nem zavarja meg a rendet.

Előttem – ahogyan meg tudom állapítani – két középkorú hölgy sétál, láthatóan nem sietnek sehová, talán nem is várja őket senki otthon, semmivel és senkivel nem törődve, élénken gesztikulálva hangosan beszélgetnek. Ahogy közelebb érek hozzájuk érthetővé is válik a beszélgetésük.

  • Ez a mesekönyv kiverte a biztosítékot sokaknál, mert mégiscsak a természetnek van egy rendje…
  • Az van, az nem is változott, nem is változik, de ez csak egy mesekönyv, ami nem is azért született, hogy ezt a rendet megváltoztassa.
  • De tegyük föl, bejön az osztályomba egy gyerek, akit két férfi vezet kézen fogva, mit mondjak a gyerekeknek, mit gondolhatnak vajon?
  • Megelevenedne a mese? Akkor már nem is mese lenne. Szerinted mit gondolnának a gyerekek?

Lassítanak, egy kicsit megállnak, láthatóan régóta barátok, figyelnek egymásra. Semmi különös nincs bennük, nem feltűnőek, nem hivalkodóak, sétáló-beszélgető emberek.

  • Nem tudom, de biztosan elcsodálkoznának a látottakon, biztosan nem értenék.
  • Az persze nem lenne baj, a rácsodálkozás nagyon jó kiindulás, akik rácsodálkoznak a látottakra, azok el is kezdenek gondolkodni a látottakon és az vezet is valahová, én azokat a gyerekeket szeretem, akik erre, mármint a rácsodálkozásra képesek, azokban van valami, ami reményt kelt.
  • Na jó, de mit mondjak?
  • Ha akkor kezdenéd csak, ha nem lenne előzmény, akkor biztosan nehezebb lenne, de biztosan már korábban is beszélgettetek arról, hogy sokféle ember van, nagyon különbözők, és el kell fogadnunk ezt a különbözőséget.
  • Jó, ezt tudom, nem is erről lenne szó, de itt valami nagyon más lenne, ami nem természetes…
  • És akkor mi van? Attól még valódi lenne a szitu. Hisz látnák, érzékelnék.
  • Tehát, mit mondjak nekik: mert persze, tudom én is, lehet ilyen, van is ilyen, de meg kell ítélni, állást kell foglalni, ott és akkor, és a gyerekeknek egyszerűen, világosan kell fogalmazni, mert a hamisságot azonnal észreveszik.
  • Hát ne legyél hamis, mondd akkor azt, amit tényleg gondolsz. Tényleg: mit gondolsz erről a helyzetről, mit gondolsz a „két-férfis” vagy „két-nős” családról?

Egy gyerek biciklizik el mellettük, óvatosan kikerüli őket, izzadt, csurog róla a víz, nincs rajta maszk, de láthatóan jól érzi magát a nyeregben, talán el is mosolyodik.

  • Nem természetes, nem tudom jó szívvel támogatni, tőlem idegen, nekem talán elfogadhatatlan is.
  • Nem baj, úgy látod, ahogy akarod, az a véleményed, ami; de van ilyen, lehet ilyen, és szerethetik ők is egymást, uram bocsáss: még boldogan is élhetnek, egészséges és szabad embereket nevelhetnek a családjukban a gyerekekből, miért kéne félni ettől?
  • Hogy mintává válik, követendő példává!
  • Ne bomolj, egy mesekönyv, amit talán 1200 példányban nyomtatta ki, ugyan már: többeket késztetett elgondolkodásra a Dúró darálása, az Orbán megszólalása, mint maga a könyv, ne félj előre a kérdéstől, a szembesüléstől, meg fogod oldani a helyzetet!

Aztán közelebb lépnek egy kirakathoz, észreveszik a megújult, „egyetemi campussá” váló épületet, megállnak, majd tovább folytatják a sétát.

  • Egyébként mit szólsz a Vatikán kínos titkaihoz? Most olvasom: tudod mi a megrázó nekem, nem az, hogy a szerző szerint a Vatikánban lévő papok, püspökök, bíborosok nyolcvan százaléka meleg, ahhoz semmi közöm nincs, de hogy az egész már rendszerként működik, hogy azok az emberek bort isznak éjjel és vizet prédikálnak nappal, hogy úgy hazudnak, mint a vízfolyás.
  • Ne is mondd, borsódzik a hátam, most képzeld el a hívő barátnőmet, aki ezzel szembesülne, teljesen összeroppanna, nem tudná földolgozni ezt a traumát, inkább ne is tudjon róla!
  • Én nem így látom: ha hívő, akkor nem a papoknak hisz, nem bennük hisz…

Fölgyorsítok, elhagyom őket, megyek le a Metróhoz, még látom alakjukat, ahogy kicsit kacsázva, hol-hol megállva élénken beszélgetnek, nevetésüket nem hallom.

Dudálnak, cikáznak, csikorogva fékeznek az autók, nagy a forgalom a Rákóczi úton. Az emberek rá se hederítenek a zajra, sietősen – többségük maszkban – igyekeznek dolgukra. A szokásos mindennapi élet zajlik a belvárosban. Semmi különös nem zavarja meg a rendet.

  1. 10. 17. szombat

(Kép: 24.hu)

VAS UTCA

Ott voltunk: fiatal egyetemisták, középkorú érdeklődők, idősebb támogatók, nők és férfiak, akik egyetértenek a hallgatókkal. Énekeltünk, tapsoltunk, fölnyújtottuk a szétnyitott tenyerünket. Nem fáztunk. Ja: nem kötöttünk el tankot, nem gyújtottunk föl autót, nem szedtük föl a Kossuth Lajos utca köveit. De erősek voltunk!

Amikor kell: mindig ott leszünk!

Most azért kellett odamennünk, mert az ezredes – a hatalomból elkezdvt(??!) a „gesztus-gyakorlás” politikáját – haza akarta küldeni a hallgatókat beszélgetni a szüleikkel. Mert szerinte a hallgatóknak ki kellene kerülniük „ebből a pszichotikus állapotból”, amiben vannak. Az ezredes azt gondolta, ehhez is ért. Akik ott voltunk, nem így gondoltuk.

Közben beszélgettünk: mi lesz ezután, mi fognak a hatalom bástyái mögül kezdeményezni, vajon eljutnak-e valamikor annak a fölismeréséhez, hogy mégis tárgyalni kell a hallgatók kezdeményezéséről, vajon az Alkotmánybíróság mikor és mit fog dönteni?

Mert ez az egyetem-foglalás már másról is szól: ez már a korlátlan hatalomgyakorlás elleni tiltakozás, az egyén kultúrához, világnézethez, valláshoz, szabad élethez való jogáról is.

Amik a NER-ben eltűntek.

Ez nemcsak az ezredesről, Vidnyánszkyról; nemcsak arról szól, hogy mit oktassanak az SZFE-n. Ez már arról is szól, hogy ne lehessen tovább büntetlenül hazudni, hogy nálunk a legjobb, nálunk minden rendben van, mert kevesebben halnak meg, mint Németországban; hogy lehessen szabadon mesét olvasni, értelmezni; hogy nem baj, ha a bőröd színe egy kicsit sötétebb, mint a padtársadé; hogy nyugodtan gondolkodj a világról és az se baj, ha másképp látod…

De ezt úgyis tudják az egyetemisták, a színészek, már tudják az orvosok, az ápolók és a pedagógusok is.

És tudod te is, barátom.

Hát legközelebb gyere, köztünk a helyed…

  1. 10. 16. péntek 

(Kép: SZFE HÖOK)