2020. október 21. nap bejegyzései

A GONDNOK

A GONDNOK

(fikció)

Pedig milyen jól indult a nap – fordult este az ágyban az asszony felé Kovács, a gondnok; izzadt kezével az asszonyhoz kapott, erőteljesen magához rántotta, nyirkos, hurkás testéhez tapadt vízfoltos pizsamája, miközben szájából dőlt a Kőbányai világos savanyú szaga. Az asszony nem szólt semmit, beletörődve a megváltozhatatlanba tűrte a gondnok erőszakát, várta a gyorsan bekövetkező hörgését.

Néhány perccel később a gondnok cigarettára gyújtott, miközben az asszony kiment a fürdőszobába mosakodni, majd visszajött. A gondnok – mintha semmi sem történt volna – belefogott szokásos esti  monológjába: képzeld, ma fölhívott a Szarka ezredes, bemutatkozott, hogy ő a főnököm és támogatom-e, mire én rögtön azt mondtam, hogy ez csak természetes, mi mást tehetnék, hisz kell az a kis zsozsó, mire azt kérdezte, voltam-e katona, ilyen hülyeséget, persze, hogy voltam, erre azt válaszolta, hogy akkor most parancsot ad, amit végre kell hajtani, mert most megint háború van, azonnal vegyem magamhoz a kulcsokat, ki ne adjam a kezemből, zárjam be a Durable formatervezett, biztonsági hengerzárral fölszerelt kulcstartó dobozba, jobb, ha utána hazamegyek, de előtte zárjam be az összes helyiséget, amit csak tudok, hogy ne mehessenek be a színinövendékek tanulni, mert most szünetet és fertőtlenítést hirdetett, mire én mondtam neki, hogy már nem tudok minden termet bezárni, mert benn vannak és randalíroznak, kiabálnak a fiatalok, amit ők tanulásnak hívnak, mire Szarka krákogott, ahogy a katonák szoktak, majd megismételte a parancsot, hogy nem baj az, de amit tudok, azt zárjak le, erre én mondtam neki, hogy akkor indulnom kell, mire csak annyit mondott, hajrá Magyarország, hajrá magyarok, és lerakta a telefont.

Az asszonynak rossz érzései támadtak, de nem akarta fölidegesíteni az urát, mert olyankor kijön belőle az állat és mindig üvölteni kezd és aztán végül mindig megüti, ezért inkább hallgatott. Az apjára gondolt hirtelen, akit nagyon szeretett, és aki azt mondta neki egyszer, hogy óvakodjon azoktól, akik meghallanak egy parancsot és gondolkodás nélkül végrehajtják azt, mert abból mindig rossz sül ki, de elhessegette magától az emléket, mert végül is az ura nem rossz ember, kaphatott volna rosszabbat is, és legalább van, és különben is: már túl volt a mai napra rendelt megaláztatáson.

Az ura nagyot szívott a cigarettából, a hamu az ágyneműre pottyant, de már csak szürkén porladt, nem volt benne egy szikrányi parázs sem és folytatta: körbeszaladtam az épületben, kezemben a kulcsokkal, amelyik helyiség üres volt, azonnal lezártam, már nem sok terem maradt, röhögtem egy jót, hogy mit szólnak majd a fiatalok, amikor nem tudnak bemenni, úgy utálom őket, mert fiatalok, mindenre tudnak válaszolni azonnal, vidámak is én meg nem, mert reggel be kell jönni ide a portára, van, mikor éjjelre is, ennyi pénzért, soha nem emelik, csak mindig újabb és újabb feladatokat adnak, milyen világ ez, de én majd leverem ezeken a gyerekeken, letörlöm a mosolyt az arcukról, aztán visszamentem fölhívtam a Szarka ezredes urat, jelentettem neki, hogy megtörtént a lezárás a parancs szerint, mire azt felelte, hogy most egy darabig nem lesz pihenj, mert a háború már csak ilyen, de föl a fejjel és kitartást kívánt. Akkor lerakta megint a telefont és én egyedül maradtam.

Pedig milyen jól indult a nap…

  1. 10. 21. szerda

(Kép: mérce)