2020. október 31. nap bejegyzései

NAPLÓSZERŰEN…

(9.)

„Elhull a virág, eliramlik az élet…” – olvasom (Kosztolányi szerint) a legszebb magyar verssort és megjelenik előttem a Villányi út, a Feneketlen tó, Oszi, az osztály, akik meghatározták az életemet, akik azzá tettek, aki lettem. Most is ugyanúgy ízlelgetem a betűket, a szavakat, ahogyan azokat ötvennégy évvel ezelőtt a József Attila gimnáziumban Vera nénivel is tettük, jóleső melegség önt el, pedig kinn zordan fúj a szél, csapkodja a fenyőnket, tujáinkat…

Ötvennégy évvel ezelőtt! Milyen szép is volt: fiatalok voltunk, én ráadásul – ahogyan a költő –szerelmes is, előttem-előttünk volt a világ, kellett ennél több?! Tele voltunk lelkesedéssel, várakozással, mindannyian úgy gondoltuk: „ide nekem a világot”, kizökkentjük, megváltoztatjuk, ahogy kell, ahogyan akkor gondoltuk.

„Elhull a virág, eliramlik az élet…”

Imádtuk a gimit, imádtunk bejárni, együtt lenni, tanulni, ugratni egymást és a tanárainkat … vagy csak most látom így, mert a múlt harcait „békévé oldja az emlékezés”? Nem hiszem, akkor és ott nyílt ki számomra, számunkra a világ, kezdtünk rácsodálkozni, kérdezni, értelmezgetni az érthetetlen, megfejthetetlen dolgokra, viszonyokra: nekünk – akkor és ott – nem voltak tabuk, föltehetetlen kérdések, mindent tudni akartunk. Ezt hittük, ezt gondoltuk, ebben voltunk partnerei egymásnak és ebben voltak partnereink felejthetetlen tanáraink.

„Elhull a virág, eliramlik az élet…”

Győztesek voltunk! Pedig még nem is voltunk győztesek. Előttünk volt az élet, a világ! Hát persze, hogy győztesnek éreztük magunkat, legyőzhetetlennek, ezért nem voltak határaink sem, legalább is így gondoltuk, micsoda idők!

„Elhull a virág, eliramlik az élet…”

És most? A gyerekeink, az unokáink, leendő dédunokáink? Győzteseknek érzik, legalább egy ideig magukat? Mi, szülők, tanárok, hatalom, mindent megadunk nekik ahhoz, hogy győztesek legyenek? „Ment-e/ A könyvek által a világ elébb?”

„Elhull a virág, eliramlik az élet…”

  1. 10. 31. szombat