2021. január 2. nap bejegyzései

“MERRE TOVÁBB…”

„Merre tovább …”

 

Beszélgetni kell Velük.

Nagyon sokat beszélgetni.

Hogy ŐK többet örülhessenek,

kikerüljék a köveket,

ne kövessék el azokat a hibákat,

amiken én, mi elbuktunk.

Hogy ŐK boldogabbak lehessenek!

 

Mostanában nem beszélgettünk: talán a koronavírus, a nem-igaz tél vagy más lehetett, nem tudom. Csak csöndesen és egyhangúan folydogált az életem, ő meg az ország másik csücskében élte az övét. De most megint megmozdult a karomon az okosóra, hívást jelzett, azonnal ugrottam a géphez és már meg is jelent a mosolygós arc és hozzá a hang

  • Mizújs, Papa, régen beszéltünk.
  • Megvagyunk, mi megvagyunk, hát ti?
  • Semmi különös: nem szeretem a digis oktatást, megszívjuk mindig, de ez van, mindjárt itt az érettségi, most írtuk töriből a próba-érettségit, remélem sikerült, úgy örülök! – hadarta el egy szuszra
  • Ez nagyszerű!
  • De most választanom kell, hova adjam be a jelentkezési lapomat és nem tudok dönteni – torzult el egy kicsit az arca, de lehet, csak az internet szakadozott egy kicsit.
  • És: hova lehet? – tettem föl a ráterelő kérdést
  • Hú: építészmérnök akarok lenni és lehetne ide is, az itteni egyetemre jelentkezni, de Pestre is, meg franciába, oda is néztem helyeket – fújta el gyorsan a lehetőségeket, szerinted, hova adjam be?
  • Attól függ, TE mit akarsz, mit tartasz fontosnak, kis-unokám?

Akkor csönd lett hirtelen, mintha kimerevedett volna a kép is, talán megint az a fránya internet-kapcsolat lehetett az oka, az ablakom előtt a karácsonyi díszek: a fenyőtobozok, még a nyelvét lógató fehér díszkutya is egy kicsit megmozdultak, mintha érdeklődve várnák a választ, de lehet, csak én képzelődtem.

  • Franciaországban nagyon jó lenne, de ott az albérleti díjak olyan drágák, nézegettem, koleszba meg helyet kapni annyira nehéz, itthon biztosan könnyebb lenne, itt lennének anyuék is, Pest se lenne rossz, de ott is minden ismeretlen lenne, nem tudom, annyi bizonytalanság van mostanában…
  • Értem én, ez most nagyon nehéz, ez most tényleg egy valódi döntési helyzet, ilyenkor érdemes egy kicsit magasabbról rápillantani a dolgokra, kicsit távolabbra-előre nézni, mert az is, mint a holnap mindjárt itt lesz.
  • Nagyon nehéz – és mintha elcsuklott volna egy pillanatra a hangja, talán a szeme sarkából is elindult egy csöpp lefelé és piciny csíkot húzott volna az arcára, a csönd megint bántóan hosszú lett.
  • Tudod, kis-unokám, nekem szerencsém volt: amikor nekem kellett döntenem, akkor még nem volt olyan lehetőség, hogy külföldre menjek tanulni, úgyhogy maradtam otthon, a biztonságban, ráadásul nekem ötéves volt az egyetem, szóval könnyebb volt: viszont azt kaptam, ami volt, és az akkor a legjobb volt! Szerencsém is volt, mert elindulni, kilépni valamiből mindig a legnehezebb.
  • De papa, nekem azért is nehéz, mert én nem olyan vagyok, mint apa, aki csak odaült a könyv elé és már értette is, nekem egész nap ott kell görnyednem, újra és újra hozzá kell fognom, már összefolynak a betűk a szemem előtt, de még mindig tovább kell olvasnom, de még mindig maradnak kérdéseim, olyan nehéz mindig…
  • Hát, megértem, mert sokkal többen vannak, akiknek küzdeniük kell, de a végén sokkal nagyobb lesz az örömük!
  • De papa, akkor is nehéz, meg az ismeretlen félelmetes is, mit válasszak?
  • A többiek, az osztálytársaid, választottak már?
  • Ki ezt, ki azt.
  • Te is fogsz, meglátod.
  • De mi lesz, ha nem jól választok? Az borzalmas lenne!

És megint csönd lett, az én torkom is összeszorult, mintha hirtelen onnan akartak volna fölbuzogni a mögöttem hagyott félévszázadban velem történtek, a sok elrontott választásom, a néhány sikeres, eredményes döntésem és következményeik, amik miatt az lettem, aki; az nem lettem, aki. És már a kis-unokám is ott tart: megkezdődött az ő „félévszázada”, neki biztosan sikerül…

2021.01.02. szombat