2021. május 7. nap bejegyzései

NAPLÓSZERŰEN

(32.)

Az órám 12 fokot mutat odakintre, megint borongós, esős idő van, a nap sem süt szikrázóan odakinn, a napernyőt sem kell még fölhúzni, viszont a vászon szakadtan, „viharverten” lóg az állványon…

„Csengetett a postás, alig hittem el … Ma végre jó a kedvem” – dúdolom ennek ellenére Zsuzsával, de nem várom a postást; ha érkezik és csönget mindig összerándul a gyomrom: a jó hírek mostanában elkerülnek, bezzeg a rosszak mindig megtalálnak, hiába, tényleg öregszem. Annak idején izgatottan és várakozással téptem föl a leveleket, mindig a csodára vártam, valamire, ami persze soha nem „levélben” érkezett. Aztán, a „delelőm” után úgy terveztem, amikor majd nyugdíjas leszek, beülünk az autóba Marival és megyünk, csak megyünk, amerre látunk és élvezzük az utazást, a rácsodálkozást, a napokat. De közbesszólt a „de”, aztán másképp alakult: és persze még mindig „alakul”, azaz inkább „alakulhat”.

Enyhül, de nem múlik a járvány. Tovább terjed, újabb és újabb mutánsai jelennek meg, szedi betegeit, áldozatait. A baj lehetne „jó” is, az összehozhatná az embereket, hisz’ „Bajban mutatkozik meg, hogy ki jó barát, hisz jó körülmények közt van barát elég” – írta egykoron Euripidész, és most érzem, mennyire igaza van. És nálunk most, most és itthon: vajon így van-e – teszem föl magamnak rögvest a kérdést. Nincs, nálunk nincs így: olyan megosztott az ország, amilyen történelme során mindig is volt Istvántól és Koppánytól kezdve, soha nem múlóan. Mint a járvány tombol a gyűlölködés most is, már mindenhová belopódzott: ott van a villamoson a sárga maszkot levágó, arcot sebesítő késben, a halált kívánó kommentekben, a családokat is mérgező megosztottságban, a miniszterelnök péntek reggeli megszólalásaiban, aki hivalkodóan írta oldalára, mint annak idején a „Na ugye”-t, hogy „Hajrá, magyarok! Határ a csillagos ég // Go, Hungarians! The sky is the limit! 🇭🇺🇭🇺🇭🇺”! És persze a reakciókban is, nincs menekvés, „a 2×2 józansága” nem hull ránk, pedig mi nem is Zagubice fölött a hegyekben élünk…

Nem tisztul odakinn. Idebenn se. Fehérek-feketék, heterók-melegek, magyarok-cigányok, beoltottak-oltatlanok, vakcina igazolványosok-igazolványtalanok, most ez utóbbiak a meghatározóak; lehetne erről józanul és higgadtan beszélgetni „S a hozzáértő, dolgozó/ nép okos gyülekezetében/ hányni-vetni meg száz bajunk”? Dehogy lehet, ott még jobban tombol a fékeveszett gyűlölet; ott beszélgetni nem lehet, onnan csak a papagájok utánzó csivitelése, a siserehad gúnyos röhögése hallik, a „házmester” eltorzult arca látszik. Hát a „kiművelt emberfők”? Nem tudom: mintha ma számukra (is) fontosabb lenne egy szekérhadhoz tartozni, mint az igazságot kimondani: hiába, nem szóból, pénzből ért a nemzet! Hogyan igazodjon el az egyszerű ember a zűrzavarban, ha a szó, amit érteni vél, nem egyezik a tapasztalataival; ha mindennap mást hall és olvas ugyanattól a szakértőtől, politikustól; ha már a szemének se hihet, mert…

Egyre jobban zuhog, a szél sem bír magával, ahogyan Thessza kutyám sem, de aztán ő megnyugszik, összegömbölyödik és elalszik a szőnyegén.

Mészáros Lölő, a nemzet gázszerelője viszont nem tud összegömbölyödni és elaludni, nem nyugszik, valószínűleg nem is teheti, hisz hajtja a „tőke” halandók számára fölfoghatatlan mókuskereke, vagy ki tudja ki vagy mi hajtja. Ő már annak a kornak a szülöttje és bábja, amelyikben nem szégyen, hanem érdem a közpénzre „utazás”, ahol a „ne mi nyerjük a legtöbbet” már hülyeség, lenézendő gyengeség; ahol a szakmai tudást a mindent behálózó kapcsolati tőke helyettesíti; ahol az erő már erőszakká válik; ahol a törvények alkotói már leplezetlenül szolgálólányokká, prostituáltakká váltak; ahol a törvények csak az alattvalók regulázását szolgálják, a kiváltságosoknak nem szabályok többé.

Egyre jobban borul és szakad, a szél is zajosan erősödik, a tuják szinte hasalnak a földön, a napernyőt is le kellett szerelnem már…

  1. 05. 07. péntek