2021. június hónap bejegyzései

TE MIÉRT HALLGATSZ?!

A csönd a hallgatás sokfélesége; mert a hallgatás, a meg nem szólalás sokfélét jelenthet: fölkészülést, bölcsességet, méltóságot, óvatosságot, ravaszságot, félelmet, lenézést, meghunyászkodást, önmagadba zárkózást.

 

Van, amikor hallgatni kell, mert az is cselekvés.

Van, amikor nem szabad nem megszólalni.

Van, amikor elég egy tekintet, egy villanása a szemnek.

Van, amikor kevés egy kézmozdulat is.

Van, amikor a csönd mond igazat.

Van, amikor hazudik: mert „vétkesek közt cinkos, aki néma”.

A beszéd, a megszólalás, a vélemény kinyilvánítása nem „úri huncutság”, az nem privatizált vagyon, az nem a politikusok, vélemény-vezérek, hangoskodók privilégiuma. Az minden ember sajátja, ami emberré teszi.

Mert „… az ember nem arra született, hogy legyőzzék… Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni” – ahogyan írta Hemingway.

De némán nem megy, „néma gyereknek az anyja sem érti a szavát”, némán nem lehet győzni!

 

A csönd a hallgatás sokfélesége; mert a hallgatás, a meg nem szólalás sokfélét jelenthet: fölkészülést, bölcsességet, méltóságot, óvatosságot, ravaszságot, félelmet, lenézést, meghunyászkodást, önmagadba zárkózást.

Döntöttél?!

  1. 06. 27. vasárnap

Ui: a magyar miniszterelnök aláírásával egész oldalas hirdetés(ek) jelent(ek) meg dán és spanyol lapokban, ami nem tükrözi a magyar emberek véleményét, én sem értek egyet az abban leírtakkal!

„MIT ÉR AZ EMBER, HA MAGYAR?”

Csörög a telefonom, megszólal a Skypeom, a Messengerem, kapom a maileket egymás után: ki indulatosabban, ki kicsit sajnálóan, feddően, „mi történik Magyarországon, mi van és mi lesz veletek?

Közben a Magyar Közlönyben megjelenik a KORMÁNY 1393/2021. (VI. 24.) KORM. határozata Magyarország nemzeti katonai stratégiájáról; Kovács Zoltán kormányszóvivő újabb „konzultációról” szónokol, a migránsok behozatala miatt megint a Soros-szervezetekkel riogat; a magyar külügyminiszter dörgedelmes nyilatkozatot ad a fölháborító müncheni esemény (a magyar himnusz alatt szivárványos zászlóval rohant be valaki a pályára); a magyar miniszterelnök kinyilatkoztatja: a magyarok nem térdelnek le, csak akkor…

Ülök a szobámban a gépem előtt, kinn megint harminc fok fölött a hőmérséklet, tegnap Pécsett öklömnyi jég hullott a magasból, viszont Thessza kutyám ki sem mozdul a hűvös szobából, elnyúlva, pofájából kilógó piros nyelvvel szuszog a szőnyegén.

Mi történik Magyarországon, mi van és mi lesz veletek?” – zakatol egyre hangosabban a kérdés a fülembe.

Már tíz éve morzsolgatom, értelmezem az egyre romló helyzetünket, keresem az értelmező szavakat, a föloldó feleletet, de nem tudom a választ!

Azt tudom: magyar vagyok én is, kisebbségi magyar!

Akkor is, ha – sok társamhoz hasonlóan – másként gondolkodom; ha a mi „fejünkön másként tapad a haj”; ha nekünk a történelmünk mást sugall; ha mi mást látunk a jelenben; ha mi mást képzelünk a jövőnkről; ha mást gondolunk a menekülőkről, a melegekről; ha nem dicsérjük a „buzizó” szurkolókat; ha néha cigánynak, zsidónak, migránsnak, árokpartjára lökött hajléktalannak is szólítanak és még hosszan folytathatnám a sort…

Most (már) nekem nem osztanak lapokat, még a nézőtérre sem akarnak beengedni, igaz: még nem térítenek el repülőt, hogy leszállítsanak a gépről a barátnőmmel, még nem zárnak gettóba, viszont a történelem megtanította: nem ezzel kezdődik…

Mi történik Magyarországon, mi van és mi lesz veletek?”

Eszközeim végesek, korlátozottak: tiltakozom, tüntetek, írok a közösségi médiába, civil szervezetekkel találkozom, beszélgetek, érvelek, ha módom van rá. És semmi nem változik. A hatás mérhetetlen. A véleményünk alig hallatszik, hatása láthatatlan: „Itt minden csupa rom… Itt pihensz, itt, hol e falánk/ erkölcsi rendet a sánta palánk/ / rikácsolva/ őrzi, óvja”. Tehetetlen vagyok. Tehetetlenek vagyunk. Szövetségek köttetnek, aztán szétrebbennek, „Itt a lelkek/ egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt/ oly üresen várnak… Egy vaslábasban sárga fű virít”. Hisz a hatalom tudomást sem vesz rólunk, kirekeszt, megbélyegez, besároz és röhög rajtunk.

És Európán is!

Mi történik Magyarországon, mi van és mi lesz veletek?”

„Mi lesz Európával, mivé lesz a világ?” – kérdezhetném vissza, de nem merem: még az itthoni dolgainkat sem tudom megoldani, hát még a világét, minek „támadjak” igaztalanul?!

Thessza váratlanul fölemeli a fejét, rám néz, élesen és vádlóan vakkant kettőt, nem érti, ahogyan én sem értem, hogy mi történik, hogy miért nem történik végre valami, ami nem kevés, ami nem olyan mindegy, ami több, mint a semmi: „(Márciusi Nap, nagy a te verésed,/ Csodatevőn szép te megérkezésed,/ De akard végre, hogy mi is akarjunk,/ De akard végre, hogy csúnyán ne haljunk).

  1. 06. 26. szombat

(Kép: Lykke Friis twitter)

SZURKOLÁS „MELEGBEN”

Szurkoltam. Otthon a képernyő előtt. A szurkoló már csak ilyen: miért ne lenne esélyünk? Hisz ’54-ben a csoportkörben mi vertük őket 8:3-ra, aztán a berni döntőben – 0:2-ről – mégis ők nyertek 3:2-re. Most miért ne lehetne fordítva? És a fiúk, a korábbi meccseken nagyot alakítottak, kitették szívüket-lelküket.

Most is így történt: lótottak-futottak, a „belük is kilógott”, majdnem sikerült.

Aztán láttam síró, meggyötört arcukat, elkeseredésüket. Pedig most emelt fővel jöhettek le a pályáról! Az egész ország velük érzett!

Pedig ez „csak” sport.

Ahogyan sport volt ’54-ben, ’62-ben, ’66-ban, ’69-ben Marseilleben, ’86-ban a 0:6-os vereségnél is, ami után Mezei György nem mert hazajönni, mert megfenyegették.

Pedig a sport becsületes és fair küzdelmet tételez, ami összehozza, összeköti a küzdőket és bár a küzdelemben a győzelem a cél, de nem az ellenfél megalázása, eltiprása. Szívet melengető, amikor a cselgáncsozók, bokszolók a mérkőzésük végén összeölelkeznek, meghajolnak egymás felé, mert tisztelik a másikat.

Ez nem politika?!

Pedig a tegnap esti meccs nemcsak arról szólt, hogy ki jut tovább, ki esik ki az EB küzdelmeiből. Nemcsak arról, hogy abban a kilencven percben éppen ki a jobb, ki tud több gólt rúgni a másiknak.

Miért nem erről szólt?

Hogyan is írta oldalára a magyar külügyminiszter: „Mi egy vérből valók vagyunk”. Hogyan is írta a magyar miniszterelnök: „A becsület már rendben van. A többit meglátjuk… És eljöttek azok az idők, amikor a magyarok többé́ nem féltek”. Mit skandált a magyar szurkolók egy része München utcáin? Miért osztogattak szivárványos zászlókat a szurkolóknak, miért borult piros-fehér-zöld fényárba a Groupama Aréna, miért nem ment a magyar miniszterelnök Münchenbe a meccsre? És arra emlékeztek, amikor a kokárdát elvették a nemzettől; amikor kinyilvánították, csak a nemzethyek a magyarok; aki másként gondolja, az ne is szurkoljon!

Akkor is magyar szurkoló voltam este, hangos magyar szurkoló!

De akkor sem értek egyet, aljas hazugságnak, sunyi, uszításnak, a sűrű homályból lappangóan előlopakodó rasszista fasizmusnak vélem a nagy csinnadrattával megszavazott 2021. évi LXXIX. törvényt.

Akkor is szurkoltam! Ezt (még) nem vehetik el tőlem…

  1. 06. 24. csütörtök

(Kép: nemzetisport)

TE MIT VÁLASZTANÁL: TE IS LEÖNTENÉD?!

„Hazánk első, közterületen felállított, egész alakos Horthy-szobrát avatták Hajdúbagoson szombaton” – írta meg tíz napja a HAON.

Végül is: nem nagy ügy, sőt, minek róla írni, beszélni, hisz „csak” egy volt MIÉP-es országgyűlési képviselő, aki nem mellesleg Hajdúbagos regnáló polgármestere avatta föl a –  tizenkét éve dédelgetett ötlet nyomán született – egész-alakos „alkotás”-t; ékes beszédet is rittyentett a megnyitóra, ahová az ország több részéről is érkeztek szimpatizánsok, de a magyar kormány nem képviseltette magát, még az országos hírügynökségek sem mentek Hajdúbagosra abban a nagy melegben; viszont a Magyarok Világszövetségének elnöke és a Horthy Miklós társaság tiszteletbeli elnöke személyes jelenlétével és kis beszéddel hozzájárultak a „méltó” ünnepléshez.

Igaz az „eseményt beárnyékolta, hogy az avatásra előkészített szobrot ismeretlen személyek szombatra virradóan fáradtolajjal leöntötték”, a rendőrség azonnal megkezdte a nyomozást, de legalább a helyszínelést az avatás idejére felfüggesztette.

Hányszor kell még tiltakozni?!

Hányszor kell még megfogalmazni: elég!

Hányszor kell még kifejezni: eddig és ne tovább!

Miért nem hallják meg, gondolkodnak el a szervezők, az érintettek?!

Persze hogy naiv vagyok: a szerecsen-mosdatás nem magától jön, nem csak úgy kipattan valaki agyából, a semmiből: ez tudatos kormányzati kezdeményezés; ez most a „kormányzati trendi”; szítani kell, izzítani, hergelni, ez hazán belüli hidegháború, rideg „idegháború”.

Mert közben a magyar kormány, felelős képviselői, a lakáj-média kikérik maguknak: ők nem antiszemiták, nem rasszisták, nem gyűlölik az idegeneket, a melegeket, a másságot, másokat; ők igazi „nemzethy keresztények” ebben a vad, szabadelvű és romlott világban.

Az sem zavarja őket, sőt álnaivan elmagyarázzák mindig: nem is „azt” sugall(t)ják a plakátjaik Soros ellen, az alaptörvényük, a legutóbb elfogadott törvényük, a hivatalos történelem-tanításuk, szimbólumaik, kitüntetési gyakorlatuk, megosztó politikájuk.

Négy éve, éppen ezen a napon írtam egy bejegyzést az oldalamra arról, hogy az egyik unokaöcs átjött hozzánk, mert másnap a holokausztról kellett felelnie, kérte segítsek neki. Beleolvastam az iskolai tankönyvébe, érzékelni és érteni akartam, miről és hogyan tanulnak. Talán két vagy három bekezdés volt csupán, hogy a németek bevonulása után, amikor már nem Horthy irányította a dolgokat, akkor a németek elvittek sok zsidót és megölték őket; meg hogy amikor Horthy ezt megtudta, leállíttatta az elszállításokat; meg sok magyar ember mentett meg zsidókat is. Valami ilyesmi volt abban a könyvben. Új időkben új szelek fújdogálnak – gondoltam akkor, miután beleolvastam a könyvbe. De mit is mondjak R-nek, hiszen ő másnap vizsgázni fog talán, ezen múlhat az évvégi jegye is, amin meg a továbbtanulása!

Szerencsére nem őt szólították föl.

Szerencsére?!

A termés érik.

Rohad is.

Vannak még, akiknek ez és így nem kell!

Neked?!

  1. 06. 22. kedd

SZIVÁRVÁNYOS STADION

„Károsnak és veszélyesnek tartom, amikor – akárkik – a politikát össze akarják keverni a sporttal. A világtörténelemben volt néhány ilyen kísérlet, azok nagyon rosszul sültek el” – nyilatkozta a magyar külügyminiszter arra reagálva, hogy „hogy immár München városa is azt kéri az UEFA-tól, hogy világíthassák ki szivárványszínnel a stadionjukat, amikor a magyar válogatott a német csapattal játszik szerdán”.

Ha ő mondja.

Mindazonáltal a politika mindenütt ott van („s emberből emberbe szalad”); a (magyar) politikus mindenbe „belezabál, amit kifőztünk”. Amikor fekete-inges (szurkoló) hadaink rigmusokat kiabálnak, huhognak, hátat fordítanak egy másik nemzet himnuszának, amikor zúg „az indul a vonat” és folytathatnánk a sort, akkor a politika ott van már, nemcsak a szögletzászlónál.

A sportban a szurkolás stílusa, szavai, gesztusai állásfoglalások, nemcsak a csapat mellett vagy ellen, hanem az általuk képviselt (vagy „csak” a csapatnak tulajdonított) nézettel, véleménnyel szemben vagy mellett is. A miniszterelnök (és persze a külügyminisztere is) többször elmondta: a válogatott Magyarországot képviseli, amikor kifut a pályára és emlékezzünk Gulácsi Péter „véleményének” elszabadulására, a magyar politikai reakciókra.

Lehet, hogy Szijjártó Péter (Orbán Viktor) sem ért a focihoz?!

De az is politikai vélemény…

  1. 06. 21. hétfő

(Kép: HVG)

PATTANÁS

PATTANÁS…

Amikor megjelenik, még nem is izgat különösebben, de ha elkezded vakarni, piszkálni, akkor undorítóan váladékozni, gennyezni fog, rosszabb esetben eltályogosodik, tovább fertőz, tovább terjed. Ilyenkor jobb minél hamarabb megszabadulni a fránya pattanástól, hogy a nagyobb bajt megelőzzük.

Ugyanez történik társadalmi méretekben: amikor az emberekben szunnyadó idegenkedés az idegenek, a migránsok, a melegek, a cigányok, a zsidók ellen még csak bennük lappang, akkor „még” nincs baj; de amikor a kormány bíztatására elkezdik piszkálni, vakarni, értelmezni az idegenkedésüket, amikor törvények születnek a „helyes” értelmezésre, cselekvésre, akkor a gennyes lé előbb-utóbb kitör! Ilyenkor többnyire a baj elkerülhetetlen.

Egyszer, még kormányzati funkciómban beszélgettem egy biztonsági szakértővel, magyarázza el nekem, miért nem lehet a stadionokban megakadályozni a rasszista bekiabálásokat; a megfélemlítő, a kisebbségek ellen uszító megnyilvánulásokat; a kezdődő erőszakot. Meglehetne – felelte röviden, és akkor mi lenne? Majd folytatta: megfigyeltük, minden évben van néhány nyílt atrocitás, erőszakos cselekedet, a stadionokban legalább kordában tudjuk tartani, ha megakadályozzuk, máshol tör fölszínre.

Ennyi. Hisz bennünk „lappang”, néha ki akar törni.

De miért kell kormányzati biztatást, támogatást adni?!

  1. 06. 18.péntek

(Kép: retikul)

SZEMBENÉZÉS

A magyar kormány szerint a MAGYAR háborúban áll!
Már tizenegy éve.
A fölfegyverzett, mérges, MAGYAR hadak harcban állnak.
A fülkeforradalom ellenforradalmárjaival; magánnyugdíj pénztárakkal; a rezsivel; a trafik-mutyit ellenzőkkel; a liberálisokkal; a zsidó Sorossal; a migránsokkal és a migráns-simogatókkal; Brüsszellel; a járvánnyal; persze a „patás Gyurcsánnyal; a „másokkal”; velem; veled is, bár nem biztos, hogy észreveszed; mindenkivel, aki nem MAGYAR vagy nem „csókos-magyarnak” lett kikiáltva; egyáltalán: aki nem ért egyet vagy nem tapsol elég hangosan.
Egykor permanens forradalom volt a divat, ma a permanens háború! Most (még) nem golyóbisok, utcakövek süvítenek és röpködnek, csak a jog és a szó fegyverropogása hallik. Mert a hatalom képviselői azt olyan illiberálisan demokratikusnak vélik, hogyan is mondják: az nemzeti hatáskörben van, hisz az saját nemzete, nemzetének kisebbségi csoportjai, állampolgárai ellen (is) zajlik, ahhoz semmi köze az európai családnak.
Itt vagyunk, ide jutottunk.
Elkerülhetetlen a szembenézés: hogyan, miért jutottunk idáig, ki a felelős mindezért?!
Tényleg elkerülhetetlen? – kérdezem most már hangosan a számítógép előtt ülő magamtól, aztán legyintek: egymás szemébe sem nézünk; alig van mondanivalónk a dühös kirohanásainkon kívül; nem figyelünk, hallgatunk egymásra; mélyen lenyomjuk magunkba tévedéseinket, bűneinket. Ugyan már: szembenézni? Itt és most? Hisz „Bal sors akit régen tép…” – írta a himnuszban Kölcsey, vallja vele ma is mindenki, miközben a sorsunkat – akár a többi nép – mi, magyarok írtuk, írjuk: cselekedeteinkkel, sikereinkkel, hibáinkkal, bűneinkkel! Erről kéne magunkban és magunknak számot adni.
Tudom: nem most van itt a szembenézésnek az ideje, most indulat-cunami ömlik a sajtóból, az internetről, dübörög megint a „fekete sereg”, újra a „meg nem gondolt gondolat” dühöng mindenfelé és „belezabál, amit kifőztünk,/ s emberből emberbe szalad”. De vedd észre barátom: soha nincs itt az idő a szembenézésre, hisz mindig vannak és lesznek ránk uszuló „új ordas eszmék” és szörny-államok melyeknek iszonyata…
Kezdjünk hozzá, vágjunk bele – fekete paravánok nélkül …
2021. 06. 17. csütörtök
(Kép: debreciner)

EGY SZAKÁLLAS VICC ÚJRAÉLEDÉSE

Hétfő
– Jó napot!
– Jó napot.
– Van járvány?
– Nincs járvány!
– Nincs járvány?
– Nincs járvány!
Kedd
– Jó napot!
– Jó napot.
– Van járvány?
– Nincs járvány!
– Nincs járvány?
– Nincs járvány!
Szerda
– Jó napot!
– Jó napot.
– Van járvány?
– Nincs járvány!
– Nincs járvány?
– Nincs járvány!
Csütörtök
– Jó napot!
– Jó napot.
– Van járvány?
– Nincs járvány!
– Nincs járvány?
– Nincs járvány!
Péntek
– Jó napot!
– Jó napot.
– Van járvány?
– Nincs járvány!
– Nincs járvány?
– Nincs járvány!
Szombat
– Jó napot!
– Jó napot.
– Van járvány?
– Nincs járvány!
– Nincs járvány?
– Nincs járvány!
Vasárnap
– Jó napot!
– Jó napot.
– Van járvány?
– Nincs járvány!
– Nincs járvány?
– Nincs járvány!
– Akkor meghosszabbítjuk december 18-ig a járványügyi készültséget!

2021. 06. 17. csütörtök

(Kép: 24)

NAPLÓSZERŰEN

(35.)
Ahogyan minden nap, ma is a kis kerti tavunk partjáról nézegetem a bimbózó-nyíló, színes tavirózsáinkat, a levelek alól néha előbukkanó és cikázó aranyhalainkat, hallgatom a keringető „forrás” ütemtelen csobogását – egy pillanatra önfeledten élvezem az életet. Most éppen lila-szárnyú szitakötők lebegnek tobzódón a hatalmas tavi-levelek fölött, aztán hirtelen csöndesen landolnak, majd rezzenéstelenül megpihennek egy fűszál élén. Akaratlanul elmosolyodom e festmény-látványon.
„Tisztán élünk különben és könnyű mosollyal;”, ugrik be Radnóti, majd tovább: „Tudja már, hogy harapósak a gazdagok kutyái/ s hogy aki meghal, azt végleg elkaparják”. De hogyan jön most elő éppen ez a vers, miért? Hisz minden olyan szép és világos és mozdulatlan, csak a szitakötők… „Oly félelem nélküli így az életünk és egyszerű,/ mint a papír, vagy a tej itt az asztalunkon/ és kegyetlen is,/ mint mellettük a lassútekintetü kés” – írta 1934-ben. Mert hiába a szikrázó napsütés, az aranyhalak cikázása, a szitakötők rebbenése, a mindennapok diktatúrája, kínja mindenen átüt, hogyan is írta Parászka Boróka: „… mennyi időnek kell eltelnie, hogy elszabaduljon és pusztítson egy szó. A zsidók fölöznek. A homoszexuálisok pedofilok. A „migránsok” elveszik a kultúránkat. Mi lesz ebből?”
Mi lesz ebből?
Nézem az élő közvetítést: vonulnak a „srácok”, mennek a délutáni, portugálok elleni meccsre: feketében, harciasan, tele reménységgel és magyarságuk büszke gőgjével. Nekem: félelmetesek. A rigmusaik. A karlendítéseik. A dobogásuk. Magyar szurkolók vonulnak át a városon a stadionba. Elénekelni a himnuszt, tombolni a győzelemért. Hősöknek érzik magukat, hősöknek kiáltja ki őket a politika, mint 2006-ban, amikor a gyújtogattak a Magyar Televíziónál, fölgyújtották a Baló autóját és az ’56-os pesti srácokat, a forradalmat vizionálta róluk a „puskagolyót gyűjtögető” riporter. Most „csak” önfeledten és tömött sorokban vonulnak.
Mi lesz ebből?
A lila-szárnyú szitakötők most föllibbennek a kerti tavunk fölé, majd lejjebb ereszkednek, mintha odabiccentenének az aranyhalaknak: ugye minden rendben?
Közben szavaznak a magyar parlamentben, csont nélkül minden átmegy: a kínai egyetem is, az orosz mintára megszült „pedofil” törvény is a horribilis összegű adóssággal együtt és „zavartalanul”, egyre zajosabban újraindul a „migránsozás”. Semmi nem számít: „… visszatesszük Magyarországot a térképre” – üzeni a magyar miniszterelnök kipirultan Brüsszelből, mert növeljük a katonai kapacitásainkat. (Olvasom: Mészárost meglátogatta a NAV, megnézze „harci járműveit”, semmi néznivalót nem talált.) Ez ma a nemzeti-keresztény és magyar mentalitás. Megint ez. Nem tanul(t)unk a történelmünkből.
Az aranyhalaink néha kidugják „fejöket” a nagy levelek alól, aztán gyorsan visszabújnak alájuk: ők értenek a szóból: ha meleg van, akkor tudják, hol van a helyük, nem lázadoznak az ellen, ami ellen nem érdemes…
„Meggyőződésünk szerint itt az ideje annak, hogy a balliberális országfosztás nyomába eredjünk, ezért szellemi honvédőink akaratára megalakítjuk a Civil Igazságtételi Bizottságot – jelentette be a CÖF–CÖKA elnöke”, írja meg a kormányzati szócső. Végre – súgom magamnak, „csak feküdj nyugodtan”, hisz „tudni annyit jelent, mint kiismerni magunkat abban a világban, amelybe együttesen és egyedül beleszorultunk” idézte Csoóri Heideggert elhíresült esszéjében, és folytatja: „Ki tud ilyen helyzet-felismerő tudásról beszámolni Magyarország utolsó évtizedeiben? … mi lett volna a hatása annak, ha valamelyik író vagy filozófus, például, azt fogalmazza meg sarkalatos tételként, hogy egy országot nem csupán háborúban lehet elveszíteni, de el lehet hazug békében is…”. Aztán persze Csoóri egészen vad kényszerképzetekig jut, mintha ma is, most is ezt az utat járnánk…
Á, oda ez a nap is, ezt se úsztam meg, pedig bimbóznak-nyílnak színes tavirózsáink, a levelek alól néha előbukkannak és cikáznak aranyhalaink, hallgathatom a keringető „forrás” ütemtelen csobogását – egy pillanatra akár önfeledten élvezhetem az életet. Most is éppen lila-szárnyú szitakötők lebegnek tobzódón a hatalmas tavi-levelek fölött, aztán hirtelen csöndesen landolnak, majd rezzenéstelenül megpihennek egy fűszál élén.
De már nem mosolyodom el a festmény-látványon.
2021. 06. 16. szerda

MEGINT A TÉRDEPLÉSHEZ

ÜGYÉSZ: Mr. Chamberlain, Ön ellen az a vád, hogy 1938. szeptember 30-ának estéjén illetlen módon, mindössze egy darab papírba öltözötten közszemlére tette magát otthona, a Downing Street 10. ablakában, és azt kiáltozta: „Becsülettel kivívott béke!” Bűnösnek vallja magát, vagy ártatlannak?

Chamberlain: Magam sem tudom.” (Alan Bennett: Negyven év múltával, 1969)

„BÉKE!” – harsogta világgá főcímében a Daily Express, miután leszállt Chamberlain gépe 1938. szeptember 30-án a hestoni repülőtéren, amely a miniszterelnököt hozta haza a Hitlerrel folytatott tárgyalásáról. Azóta tudjuk, mennyit ért az a harsogás.

Ez jutott eszembe arról a bejegyzésről és képről, amit „derék” Hoppál Péter osztott meg a Facebook oldalán: „a magyar focisták a náciknak sem voltak hajlandók karlendíteni, most pedig nem hajlandók a liberálfasisztáknak térdelni”. A (derék) Hoppált nem zavarja, hogy a náci karlendítése elmaradása a csapat reakciója volt: a magyar állam akkor már egy éve csatlakozott a német-japán szövetséghez (antikomintern paktumhoz), kiléptünk a Népszövetségből; Magyarországon (is) folyt a rasszista árjásítás, a zsidó (magyar) sportolók tömeges kizárása a sportból, majd néhány év múlva… Itt a sportolók: Csikós, Pákozdi, Sárosi, Bíró, Király, Balogh, Kincses, Sütő, Toldi, G. Tóth, Kalocsay (nagy respect nekik!) tiltakoztak, nem a magyar állam, vagy annak miniszterelnöke (kormányzó ellentengernagya) utasítására. Az angolok – talán a hamis illúziójuk miatt, hogy az európai békét mentik, de nincs mentség tettükre – nagyot hibáztak, mint miniszterelnökük.

A „derék” Hoppál Péter biztosan emlékszik a 2018-ban rendezett labdarúgó VB döntőjére, amit Horvátország és Franciaország vívott, persze, hogy emlékszik, hiszen 2018. július 15-én azt írta a Facebook oldalára: „A foci persze arról szól hogyan küzd két csapat a pályán. De a foci ennél mindig sokkal többről szól. A világbajnoki döntőnek Európa jövője szempontjából is fontos üzenete lehet, hiszen egy bevándorlóország játszik egy nemzeti identitására büszke, keresztény országgal. Már csak ezért is hajrá Horvátország!” Ugyanezt mondta a magyar miniszterelnök is: a horvát foci „a mi kutyánk kölyke”. Mert ugye a foci politika (is), nem egyszerűen játék, ami ott történik, az sok mindenre kihat, akár a választásokat is befolyásolhatja, nem mindegy, hogy mi történik a pályán, még az sem: ki és mi ellen, pláne hogyan tiltakozik! Micsoda dolog lenne, hogy MAGYAR EMBEREK „letérgyepeljenek”, nem is beszélve arról, miért!

Na most képzelje el a „derék” Hoppál Péter, ha 1940. április hetedikén a kormányzó (úr) beleszólt volna abba, hogy a „fiúk” márpedig lendítsék föl a kezüket, most mire hivatkozna…

  1. 06. 13.vasárnap