(34.)
Ma végre nyár van! Minden fényárban úszik, bár a tavirózsáink még nem dugták ki a „fejöket” a vízből, még nem nyílnak, pedig ilyenkor már mindig színes volt a kis kerti tavunk: de talán, „ami késik, nem múlik”.
Tegnap megint „unokás” napunk volt, ezért már tegnap is ragyogott az égbolt! A szobai játszadozás – sakkoztunk egy jót, bebarangoltuk a szobát a LEGO-helikopterekkel, dinókkal, elkerültük a vadállatokat – után „irány a cukrászda” felkiáltással útnak eredtünk. „Most egy másik cukiba menjünk, az sokkal olcsóbb, majd vezetlek benneteket” – mondta Krisztián, aki ősztől isibe fog már járni és úgy is történt. A „kertek alatt” haladtunk, az utca-építések miatt kisebb kitérőkkel, míg megérkeztünk a Cukrászdához, éppen szembe Krisztián leendő iskolájával. „Zárva”, lógott az ajtón az „ítélet”, „látod, ez tényleg olcsóbb lesz” – nézett ránk szomorúan, „tényleg” – válaszoltam neki, majd elkezdtünk beszélgetni leendő iskolájának névadójáról, az olimpiai bajnok vízilabdázóról; Erik rögtön abbahagyta az ide-oda rohangálást és érdeklődve figyelt, majd megszólalt: én is olimpiai bajnok leszek! Ebben maradtunk, hisz rögtön eszembe jutott a hatvan évvel ezelőtti történet, amikor Rákoskerten nyaraltunk és a házigazdánk pörköltöt főzött, amiben úszkáltak a nokedli-darabkák, persze, hogy borral kellett (volna) rásegíteni az ebédre, de én önérzetesen (Papp Laci akkor nyilatkozta, hogy sohasem ivott egy korty szeszt sem) azt feleltem (tíz-egynéhány évesen): soha nem iszom, mert olimpiai bajnok akarok lenni. Rég volt…
Aztán este leülök a tv elé: jön a meccs! A felvezetőt nem nézem, annyira nem vagyok mazochista, nyomogatom a távirányítót, inkább a Roland Garros-t, aztán vissza, már a himnuszok mennek, kimegyek a hűtőhöz, nagyot húzok a hideg, buborékmentes MAGNESIA flakonból és visszahuppanok a fotelembe, kezdődik. Látom, az írek letérdelnek szolidaritásból, a mieink nem, néhányan a trikójukra mutatnak, a háttérben a közönség tombol, fütyül, láthatóan fölhevülten tüntet, haragszik. Nem figyelek a riporterre, csak szégyellem magam és dühöngök. Aztán ma, mielőtt hozzáfogtam volna az íráshoz, átnézem a híreket, kiderül az MLSZ tegnap kiadott egy közleményt: „Az UEFA és a FIFA szabályai nem engedik a politizálást a pályán és a stadionban sem, amit az MLSZ nem csak elfogad, de egyet is ért vele. A válogatott a mérkőzések előtt nem térdeléssel fogja kifejezni a gyűlölet bármilyen formájának elítélését.” Marhák! Hazugok! „Tégy a rasszizmus ellen” – ugrik be az UEFA és a FIFA évek óta zajló akciója, ahol a csapatok a meccs előtt mindig közös fotózáson tiltakoznak a rasszizmus ellen, amiről az MLSZ nem vesz tudomást, hisz az politika(?). „Én nem értek a focihoz”! – rémlik föl, süvölt a fülembe a közelmúlt, az azóta már „kegyvesztett”, meghurcolt politikus mondása. A levitézlett politikusé, aki hiba állt be a sorba: Orbán ledarálta. Talán el kellene gondolkodnia végre a sok szekértolónak: miniszternek, államtitkárnak, csaholó újságírónak, riporternek: vajon mindez hova vezethet, mi ebben a felelőssége, szerepe neki, mi lesz majd a következmény?! „… Rákosi mindig is nagyon szerette volna, hogy nemzeti magyarnak lássák. Az a „nemzeti” (nacionalista) kurzus, amely most folyik, az eléggé szerves folytatása Rákosi hazug nemzeti kurzusának. Akkor mindenki röhögött rajta, és a népben csak az antiszemita reakciókat erősítette.” (Hargittai István Jeremiás nyomában Beszélgetések Komoróczy Gézával Magvető 2021. 352.old)
Viszont Griezmann ollózós gólja nagyszerű volt: ja, nem a mi meccsünkön…
Ma végre nyár van! Minden fényárban úszik, bár a tavirózsáink még dugták ki a „fejöket” a vízből, még nem nyílnak, pedig ilyenkor már mindig színes volt a kis kerti tavunk: de talán, „ami késik, nem múlik”.
- 06. 09. szerda