2021. július 19. nap bejegyzései

NAPLÓSZERŰEN

(37.)

Meghoztuk a változást Svájcba: az elmúlt hetek hatalmas esőzései, árvizei után végre kisütött a nap, beköszönt a nyári meleg; a vízszintek folyamatosan csökkennek, a folyók lassan visszatérnek évszázados medrükbe; bár még mindig barnán, dühösen, sokkal sebesebben zubognak lefelé haragosan vonszolva magukkal kegyetlen tombolásuk következményeit. De legalább nem mást hoztunk: a „hírünk” megelőzött minket, nem a batyunkból szabadult ki és terjedt el ebbe a békés, nyugodt országba.

Ezerkétszáz kilométeres utunk szép és szerencsére „eseménytelen” volt, bár Kókusz kutyánk nehezen viselte a „gyűrődést”: néha hangos ugatással nyilvánította ki véleményét bezártságáról, majd gyakori megállásunkkor boldog farokcsóválással és rohangálással jelezte, „látjátok, tudtok ti, ha akartok”. őt hidegen hagyta a hatalmas hegyek, a mindenütt „gaztalan”, élénk-zöld fű, a tiszta autók, az egykedvűen legyintő határőrök látványa. Zürich körül beállt a „csúcs”, mindenki leállt, három órát „csoszogtunk”, de közben senki nem tülkölt, nyomkodta dühösen a dudát, mutogatta fölfelé a középső ujját, próbált cikázni az araszoló járművek között.

Aztán persze megérkeztünk, semmiről nem maradtunk le – és még idegesek sem lettünk.

Ez egy más világ.

Aztán kipakolunk, megfürdünk, már itt is van a kellemesen könnyű vacsora; közben jön a kegyetlenül csípős kérdés: „mi történik nálatok Magyarországon”? (Kókusz nyugodtan fekszik az asztal alatt, a fejét sem mozdítja, most bezzeg nem „ugatja” a választ.)

Tényleg: mi történik nálunk?!

„Semmi, csak a szokásos” – válaszolok röviden magamban és kanalazom tovább a finom levest, miközben a kérdés megakad a torkomon (eszembe jut a vicc: a boltba betévedt fiatal nő ruhát válogat, az eladó kirak elé egy tarka szoknyát, kedvesen ajánlja, de látja, a lánynak nem tetszik a szoknya: „mi a baj a szoknyával?” – kérdi kedvesen, „hosszú” – feleli vevő-jelölt, mire azonnal jön a válasz, „nem baj, ráérek” …), hányszor tettem föl magamnak is ezt a kérdést, próbáltam megválaszolni nyugodtan és indulatosan is, de még mindig nem sikerült; talán majd most, így ezerkétszáz kilométerre a hazá(m)tól… „Hisz tudod, mindenki Európában erről beszél” – morgom „tele szájjal”, de nem folytatom, hát a kérdések sem folytatódnak.

Másnaptól rójuk az ismerős utcákat, megbámuljuk az évszázados utcákat, tereket, a hídon rácsodálkozunk a kuporgó kéregetőkre, a távolban feltűnő (város-csúfító) toronyházakra, beülünk egy ice-kávéra a „kedvenc” kávézónkba, megcsodáljuk a Főtéren fölépített „Strand-röplabda” pályát és a lelátókat, az újra megjelenő Pokémozókat; maszkot szinte senki sem visel, de hisz’ a határon is úgy jöttünk át, mintha senki nem is hallott volna a Covidról. Az idő egyre melegebb, minden olyan békés és kiegyensúlyozott.

Csak az a kur@a kérdés hagyna nyugodni. De persze nem hagy, mikor visszaérünk „házunkba”, rögtön nyomom az internetet, nézem a híreket: lehallgatási botrány kavarja az indulatokat, miközben a magyar kormány (röhögve) hallgat: csak a csahos kutyáit engedi póráz és szájkosár nélkül verekedni és hazudozni a maga kreálta ringbe. És persze a propaganda-hírek: Magyarország az első a világon!

„Semmi, csak a szokásos.”

De jó „messze” lenni!

Meghoztuk a változást Svájcba: az elmúlt hetek hatalmas esőzései, árvizei után végre kisütött a nap, beköszönt a nyári meleg; a vízszintek folyamatosan csökkennek, a folyók lassan visszatérnek évszázados medrükbe; bár még mindig barnán, dühösen, sokkal sebesebben zubognak lefelé haragosan vonszolva magukkal kegyetlen tombolásuk következményeit. De legalább nem mást hoztunk: a „hírünk” (sajnos) megelőzött minket, nem a batyunkból szabadult ki és terjedt el ebbe a békés, nyugodt országba.

  1. 07. 19. hétfő