(56.)
Thessza ma jobban van, már megvillant egy csillag is a szemében reggel, de lehet, csak éppen a fölkelő nap vetett rá egy pillantást, amikor meglát, azonnal lengetni kezdi a farkát, két hátsó lábára ül és fölemeli a mellsőket: „simizz már”, és szépen így el is indul a nap!
Néha, miközben simizem Thesszát, csak úgy, talán a magam szórakoztatására (is), mesélek neki, most A császár új ruhája című mesét, amit önfeledten hallgat (vagy csak élvezi a vakargatást), én meg monoton mormogom: „Egy nap aztán két csaló állított be a császári palotába. Azt mondták magukról, hogy takácsok, s olyan kelmét tudnak szőni, hogy a kerek világon nincs hozzá fogható. Nemcsak, hogy páratlanul szép a színe meg a mintája, de van egy bűvös tulajdonsága is: akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld, azok előtt láthatatlanná válik a kelme”, megállok a „mesében”: vajon tényleg a takácsok a csalók? De ezt Thessza úgysem érti, hát folytatom tovább: “Ez volna még csak a nagyszerű ruha! – gondolta a császár. – Felölteném, s egyszeribe megtudnám, kik azok az országomban, akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld. Megszövetem azt a kelmét!”, és már oda is érek a végére: „De hiszen nincs is rajta semmi! – szólalt meg egyszer csak egy kisgyerek” – a császár ugyan egy pillanatra megütközött ezen, maga is úgy vélte, hogy igazat mondanak, de azt gondolta “Most már tovább kell mennem, nem futhatok haza szégyenszemre!”, és még peckesebben lépegetett fényes kísérete előtt, akik buzgón vitték mögötte a palástja uszályát, a levegőt – zártam le Andersen meséjét, mégis vakargattam tovább Thesszát.
És várom tovább a kisgyereket.
Persze innen is, onnan is kiabálnak, no nem „igazmondó” gyerekek, hanem indulatos, gyűlölködő, a másikat semmibe vevő emberek, mert mindig van, amire lehet kiabálni. Most éppen arra, hogy általában a magyar ember nem tud angolul, ezért azonnal poharat dob arra, aki leveszi a mezét és valami ismeretlen szövegre mutogat a trikóján („ha Magyarországra meccsre érkezel, előbb tanulj meg magyarul”); „a magyar ember nem térgyepel”; ha az angoloknak szabad kifütyülni az olasz himnuszt, akkor a magyarnak is lehet(??) huhogni; az angolok (pláne Szijjártó barátja) ne mondják meg nekünk, hogy merre van az előre; különben is, amikor vészhelyzet van, akkor vészhelyzet van és punktum!
Thessza elaludt, békésen szuszog, látom rajta, hogy még mindig nem „penge”.
Én sem vagyok: de ma, ki „penge” itthon és a nagy világban? Csupa „jó hír” (szép asszonyi szó) hallatszik mindenfelől, csak győzzem. Elmúlik ez is, ahogy a többi is, viszont addig…
Thessza azonban alszik, csak néha horkant egyet.
- 09. 04. szombat