2022. július 2. nap bejegyzései

NAPLÓSZERŰEN

(131.)

Nézem az öreget.

A GAZDIT.

Közben a fejemet leteszem a mellső lábaimra, de szemeimet akkor sem csukom le, alulról-fölfelé lesem akkor is a GAZDIT, keresem vele a szemkontaktust, mert úgy tudok üzenni neki, éreztetni vele, mennyire szeretem.

Meg aztán akkor érzékelem is a GAZDI „állapotát”, hangulatát, ami hol ilyen, hol olyan; mostanában inkább olyan, ezért gyakran nem tetszik a GAZDI, olyan más, mint szokott lenni, amikor be nem áll a szája, mindig mond valamit, ami olyan dallamos és lágy, közben a keze is jár a fejemen, a fejem alatt is cirógatja a nyakamat, ahol az a fehér csík van, aztán levándorol a hasamra, mert addigra már hanyatt vágom magam, hogy hozzáférjen, mert ott is jó, amikor simiz.

Mostanság viszont csöndesebb a GAZDI, nem tudom, mi lehet vele, szótlanabb, ami nem tetszik, hiába ugrálok körülötte, csak ül és bámul maga elé, mintha keresne valamit, pedig ott nincs is semmi, én tudom, mert se szaga, se hangja nincs ott semminek, még egy gyík se rohangál arra felé ebben a melegben.

Nem tetszik az öreg, a GAZDI.

MI lehet vele?

Pedig most az a motoros-berregős, nagy-táskás ember sem járt felénk, aki mindig megzörgeti a kapun lévő dobozt és bedob oda valamit, amit aztán a GAZDI kivesz onnan és széttépi, meg morog közben, hogy „nem lehet ennyi, nem is égettük a lámpát, nem is locsoltunk”, aztán kidobja a kukába és dühösen bemegy az óljába és leül a helyére és püfölni kezdi azt a billentyűs izét és közben morog magában.

Olyankor inkább kimegyek onnan, mert az az ő ólja, de nem szokott kizavarni onnan, de én mégis tudom a rendet, amikor nincs jó kedve, olyankor jobb, ha hagyjuk kiforrni gőzt, vagy hogy kell ezt mondani.

Pedig a GAZDI olyan jókat tud mesélni, nem is, inkább dallamosan, simogatóan hozzám-szólni, persze nem mindig értem, amit mond nekem, mert olyan ismeretlen szavakat is szokott mondani, hogy „akkor is mozog a föld”; meg olyat is, hogy „némely születik rangosnak, némely szerzi a rangot, némelyre pedig rátukmálják azt” és olyankor nagyon dühös lesz, néha csapkod is meg föl alá járkál az óljában, pedig az egy kicsi ól csak, alig fér el benne egy szék meg az íróasztal, meg az a sok könyv, amit lapozgatni szokott és olyankor fénylik az arca, csillog a szeme és hátradől a székén.

Aztán van olyan is, hogy a GAZDI ránéz a billentyűs dobozára és azt mondja, hogy képzeljem el, hogy minden tanár fölmondott egy iskolában, mert olyan keveset kapnak ott, miközben a zOrbán (ezt mindig olyan furcsa hangon mondja a GAZDI) szerint a háborúban nem fizetésemelés kell, hanem katonák, kivéve az ő fizetését…

Nem tetszik az öreg, a GAZDI, hogyan tudnám fölvidámosítani, ez itt és most a kérdés, a séta biztosan segítene, bár ebben a melegben nem akarom, hogy a GAZDI nyelve kilógjon a szájából a pipája mellett, majd talán este megyünk, akkor ő is nézegetheti a gyíkokat, szaglászhatja a szomszéd fenekét, amiből én annyi mindent meg tudok állapítani, többek között azt is, hogy…

Na, majd este.

  1. 07. 02. szombat százhuszonkilencedik nap