Különben „szép” temetés volt…

0 Flares Filament.io 0 Flares ×

 

 

(Az ötödik hadoszlop működik)

Már több mint három éve nem találkoztunk velük. Korábban sokkal gyakrabban jöttünk össze: volt, hogy évente többször is meglátogattuk őket: ott, a faluban, nem messze a Berettyótól. Mindig mi utaztunk, ők csak akkor látogattak, ha meghalt valaki, akkor mindig jöttek a temetésre. Mi mentünk karácsonyra, disznó-vágásra, meg néha-néha nyáron is, csak úgy, beszélgetni.
Mi voltunk a PESTIEK, a Pestről, a messziről jöttek, az „öltönyös emberek”, akik közel(ebb) vannak a tűzhöz, akik „tudják”.
Olyankor valamelyiküknél összegyűltünk, akkor mindenki eljött, még az „öregek”, meg a gyerekek, aztán az unokák is. Friss pogácsa, pálinka, sör, aztán nagy ebéd: volt mindig, leves, hús (többféle is), disznótoros meg házi sütemények. Aztán beültünk a tiszta szobába, megkaptuk a kávét, bejött mindenki. Már a leülési rend is jelezte: a vendég, a „föntről jött” emberek – azaz mi – ültünk a fotelekbe, a főhelyekre, Ők meg körénk. És hallgatták, kipirultan figyelték a „mesét”, belemerültek a nagyvárosi történetek izgalmába. Néha-néha közbekérdeztek, de az sohasem volt közbeszólás, inkább csak rácsodálkozás, kérdés, értelmezés. Mélyen leszívták a hallott csodát, az „ópiumot”. Később a „férfiak” kimentek cigarettázni a kertbe, körbe isteníteni az autót, rákérdezni mennyivel megy, ülésfűtés is van, a „tempomat” tényleg nulláig lemegy, és a kamera is van …
Aztán délután elbúcsúztunk, beültünk az autóba, mikor jöttök, igyekszünk, és már vége is volt a napnak.
De valahogy elmúltak azok az évek: az öregek szép lassan, egymás után „elmentek”, már csak a temetések hozták össze a fiatalabb rokonságot: bennünket.
Most is így történt.
Aztán a Motelben összegyűltünk. A ház előtt a közmunkások – Mészáros & Tsa pólóban – egykedvűen, szemükben tompa érdektelenséggel söpörték a szemetet, tépkedték a gazt, gereblyézték az árkot, támasztották a lapátot. Csak nem – kérdeztem óvatosan, dehogy, ez nem az a Mészáros, ez egy helyi vállalkozó, neki fizet az önkormányzat, ő meg szervezi a „köziseket”, jött rögtön a válasz, aha, válaszoltam, és mért jó ez így, miért-miért, mert akkor lehet „visszatejelni” – és már fordult is el és lépett be a RESTAURANT-ba. Mentem én is utána, leültünk a megterített asztalokhoz, rögtön jött a fölszolgáló: italt, fogyasszanak pogit, mindjárt hozzák a húsokat is; és már fordult is, hozta a pálinkát, a sört, a rövidet, meg az üdítőket. Elkezdtünk iddogálni, komótosan harapdáltunk a pogiból, lassan-lassan, óvatosan beszélgetni kezdtünk. Mi van veletek, hogy vagytok; semmi különös, a gyerek meg az unoka, tudjátok, hát nálatok, ugyanaz, lefogytál, tudod, a cukrom, de nem veszélyes. Voltunk Brüsszelben néhány napig, tényleg – vágok közbe, és milyen volt? Érdekes, a nyolcadikon laktunk, valaki odaadta a lakást, mert nyaralni ment, alattunk volt a város, szinte minden házon fák, bokrok – dőlt belőle a szó, egyszer taxival mentünk, a taxis török volt, mondta is, hogy ő mindig is török lesz, akkor féltünk egy kicsit – vett egy nagy levegőt. Tudod, hogy Nyugat-Európában, 1970 és 2015 között hányan haltak meg terrortámadás miatt – szólok közbe, de nem várom meg a választ, évente legfeljebb négyszázötvenen, és hányan haltak meg, csak Belgiumban közlekedési balesetben: átlagosan ezren – hadarom el gyorsan, magam se tudom miért. Aztán elvettük a svédasztalról a rizst, a krumplit, a rántott sajtot, szalonnát, oldalast és csönd lett. Elővettem a pipámat, megtömködtem, kimentem a bejárat elé, ott lehetett rágyújtani. Kijött Ő is, nem vagy földobva – kezdte, van valami baj? Mi lenne, semmi nem változik. Babrálni kezdtem az okos-telefonommal, mert megrezgett egy mail üzenettől. Annyi telefon van már a világon, hogy mind a 7 és fél milliárd embernek jutna egy – vágok bele, de még sincs mindenkinek. Mert nem is akarnak dolgozni, csak jönnek és jönnek hozzánk is, a segélyért, meg el akarják venni a kultúránkat, meg robbantanak, minek jönnek ide, el vagyunk mi magunk is – hadarja el gyorsan, magán is csodálkozva egy kicsit. Talán Istvánról, az intelmeiről meg Koppányról, meg a betelepített német lovagokról kezdtem mondani valamit, talán arról is beszéltem, hogy sokadik generáció óta „azok” élnek sátorban, mert az otthonukat lebombázták, meg a gyerekeik sem tanulhatnak, csak a port rugdalhatják, semmi esélyük semmire, meg sok ilyen „marhaságot” hordhattam össze. Én is éreztem, hogy …, abbahagytam, mennem kell, hívott a főnök – köszönt el hirtelen Ő is meg a felesége is, úgyhogy mi is szedelőzködni kezdtünk és beültünk a kocsiba és már nyomtam is a gázt.
Különben „szép” temetés volt…
2017.08.24.

0 Flares Twitter 0 Facebook 0 Google+ 0 Email -- Filament.io 0 Flares ×

Hozzászólás