„Nem a tények zavarják az embereket,
hanem a tényekről alkotott vélemények.”
Epiktétosz: Kézikönyvecske,
idézi: Al Ghaoui Hesna
Félj bátran című könyvében.

Félek. Mi van, ha én is zaklattam korábban valakit? Ha észre sem vettem, csak éltem a (fel sem kínált, mégis adottnak vélt) lehetőséggel: mert én voltam a FŐNÖK, mert benyithattam hozzá (és Neki be kellett engednie), amikor csak akartam; mert behívhattam (és Neki be kellett jönnie), amikor csak akartam; mert utasíthattam (és Neki végre kellett hajtania), amikor csak akartam; mert számon kérhettem, amikor csak akartam; mert hatalmam volt (felette) és élhettem is vele – és Neki ezt tudomásul kellett vennie.
Élnem is kellett vele?!
Hát akkor?
Úgy gondolom, úgy emlékszem (vagy csak úgy akarok emlékezni, gondolni rá; mert az ellenkezőjét már lenyomtam a mélybe, eltemettem örökre, hogy ne is lássam, még csak véletlenül se?), amióta világ a világ, én mindig a gyengébbekkel, az esendőbbekkel, az „ők soha nem lesznek nyertesek” -kel éreztem együtt. Az isiben, az általánosban – mert ügyesnek számítottam minden labdajátékban –, amikor választásra került sor, mindig őket választottam csapattagnak: focinál, pókfocinál. Nyilván volt ebben valami olyan érzés is, hogy közöttük biztos én lehettem a FŐNÖK, a vezér, aki eligazítja a többieket, aki kimondja, mit kell csinálni, aki megmondja, ki-hová álljon.
Aztán emlékszem, még az „átkosban” történt, egy nyári építőtáborban a Balaton partján. Közösen „építettük”, amit kellett (talán egy víztározót) a „szovjet” komszomolistákkal, én vezettem a magyar egyetemi Kisz-es csapatot, nekem kellett a munkát megbeszélni a helyiekkel. Reggel kimentünk a terepre, megkaptuk az eligazítást, én is beálltam a lapát-igénylők közé, majd elkezdtük a munkát. Alig fogtunk hozzá, odajött a helyi főember és kihívott a sorból: jöjjön velem, kérem – felkiáltással. Odébb mentünk, talán föl a tározó peremére, akkor Ő rágyújtott és azt kérdezte: maga mit csinál? Hát dolgozom én is – feleltem; magának nem ez a munkája, maga nem állhat be közéjük, maga a FŐNÖK, ezért itt szívja majd, mellettem – zárta le a monológját és egykedvűen bámulta a dolgozókat, a messziről hangyáknak látszókat és csak szívta és fújta tovább.
Szóval akkor ez a rend, ezt kell megtanulni – gondoltam akkor.
És elmenekültem. Két nap után otthagytam a tábort és hazamenekültem. Akkor nem akartam FŐNÖK lenni, ha az azzal járt! Ez közel ötven éve történt.
És: amikor tényleg FŐNÖK lettem? Éltem a „kialakult és elfogadott(?) normák, beidegződések, elvárások, kiszolgáltatottságok adta lehetőséggel”? Akkor is elmenekültem? Vagy volt (lehetett volna) más lehetőség is?
Azt hiszem, azt remélem, FŐNÖKKÉNT sem változtam!…
Közben olvasom a közleményt: „… mindent összetörtek körülöttem … sem a családomat, sem a munkámat … egész életemben teremteni, alkotni és átadni … nem akartam egy másik embert megalázni … Most megértettem … bocsánatot kérek … hallgassák meg …”.
Akkor vége, akkor befejeződött?
Dehogy! Olvasom a hírt, mit mondott a Semjén, hogy „… ezek el fognak törpülni amellett, amikor majd iszlám tömegek lesznek itt …”; meg azt is láttam, hallottam, amit a Verebes mondott: „Vagy öngyilkos lesz, vagy meghal”; meg olvasom, amit a Puzsér ír: „Az elkövetett erőszakcselekményekért és munkaköri zaklatásokért nem a nyilvánosság jogosult ítélkezni – ezeket a pereket a bíróságokon kell lefolytatni”!
Tényleg?
Közben újabb áldozatok jelennek meg, mások továbbra is némák maradnak, tulajdonképpen minden megy tovább a maga útján: mert a zaklatások a viták alatt is zavartalanul folytatódnak…

2017. 10. 26.