1. „A sikeresekkel, akiknek jól futott a szekere, könnyű dolgunk volt. Ők nem akartak mást, csak annyit, hogy értelmetlen korlátokkal, ostoba adórendszerrel, bürokratikus útvesztőkkel és hivatali packázással ne szűkítsük be, ne fékezzük le, ne zárjuk karanténba vállalkozó- és munkakedvüket. Annyit kértek, hagyjuk, hogy boldoguljanak” – hangzott el a Fidesz hétvégi kongresszusán a miniszterelnök szájából. Ehhez képest az uniós források, a földalapú támogatások, az állami és a vissza nem térítendő támogatások, valamint az állami és önkormányzati megrendelések döntő többsége olyan vállalkozásokhoz áramlott, amelyeknél az elsődleges szempont a kormánypárti kötődés volt (lásd atlatszo.hu cikkeit). Ugyanakkor az adórendszerben történt változások is kizárólag a jövedelemmel rendelkezőket támogatták, előnyben részesítve a magasabb jövedelműeket.
2. „A nemzetgazdaság törzse, akik se szegénynek, se jómódúnak nem gondolták magukat, és akik a magyarok többségét adják, nos, ez már keményebb dió volt. Emlékezzetek, az ország nagy többsége 2010-ben már lassan negyedszázada élt bizonytalanságban, és életét inkább látta süllyedőnek, mint emelkedőnek. Biztonságérzete, elismertsége és a neki kijáró tisztelet elpárolgott. Nekik vissza kellett adnunk a szocialisták által elvett munkahelyeket, és meg kellett erősíteni bennük a munka értelmébe vetett hitet. Azt kellett elérni, hogy a becsületesen elvégzett munkából tisztességesen meg tudjanak élni, elfogadható, sőt önbecsülésre okot adó életfeltételeket teremthessenek a családjaiknak” – jött a hangzatos folytatás. Eközben a valóság az, hogy „… a középső jövedelmi rétegek mérete 40%-ról 32%-ra, jövedelmi részesedésük pedig 35%-ról 29%-ra esett”, a „… jövedelmi középrétegbe tartozók 75%-ának (!) gondot okozna egy váratlan kiadás, vagyis nem rendelkezik elegendő tartalékkal akár egy kisebb válsághelyzet átvészeléséhez… közel kétharmaduk nem engedheti meg magának, hogy otthonán kívül töltsön el egy egyhetes nyaralást…”!
3. A „legnehezebb, de ahogy lenni szokott, egyben a legfelemelőbb is az volt, hogy megnyissuk az emberhez méltó élet, a talpra állás és a felemelkedés útját a nehéz sorsú, hosszú évek óta munkanélküli, segélyen és gyakran nyomorban élő, több százezer honfitársunk előtt. Most nemcsak a cigány honfitársainkról beszélek, bár közülük sokan éltek így, jóval szélesebb, családok tízezreit magához húzó világ volt ez. Az ország olyan részein kellett eredményt elérnünk, ahol egész régiók szakadtak le, ahol a legtöbb gyermek halmozottan hátrányos helyzetű családban élt, és akikről a magyar politikában rajtunk kívül már mindenki lemondott. Rezsicsökkentés, segély helyett munka, legalább közmunka a szülőknek, ingyenes étkezés, hároméves kortól kötelező óvoda a gyerekeknek…” – dicsekedett tovább a miniszterelnök. Ehhez képest a „KSH adatai szerint Magyarországon a 7 év alatti gyermekek 42,2 százaléka él szegénységben. A Budapest Intézet felmérése alapján 130 ezer gyereknek kell szembenéznie az állandó nélkülözéssel, és közülük nagyjából 50 ezer rendszeresen éhezik…”; a „Belügyminisztérium adatai alapján 2017. júniusában átlagos havi létszámban a tavalyi 246 ezer fő helyett már csak 184 ezer fő dolgozott közmunkában. Ez a KSH adatai szerint ez év első félévében 172 ezer főt jelentett, míg tavaly ugyanebben az időszakban 201 ezer főt”, miközben tudható, hogy ezek az (rabszolga sorba taszított) emberek éppen a közmunka jellege miatt képtelenek visszatérni a munkaerő-piacra. Miközben az árokpartján az élet „virágzik”, a szegénységi mutatókban Magyarország Európa utolsó helyein téblábol, és közismert szlogen: „AKINEK NINCS SEMMIJE, AZ ANNYIT IS ÉR…”.
4. „Kitartóak voltunk és következetesek, ezért a mindennapi élet minőségét meghatározó közbiztonságot is sikerült gatyába ráznunk” – zárta le – remegő hangon, mégis ércesen – ezt a blokkot a kormányfő. A gyűlölet közben tombol a falakon, a hírekben és már megjelent a temetőkben is…
2017. 11. 14.