Könyveladás …

0 Flares Filament.io 0 Flares ×


Tovább lépkedett a LIDL felé, már majdnem elérte a nagy-kereszteződésben a lámpát. Onnan már csak néhány méter, egyetlen kis tér volt hátra, ahol nézegethette a galambokat is, de így, télidőben, már csak varjút talált. Mindig arrafelé ment, el a zöldséges meg a Second Hand üzlet mellett, hátha lát kirakva valamit a bolt előtt, persze olyankor inkább bemegy, mert addig is melegszik egy kicsit. Már sok neki a félóra a hidegben. De most nem ment be, megállt a lámpánál, megnyomta a gombot, még 30 másodperc kell – gondolta, pedig sehol egy autó. Akkor rápillantott az oszlopra és meglátta: ”Könyvet veszek, házhoz megyek, határon túli magyaroknak lesz, hívjon: 06-20/310-68-46”. Letépett egy perforált csíkot, berakta a papírzsebkendője mellé a zsebébe és már indult is tovább. Most sokan voltak a LIDL-ben, szombat reggeli csúcs volt. Megállt a kosaraknál, közvetlenül a bejárat mellett, ahonnan mindent látott és hallott, amit a vevők és a pénztárosok egymással beszéltek. Valójában emiatt járt ide, nem is a vásárlás végett: hallgatni a beszélgetésüket. Neki ez volt már az újság, a napilap, a rádió, a híradó. Innen tudta meg mindig, hogy mi is történt egy nappal, egy héttel előbb, mi fog történni aznap.
De ma ehhez sem volt kedve.
Otthon kirakta a kenyeret a nylon szatyorból, ma akkor ez lesz, egy kicsit megpirítom, valahol van egy kis zsír is, tea hozzá, majd koradélután megcsinálom – tavaly óta, amikor a felesége meghalt szokásává vált, hogy magával beszélget, magával vitatkozik, olykor veszekszik is, mert a tétlen, süket csöndet nem szerette. Közben tüsszentenie kellett és elővette a zsebkendőt. Akkor vette észre a perforált csíkot: ”Könyvet veszek, házhoz megyek, határon túli magyaroknak lesz, hívjon: 06-20/310-68-46”. Odament a fotelhez, ami a tévével szemben állt, a párnája már teljesen öblösödve a fakeretbe nyomódott. Ez volt az egyetlen ülőalkalmatosság a szobában, most is ide huppant le. A fotellel szemben állt a tévéje, pedig nyugodtan kilökhette volna már, tavaly meg kellett szűntetnie a kábeltévé előfizetést, azóta be se kapcsolta. Viszont a szobát se rendezte át, maradt minden a régi helyén. Úgyhogy fotelből a kilátás is a tévére nyílt, pontosabban a kertre, mert a tévé mellett volt a kerti-kijáró és egy odanéző ablak is; úgyhogy tévé helyett mindig a kertet nézte.
Az megnyugtatta.
De már a kert sem volt a régi, amióta elment az asszony, senkisem gondozta, rendezgette, egyelte, amit kell: minden nőtt, ahogy nőtt. Már burjánzott. Tavasszal, nyáron alig lehetett átlátni a dzsumbujon, de most télen kopaszon, „leveletlen-meztelenül”, girbegurbán deresedtek, fagyoskodtak kinn a bokrok, fák, ágak a hidegben. A kert mögött, a félig bedőlt kerítés jelzett valami határt, de inkább csak jelképesen, ahogyan a félig dőlt, mohás, kettétört sírkövek is: itt alant valaki, aki egyszer ember volt talán, fekszik; nem védett az már semmitől se. Minek is, mit lehetett volna tőle elvenni, elvinni: talán az emlékeit, de azt meg úgysem tudták volna.
Egy kicsit izgett-mozgott, kereste, ahol a legkevésbé nyomott a fotel, de nem talált ilyen helyet, hát így is megnyugodott. Azután elég volt becsuknia a szemét, ránéznie, rágondolnia egy könyvre és már meg is telt élettel a szoba. A nappalok voltak a könyveké, az esték és az éjszakák az álmodozásokéi. ”Könyvet veszek, házhoz megyek, határon túli magyaroknak lesz, hívjon: 06-20/310-68-46” – jelent meg a felírat, a cetli a szeme előtt, vagyis dehogyis ott, csak az agyában. A Kádár ilyen szöveget nem engedett volna kirakni – gondolta hirtelen, nem azért, mert féltette „a megbonthatatlan barátság”-ot, a szocialista országok egységét, hanem mert nem akart sebeket föltépni, indulatokat, feszültséget gerjeszteni. Ezért nem engedte a zsidó-kérdést se kibeszélni – gondolta tovább, aztán az elmaradt, elhalasztott Kádár-Ceausescu találkozók ugrottak be. ”Könyvet veszek, házhoz megyek, határon túli magyaroknak lesz, hívjon: 06-20/310-68-46” – szóval csak hívnia kellene őket és már jönnének is, fizetnének is, vehetne valami meleget, főttet is végre.
Rengeteg könyve van! Régebben vette „őket”, amikor még tanárként dolgozott, amikor még fontos volt, hogy az első kiadásokat olvassa, hívja föl rá a diákjai figyelmét, hogy saját maga érezzen rá az elbeszélés ízére, ne a magyarázatok, a kritikák befolyásolják. Akkoriban mindent megvett: valahol megjelent egy hirdetés, szólt egy kolléga és már rohant is a könyvesboltba, a Rózsavölgyibe. Akkoriban éjjel olvasott, hajnalban rakta csak le a könyvet. De nemcsak éjjel: mindig megvolt, hogy amikor nyaralni mennek az asszonnyal, akkor melyik könyvet viszik magukkal, melyiket fogják a Balatonnál, a Tiszánál vagy a hegyekben olvasni. Ha ma eszébe jut egy könyv, elő se kell vennie, látja maga előtt a borítóját, a formáját, orrában van a könyv illata, még azt is föl tudja idézni, hol olvasta!
De már csak gondol rájuk, már nem veszi elő „őket”, kikerültek a fáskamrába. Többször kellett költözniük, mindig kisebb lakásba, a végére, ebbe a mostaniba, már a könyvszekrényeket, polcokat se tudták elhozni, olyan kicsi ez a „ház”, de a könyveket nem engedte ott hagyni! Így jött vele Jorge Semprun: A nagy utazás című könyve is, fekete papír-borítójában, rajta a feszülő szögesdrót képével, fehér betűkkel a felirattal: EURÓPA: „Már látom, hogyan alakulnak a fiúk régi frontharcosokká. Én nem vagyok régi frontharcos. Én majdani frontharcos vagyok…” – ugrik be, aztán elereszti.
Hívja őket?
„Meg akarlak tartani téged, /Ezért választom őrödül / A megszépítő messzeséget.” – ugrik a szeme elé a teljesen zöldbeborult ADY kötet, még apjáé volt, 1953 SZK SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ, van belülre írva, benne ceruzás aláhúzások, „nincs társadalmi közeg, ami fogadná” beírás, „tehetetlenség, fájdalom” – fut tovább a szeme előtt. József Attila, Radnóti, ott a bori notesz is…
Mennyi is az idő, már 11 óra, akkor most enni kéne valamit, egy kicsit a fűtést is följebb lehetne csavarni, vagy a sálat jobban összehúzni inkább. Dehogy, üldögélek még egy kicsit, majd később – zökken vissza fényes világába. „Az ötödik pecsét”, 1982, Magvető, Hatodik kiadás, akkor ezt később vette: „- Valami félreértésről van szó bizonyára… A felgyűrt ujjú odalépett eléje, és felmutatott a mennyezetre: – Nézze, mi van ott! Amikor Kovács elfordított fejjel felnézett, akkor teljes erejével pofon vágta: – Mars! – kiáltotta.” Ezt Széplakon olvasta, a Balaton partján, nem is benn a szobában, hanem a csillagok alatt, le-le rakva a könyvet: vajon Ő?
Mégis megcsinálom a teát, majd később eszem is valamit – és fölállt, vizet forralt, beleöntötte a csészéjébe, sokadszorra belelógatta a már teljesen áttetsző filteres teát, odavitte a bögrét a fotelhez, megint leült és hagyta a kezét átmelegedni a bögrétől. „A cenzorok nagy konjunktúrája ez a korszak, a minden rendű és rangú cenzoroké…” – szólalt meg az agyában, ez már Bálint György 1933-ból, hol is olvasta, ja megvan: az 1988-ban a Gondolatnál megjelent Nemzeti olvasókönyvben, a borítója vörös volt, aranyozott betűk rajta, de nem szerette kezében tartani a könyvet, irritálta a borító tapintása. „LÉGY EMBER, ez a cél – légy magyar, ez a legjobb eszköz.” – ez már Deák Farkas 1861-ből, ez ma is jól hangzik, akkor mégis próbálja eladni?

Akkor hirtelen gyengeséget érzett a kezében, még látta: a nap előbukkan egy pillanatra, talán valami elrepült az ablaka előtt: nem adom el, akkor sem adom el, és oldalra billent a feje…

2017. 12. 18.

0 Flares Twitter 0 Facebook 0 Google+ 0 Email -- Filament.io 0 Flares ×

Egy hozzászólás a(z) “Könyveladás …” bejegyzéshez

Hozzászólás