HURCOLKODÁSOK…

0 Flares Filament.io 0 Flares ×

I.
Hol volt, hol nem volt, még csak nem is az Óperenciás tengeren túl, talán valahol, itt a kies kis Magyarországon, egy apró, istenháta mögötti faluban történhetett az elmúlt, a rövid XX. század végén, még az is lehet: már az innenső század elején. Pontosan mégsem lehetett tudni, hogy hol, mert annyi, de annyi ilyen kis falu létezett akkoriban Magyarországon, hogy csak na.
Azokban a falvakban – akkoriban – csak egy köves út volt, abból nyíltak merőlegesen a hepehupás földutcácskák jobbra is, meg balra is. Amikor eső esett, bizony mondom néktek alig lehetett az utcácskákban járni-kelni. Napfényes időkben pedig a por meg a homok szálltak mindenfelé, bizony nem is nagyon járkáltak az emberek az utcán. Munka sem igen volt arra felé: hétfő hajnalba’ buszra szálltak az „emberek”, aztán hírüket sem hallották az asszonyok, péntek délután ötkor érkezett a busz, épp’ a kocsma előtt volt a megállója és már tele is lett az italbolt. Így hát bezzeg az, a főút mentén épült „krimó” mindig zajos volt a hétvégeken: ott bizony veszekedős-mozgalmasan zajlott az élet, hangos volt azidőben napkeltétől még napnyugta után is.
Nos, hogy a szavaimat össze ne keverjem: élt abban a kis faluban két kisleány, akik nagyon, de nagyon szerették egymást. Unokatestvérek voltak, alig néhány év volt közöttük, de ez mit se számított: sülve-főve együtt játszottak, énekeltek, ugrándoztak, hajkurászták a tyúkokat, libákat; négylevelű lóherét kerestek az árokpartján; és imádták, amikor együtt alhattak, egymás kezét fogva. Játszadoztak Morzsival, a megállapíthatatlan keverék „házőrző” jóbaráttal, füttyögettek az énekesmadarakkal. Ha messziről jött rokon-ember tévedt be hozzájuk, mindig ott lábatlankodtak körülötte, lesték szavait, furcsa mondatait, csodálták autóját.
És persze álmodoztak, mert az álom nem kérte meg az árát. Álmaikban nagylányok lettek már, boldogan éltek az „emberükkel”; három-három gyermekük is született képzeletükben, akiknek csodaszép meséket mondtak, kedves dalokat énekeltek; gazdagokká váltak, már házuk is, földjük is lett és oda utazhattak „urukkal” és gyerekeikkel, ahová csak akartak.
Gyorsan növekedtek, hamar elszálltak azok a – számukra biztosan – gondtalan évek. A nagyobbik lány jól tanult, „fölsőbb” osztályba lépett, már a középiskolát is elvégezte – nem messze – egy kisvárosban. Nehéz évek voltak azok számára, mert – még ha nem is olyan messze, de – mégiscsak távol kellett lennie a szülői háztól és kis barátnőjétől, de jól vizsgázott és most válaszút elé került, merre tovább: tanulni és a „talán”-t választani, vagy követni az évszázadok óta ismert és bejárt utat: inkább maradni?
Mit csináljak, mit válasszak, merre menjek – kérdezgette unokahúg barátnőjét, de Ő is csak hallgatott, szemével kérlelte inkább maradásra a bizonytalankodót, csak néha-néha és akkor is inkább maga-felé fordulva halkan súgva kérdezgette: hát nem jó Néked inkább itthon, itt mindent, mindenkit ismersz, nincs mitől félned, anyád-apád is itt van, meg különben is a járt utat miért cserélnéd föl a járatlannal?
És ez így ment hosszú nappalokon és éjszakákon át, míg keservesen dönteni tudott.
Talán nem is Ő döntött, talán nem is Ő mondta ki a végső szót, de végül is ez ma már mindegy is: kis batyujába csomagolta cókmókját, könyveit, unokahúga fényképét és „fölhurcolkodott” az egyetemi fővárosba új életet kezdeni.
Az igazi mese akkor kezdődött.
A hurcolkodása után.
De az már egy másik történet lenne.
Legyen annyi elég, hogy Ő ma jómódban, dolgosan, boldogan él „emberével”, három gyermekével lábai előtt a világgal…

II.
Osztottak-szoroztak, tanácsot, kölcsönt is kértek másoktól, a családban az összeült a kupaktanácstól, végül nagy levegőt vettek, aztán belevágtak. Megnyitották a számlát, megtartották az első taggyűlésüket, jóváhagyták az alapítói okiratot, befizették a törzstőkét bejegyeztették a kft-ét és ezzel megalakították az első saját cégjüket.
Megcsinálták.
Önállósodtak.
Végre csak saját maguktól függtek, minden csak rajtuk múlt.
Csodaszép idők voltak akkoriban! Már túl voltak az Y2K problémán is, jóval benne-jártak már a XXI. században. Kormányok, miniszterelnökök jöttek-mentek, de ezzel senkisem törődött, mindenki ügyeskedett, szerveződött, vállalkozni akart, mintha új ország alakult volna: a vállalkozói kedvű emberek országáé. Forint ugyan nem volt elég a hitel-piacon, de a bankok kínálták a svájci meg a jen alapú hiteleket és a vállalkozások rá is cuppantak, ragadtak rá, mint légy a cukrozott papírra. Persze látástól-vakulásig dolgoztak: tárgyaltak, mindenféle trükköket vetettek be, kedvezményeket adtak, kaptak; és hát nem volt olyan cég, aki ne tartozott volna a beszállítóinak, ne szenvedett volna a körbe-tartozástól. Mégis mindenki optimista és jókedvű volt: „miénk lesz a világ, határ a csillagos ég” – gondolták.
Így voltak ezzel Ők is: hitelre megvették a gépet, közel tíz millába került, de a piacon ők rendelkeztek egyedül ilyen géppel, úgyhogy dögivel jöttek a megrendelések, a munkák, alig győzték, sokszor éjszakáztak akkoriban. A cash-flow mérlegük nem nézett ki jól, kevés volt a forgójuk, de azt sikerült folyószámlahitellel kipótolniuk. De aztán jött az ÁFA-visszatérítési mizéria (a költségvetési hiány miatt az állam rendkívüli adóellenőrzéseket rendelt el, s addig nem fizette vissza az ÁFA előleget, amíg az ellenőrzés le nem zárult), azzal egyáltalán nem számoltak: már csak úgy dolgozhattak, csak azokat a megrendelőket vállalhatták, akik leelőlegezték a munkát.
Valahogy túlélték azt az időszakot is.
Nyomták tovább keményen, majdnem ráment a házasságuk is, aztán mégis csinálták tovább: maguk, meg a gyerekek miatt. Már többet, mint húsz milliót törlesztettek, de csak nem csökkent a visszafizetendő, mert bejött a válság Amerikából indulva, valami ingatlan-buborék, vagy mi a franc, mégis itt csapott le Magyarországon, rajtuk ütött végérvényes sebet. Ráadásul hirtelen eltűntek a megrendelők, nem tőlük rendeltek, amikor kérdezték, miért, csak annyi volt a válasz: ti nem vagytok benne a „csókos” buliban, már más szelek fújnak, új kormány van.
Megint összeült a családi kupaktanács, jöttek a jótanácsok: keressetek ti is „csókosokat”, vagy azoknak bedolgozókat, de semmi nem segített. Hirtelen jött az ötlet, aztán néhány hónapos magad-emésztő veszekedések, viták az előnyökről, hátrányokról-kockázatokról, hogy mi lesz a gyerekekkel.
Aztán döntöttek.
Külföld.
És fél évvel a gondolat kipattanása után összepakoltak két sporttáskába, kimentek a reptérre és elrepültek.
A gyerekek egy évvel később mentek utánuk.

III.
Kora reggel van.
Még hangtalanul mozdulatlan a kisváros.
A főút mellett, az egyik ház előtt rozsdás konténer vár elszállításra. Csurig megpakolva élettelen, tárgyakkal, kopott fotelekkel, ágybetétekkel, képekkel. Az elhasznált bőröndök, leszerelt polcok, faliszekrények, agyonkoptatott szőnyegek egymást nyomva, némán várakoznak sorsuk lezárására.
Pedig mennyi mindenről tudnának mesélni, hogy nem is olyan régen még szeretett, kedvenc tárgyak voltak, egy élet elengedhetetlen részesei. Arról, amikor éhesen zajos volt a gyerekkor; küszködő, szenvedő volt az iskolába-járás; karfájukon átvetett lábakkal ültek a szerelmesek; a lapján fekvő tányér leves mindig elfogyott és a kenyérbéllel fényesre törölve került elmosogatásra. Aztán arról is szólna az a mese, hogy megszületett az új kislakó, a „kisboldogságom” és újra kezdődött a zsivaj, a kacagás és talán minden megint reménytelibbé vált hirtelen. A „csöndekről” is szólna a mese, a „némaságokról”, az „elhallgatásokról”, a mindig újrakezdésekről. Meg még annyi mindenről.
A konténer szenvtelen hidegségéről.
Meg arról is, hogy most halt meg a néni, már nem élte meg az utolsó hurcolkodást.
2018. 06. 22. péntek

0 Flares Twitter 0 Facebook 0 Google+ 0 Email -- Filament.io 0 Flares ×

Hozzászólás