SZTEREOTÍPIÁK…

0 Flares Filament.io 0 Flares ×

Megérkezünk ismerőseinkhez, barátainkhoz a kerti piknikre. Az autók a kerítés mellett jelzik: már szinte mindenki ott van A nap ugyan süt, de mégsem érezzük a tikkasztó nyári meleget. Olyan „semmilyen, magyaros” nyár van – mondanám, de mégsem mondom, inkább csak gondolom.
Sziasztok, hogy vagytok, történt valami, mi van a gyerekekkel, milyen lett a bizonyítvány, hallottad mi történt a sógorral – indul a kerti élő-csetelés. Valami erőset indításnak? Kocsival vagyunk, akkor inkább sör vagy kávé, is-is – és egyre lazábbá válik a hangulat, mindenki egyre hangosabb, harsányabb lesz. Együnk, kész a kaja, még ez is van, de finom volt, s ripsz-ropsz, már azon is túl vagyunk.
Aztán mindenki elhelyezkedik a kerti diófa alatti kőasztal körül: van, aki poharával, más cigarettájával, pipájával a kezében álldogál; van, aki simogatóan felesége térdére teszi kezét; s vannak, akik lehunyt szemmel, egyenletesen szuszogva szinte már alszanak is.
Ma is lesz meccs a VB-n – mondja V. (aki gyerekkorában focizott és eljutott az serdülő kiemeltbe is, de aztán abbahagyta, mert másfele sodródott), a meccsek jók, de a riporterek elrontják a szórakozást, arról nem is beszélve, hogy némelyikük még uszít is rasszista megjegyzéseivel; én is ezt gondolom – vág közbe A. (akiről azt kell tudni, hogy hosszú ideig dolgozott egy észak-afrikai országban), úgy drukkolnak a színes-bőrűek ellen, mintha ezért fizetnének nekik, mintha ők nem is emberek lennének, még csak nem is kell afrikaiaknak lenniük, elég, ha nem „fehérek”, még a franciákat is utálják, bár lehet, hogy őket Trianon miatt, zárja le duzzogását. Aztán mégis tovább folytatja: tegnap vezető hír volt a királyi tévében, hogy Algériában betiltották az internetet néhány napra, mert az érettségik mentek és tavaly sokan használták illegálisan a hálót a vizsgán, „micsoda műbalhét csapna nálunk az ellenzék, hogy diktatúra van”, ezt mondták órákon keresztül, szerintem ez éppen azt jelzi, hogy ők sem „vademberek” már, akik most „jöttek le a fáról”, hogy a klasszikus Mészöly Kálmánt idézzem, zárja le végül. Te sem szeretnéd, ha mellettetek arabok vagy kínaiak élnének – szól közbe F. (jól-menő vállalkozása van egy Budapesthez közeli kisvárosban), lányom kinn él Berlinben, panaszkodik, hogy fél kimenni vásárolni, mert már annyi arab van a környékükön, ahol élnek, meg hallotta beszélgetni a rendőröket, akik szintén egyre idegesebbek, hamarabb nyúlnak a pisztolyukhoz, a lányom is félti a gyerekét meg magát is, nem csodálom, hogy a Jenő nem szereti a feketéket meg a sárgákat, majd hörpint egyet a söréből.
Csönd lett hirtelen, a szomszédban vakkant csak föl a kutya élesen, talán macska rohant el a kerítés előtt, vagy valaki éppen arrafelé sétáltatja a kutyáját.
Akkor V. újra megszólal, már Svájcban él a rokonunk, a kislányának egy török fiú csapta a szelet, a rokon anyukának nem nagyon tetszett a kapcsolat, de nem szólt bele, mert ismerte jól a lányát, Ő már „igazi” svájci lett, tud magára vigyázni, úgy is lett: a fiú, talán a török szokások, konvenciók miatt mindenről tudni akart, ami a lánnyal történik, még a telefonját is elvette néha, hogy bogarássza a híváslistát, a munkahelyére is bement, hogy mit csinál, a lány bírta, tűrte egy darabig, aztán „kirúgta” a srácot, ebből azt hiszem mindketten tanultak egymás szokásait illetően, s valószínűleg mindketten változtak is, alakultak, úgyhogy természetes úton oldódik majd ez a probléma is, minek gerjeszteni külön a balhét – s már nyúl is a poharához. Most L. (műszaki érzékkel megáldott, mélyen hívő ember) szólal meg határozott hangon: azért nem ilyen egyszerű ez, én másképp látom, képzeljétek el, az asszony a barátnőjével kettesben törökbe akart utazni egy hétre nyaralni, de ahogyan az előbbi példa is mutatja, azok a törökök olyan megbízhatatlanok, kiszámíthatatlanok, még megtámadják őket, aztán a franc tudja, mi lesz utána, nem, ne menjenek, inkább maradjon ki Törökország; ezt ugye nem gondoltad komolyan, csak viccelsz – szúrta közbe A., túlságosan elszaladt a fantáziád, megfertőzött téged is a STOP-SOROS kampány, legalább mi ne veszítsük el a józan eszünket; és ha mégis történne valami, utána már a köpönyeg mit sem érne – jött a gyors, lezáró viszontválasz megfellebbezhetetlenül.
A kutya a szomszédban rendületlenül csahol tovább, de senki nem áll föl megnézni, miért; csak ülnek maguk elé meredve, a hangulat kissé feszültebbé válik, mégis minden olyan békésnek látszik.
Háború lesz, meglátjátok, mindig így kezdődött el – szólalt meg most Gy. (aki már közelebb jár a kilencvenhez, és szellemileg még mindig tökéletesen friss), tudom, utáljátok ezt a terminológiát, hogy tőke meg az ipari, banki, hadiipari nagy-tőke osztályérdekei, meg azt a dumát is unjátok, hogy ők mindig tudják érvényesíteni az érdekeiket, de ez akkor is harc, nézzétek meg majd az Orbán-Merkel találkozót, az se fog másról szólni, csak arról, hogy a német tőke érdekei érvényesüljenek, persze úgy, hogy Orbán és sleppje se járjon rosszabbul, látszólag veszekednek majd, de minden megy majd tovább a maga útján, az Orbán fegyverkezni akar, nosza, a németek fölfegyverzik, az üzletből meg majd csurran-cseppen. És ezzel most mit akarsz mondani – kérdez közbe V., ki fog akkor nyerni? Azt nem tudom, de azt, ki veszít, azt igen, mert így volt ez Szarajevó előtt is, Auschwitz előtt is, a két világégés előtt is és a lezárásakor is, most is így lesz, igaz, még messze vagyunk ettől, de félelmetesen és egyértelműen közeleg; a kisebbségnek, az elutasítóknak, a vesztesek érdekében szólóknak a hangja elvész a nagy zűrzavarban, és maga elé néz hirtelen és elhallgat.
Hagyjátok már abba – szólal meg most Zs., (jól-menő kisvállalkozása van), ne mindig a politika legyen a téma, gyerekek, unokák is vannak, róluk meséljetek inkább – zárja le duzzogását. Akkor Ú. (háziorvos) szólal meg, a gyerek, az unokáim apja kinn él németben, ott dolgozik, német feleségével szépen élnek, néha kimegyek hozzájuk, meglátogatom őket, tulajdonképpen minden rendben lenne, csak mégsem, mert valami idegenkedést, ellenszenvet érzek a menyemben velem szemben, mintha szándékosan kerülné a sűrűbb találkozásokat, de nem merem szóvá tenni, mert lehet, hogy akkor még annyit se látom őket – hadarja el egy szuszra; miért nem beszéled meg a fiaddal, vagy beszéled ki a menyeddel, kérdi V. szókimondóan, csöppet sem támadóan; egyszer már próbáltam, akkor valami olyat mesélt, hogy akkoriban, amikor még nem voltak házasok, fölmerült: kimennek Ausztráliába dolgozni, talán oda is települnek, és akkor én durván beszóltam nekik, ő meg azt felelte, mi közöm hozzá, azóta inkább hallgatok; de hát ha a családban nem tudjátok kibeszélni a vélt vagy valós problémákat, akkor hogyan várható el, hogy a társadalom kibeszélje magából – röppen föl az újabb kérdés, ami persze megválaszoltalan marad.
Menjünk le a tóhoz – jön a fölmentő javaslat, de senkisem mozdul. Mindenki hallgat, mit lehet ilyenkor mondani, kérdezni, már a kutya is elcsendesül a szomszédban. A másik szomszéd éppen bekapcsolja a tévéjét vagy a rádióját és onnan lágyan az Imagine dallama csendül föl.
Észrevettétek, hogy a fiatalok körében kezd elterjedni a szingli életmód – vág bele új témába Á. (imádja és érti is a sakkot, szépen megél belőle), kezdenek eltűnni a lányok és a fiúk közti különbségek, a fiúk hozzáfognak megtanulni a lányszerepeket és a lányok is önállósodnak már, a fiatalok összejönnek, egymáshoz csapodnak aztán szétválnak, ez teljesen átalakítja majd a világot, hagyja abba hirtelen, mert nem látja a szemekben, hogy fölkeltené az érdeklődést. De V. folytatja a témát: mi következik majd ebből, mert nagy együttérzésre, támogatásra a szülőktől nem számíthatnak; az nem úgy van, az nem érdekli a mai fiatalokat – folytatja Á., ők akkor is ezt az életmódot választották, majd ők fogják a kizökkent világot helyre tolni, meglátjátok! De a ’68-asok is ezt vallották, eszerint éltek, aztán mi lett belőle, semmi – folytatja V. a megkezdett mondatot, amire megint csak csönd jön, semmi válasz.
Akkor az eddig hallgatag L. (újságíró) szólal meg: a múltkor láttam egy elgondolkodtató, jó filmet a sztálini kényszermunkára vitt magyar svábokról, elküldtem nektek is, meg a gyerekeknek is, hogy lássák, ilyen is volt, tudjanak erről is, már egyre kevesebben maradtak, akik átélték és képesek is mesélni, tudjátok mi volt a reakció, „Anya, mi élni szeretnénk, élvezni az életet, nem állandóan ilyeneket nézni, ez olyan zavaró lenne”, értitek?
Akkor a fiatalok se? – gondolom, de nem teszem föl a kérdést, a feleségem térdét simogatom csak tovább, a másik kezemben a pipából kiverem a hamut: lassan indulnunk kéne, ma sem váltottuk meg a világot, viszont a piknik nem volt rossz…

2018. 07. 06. péntek

0 Flares Twitter 0 Facebook 0 Google+ 0 Email -- Filament.io 0 Flares ×

Egy hozzászólás a(z) “SZTEREOTÍPIÁK…” bejegyzéshez

  1. Radnai Józsefné

    Az írás tetszik! A benne leírtak viszont vegyes érzelmeket keltettek bennem! Olyan “langyos” az egész társadalom!

    Válasz

Hozzászólás