A KUTYÁK TEHETNEK RÓLA

0 Flares Filament.io 0 Flares ×

1.
Mindenről a kutyák tehetnek.
Összekaptak. Csak a „szokásos” megmérettetés volt a falka-vezérségért: mint mindig, megint a szuka-kutya kezdte és természetesen, mint mindig, megint a kan húzta a rövidebbet. De most a szuka rákapott a kanra, erősen szorította a nyakát, de persze csak a ráncos bőrét tartotta a fogai között, az meg csak állt és várt, mikor enyhül a szorítás. De az nem enyhült, már lassan én is sokkot kaptam a látványtól is, a hörgő hangoktól is, közbeléptem, próbáltam szétválasztani őket, de hosszú percekig nem ment, majd hirtelen a szuka elengedte, az én kezem meg a kan pofája előtt volt, hát arra kapott rá. Vérbe borult a kezem, a fognyomok mentén – alul is fölül is – bíbor lett minden, még a szemeim elé is vörös köd ereszkedett, rohantam a vízcsaphoz, hideget rá, alig kaptam levegőt, már ugrott is hozzám a Betadine fertőtlenítővel az asszony; a kezem lüktetett minden dobbanásnál, aztán lassan, megnyugodtam. Nem nagyon érdekelt a fájás, de amikor a negyedik vagy az ötödik napon a vörösség elkezdett terjedni és már elérte a karóra szíját is, és a lüktetést is zsibbadás kezdte kísérni, talán húsvét lehetett, akkor a locsoló-körút végén mégis csak bementem az ügyeletre.
Az országoshírű, nemrégiben felújított, a legkorszerűbb orvosi eszközökkel rendelkező kórház volt a területileg illetékes ügyeletes, hát odamentem. Talán 15-20 ember lehetett az ügyeleti előtérben, volt, aki egyedül várt, másokat elkísértek a gyerekei; egyesek némán ültek, de voltak, akiknek már kitoltak hordágyat is, amire gyöngyöző homlokkal, eltorzult arccal, nyögdécselve ledőltek. A recepciós pultnál néhány orvos téblábolt, egy ápolónő egykedvűen püfölte a számítógép billentyűjét, itta a kávéját; néha hangos szirénázással megérkezett egy mentőautó egy újabb beteggel, időnként felnyögött valaki, de amúgy nem történt semmi: semmi rohanás, semmi kapkodás, mintha nem is a sürgősségi osztályon lennénk, mintha megállt volna itt az élet.
Végül is: egy nagy gyár feldolgozandó alapanyagai vártak raktározásukra, szortírozásukra, fájdalmas feldolgozásukra, megmunkálásukra.
Odalépek a pulthoz. Szólította valaki?, üljön vissza a helyére. mit zavarja a munkát, majd hívjuk, amikor kell – jön az elutasító ledorongolás a pult túloldaláról, föl sem nézve; hogy milyen emberek vannak, erősít rá egy másik fehérköpenyes-hatalmasság. Csak a nevemet akartam megmondani, hogy – próbálkozom, de a szúrós tekintetre elnémulok és szégyenlősen visszaülök az egyik padra. Negyedóra múlva rám néz és megszólal, jöjjön ide, TAJ kártya, neve, lakcíme, panasz – és türelmetlenné válik hirtelen, mutassa, mi ez, hogy és mikor történt, mondja már – sürget, mintha én tehetnék arról, hogy neki most dolgoznia kell. Négy napja?, maga megőrült, leélte már az élete nagy részét vénember, és nem nőtt be a feje lágya, nem tudja, hogy a kutya-harapással azonnal orvoshoz kell fordulni, milyen ember maga, most meg itt ugrál nekem türelmetlenül, örüljön, ha nem kell levágni a kezét, főorvos úr, jöjjön ide, nézze meg, milyen emberek vannak, majd szólítják – és már tudomást sem vesz rólam, föláll és bemegy hátra az egyik ajtón, s néhány pillanat múlva kávéval a kezében tér vissza és kényelmesen elhelyezkedik a képernyő előtt a pillanatig tartó csendben.
Visszaülök.
Újabb negyedóra telik el, csak az érkező mentőautók ápolóinak a hangja hallatszik föl néha. Aztán megint a csönd. Melyikük a kutyás, az jöjjön utánam, maga az, mutassa a kezét – harsan élesen és már megyünk is be a rendelőbe. Maga tényleg nem normális, hol él, ember, nem járt iskolába, olyan vérmérgezése lehet, hogy az egész karja rámegy, azonnal meg kell műteni, de látom, a vérnyomása is magas, na, megnézem van-e hely a szeptikusoknál, előtte tüdőszűrés, mikor evett ma utoljára, akkor hétkor műtöm, most ideiglenes gipszet kap, hogy milyen emberek vannak – zárja le az egyoldalú diskurzust, és már terel is a folyosóra, mintha a vágóhídon lennék.
Sínen vagyok.
Végre „jó” kezekben vagyok.
2.
Lüktet.
Egyre erősebben lüktet.
A jobb kezemben, a csukló felett már benn a tű, a kilógó végén lezárva, a funkcióját nem tudom, végül is: mi közöm hozzá, majd kiderül, amikor kell. A bal karom már rögzítő-gipszben, gézzel fölkötve, még nem is viszket, csak szokatlan. Komótosan átbattyogunk a Röntgenre a „gyerekkel”, aki már harminc felett, és akivel együtt voltunk délelőtt a „szokásos”, elmaradhatatlan családi locsolkodáson, most itt ragadt velem, már hívta az asszonyt, röviden tájékoztatta: benn tartanak, megműtenek. Egy pillanat alatt túl vagyok a Röntgenen, na, ez gyorsan ment – gondolom, gyerünk gyalog föl az elsőre, keressük a nővér-szobát, persze a folyosó túlsó-végén; akkor végig a folyosón baktatunk, mindenütt nyitott ajtók, bezárt ablakok, enyhe savanyú betegszag; néhány szobában tévé a fali konzolon, benn 4-6 ágy, az ágyakon félmeztelen férfiak, nyitott szemmel horkolnak, minden fehér, egyhangúan békés, a meleg már a szobákból is megcsap. Jöjjön a szepszises szobába, maga odakerül, ne egyen, ne igyon semmit, hétkor műtét, a 107-es szobába megyünk, az az ágya, az a szekrénye, ott a WC, szemben a fürdőszoba, milyen gyógyszereket szed, most beadok egy nyugtatót – hadarja és a választ se várva azonnal kimegy. Négy ágy, a másik három ágyon betakart férfiak, az egyik mellett egy asszony ül, fogja az ágyban fekvő férfi kezét, lassan ránk néz, biccent, én hangosan köszönök, szemből halkan jön rá a válasz, a mellettem lévő ágyon alszik az ember.
Sorolom a „gyereknek”, mit hozzon be, majd a műtét előtt bejövünk anyával, már beszéltem vele, akkor mindent behozunk, pizsamát, törülközőt, papírt, szappant, fogkefét, fogkrémet, az Ipadot, meg a billentyűt is, na megyek – ismétli, s azzal elhúz. Három óra, még van négy órám a műtétig, mit csináljak addig: az utcai ruhámban csak nem fekszem le az ágyra; közben benézek a fém-szekrénybe, magam sem tudom, miért, óvatosan kihúzom az éjjeli kisasztal kopott zománcú fiókját, a többiekén lakat, ezen nincs, persze üres; mégis leülök az ágy szélére, előttem a hátizsákom, benne Grosszman könyve az Élet és sors, kiveszem, ráteszem az éjjeli asztalra, megsimogatom, tényleg megérkeztem.
Körbe-nézek a szobában: az ajtó mellett a két kis-helyiség, két oldalt a falak mentén a négy ágy, az enyém az ablaktól a legtávolabbi a szekrények előtt; az ablakok faltól-falig húzódnak, éppen úgy zárva, ahogy a többi szobában is; előttük egy asztal három székkel, a negyediken ül az asszony az ágy mellett; tévé nincs a szobában, de a fejem fölött a falon mindenféle konnektor, kapcsoló és megnyugodva látom, egy éjjeli lámpa is, fölkapcsolom, világít, akkor rendben; a falra támaszkodva egy mosdó is van, egy csavaros csappal. A falak fejmagasságig mosható olaj-festékkel világos barnára festve, fölötte fehéren vakítanak, úgy érzem: visszautaztam a XIX. századba, mintha nem is a XXI. században is lennék.
Még három óra a műtétig, akkor van még időm, kisétálok a folyosóra, elmegyek a lengőajtóig, ki a belső teraszra, ahol agyonkoptatott fotelek, kisasztalok, a fal mellett néhány virágtartóban kaspók, benne kókadt, kiszáradt virágok, semmi mozgás, se az emeleten, se lenn, a földszinten, pedig itt a főbejárat, a központi-recepció, de húsvét van, tényleg: HÚSVÉT van, az egész olyan távoli, értelmetlen, érdektelen és jelentéktelen, akkor vissza a szobámba.
Már „szobámnak” hívom.
Altatással lesz.
Nem akarom altatással, rossz emlékeim vannak, még gyerekkoromban, úgy hatvan évvel ezelőtt, a „legendás” Kútvölgyiben vették ki a mandulámat, be kellett ülnöm egy székbe, lekötözték a lábamat a bokámnál, próbáltam a bokámat kiszabadítani, előre-hátra csiszoltam, de csak nem sikerült, sunyin és hirtelen a hátam mögül előre nyúlt egy kéz, egy maszkot szorított az arcom elé és én elkezdtem zuhanni, zuhanni, zuhanni egy mély kútba és le sem akartam érni, csak az ágyamban tértem magamhoz, a torkom irgalmatlanul fájt, meg persze a kisebesedett bokám is. A műtét nem sikerült, másodszor is be kellett menni kivetetni, akkor az öcsémet is meg kellett műteni, ő ment először, én kinn sétáltam addig a folyosón (milyen hosszú folyosó volt, megálltam a végén az ablaknál és lenéztem a mélybe a Kútvölgyi útra, ahol emberek sétáltak, siettek a dolgukra, volt, aki cigit szívott és olyan távolinak, meseszerűnek tűnt, hogy „kinn” is lehet élni, nemcsak a műtétre várni), akkor behívtak engem is, megint a szék, a lekötözés, a maszk, de most nem zuhantam olyan mélyre, hangokat hallottam végig, motoztak a számban, akkor kinyitottam a szemem, Te, ez fölébredt, maszkot neki, megint zuhantam, aztán az ágy. Szóval marhaság az altatás, szűrtem le magamban, csinálják helyi érzéstelenítéssel, majd megbeszélem velük, az aneszteziológus is csak ember.
Végre megérkeztek, mindent elhoztak, amit kértem, amit kell bepakoljuk a lemez-szekrénybe, van, ami marad a táskában, és van, amit az éjjeli szekrényre teszek. Sápadt vagy, Te is, félsz?, itt maradok végig, nem félek, csak az altatástól, még egy óra hétig – suttogjuk, én már pizsamában. A kutyás a műtőbe, de még csak hat óra van, nem baj, előbb kezdünk, gyerünk meztelenre, aztán föl az ágyra, nyugtatót kapott, ugye – hangzik fölöttem, és én szégyenlősen a fal felé fordulva kibújok a pizsamagatyámból, az asszony meg a „gyerek” törülközőt tart paravánnak, magamra húzom a takarót, már ott is a betegszállító, gyors mozdulatok: egy csavarás, aztán még egy, már gurulok is a folyosón, a fejem fölött a plafonon a lámpák mintha morzéznának: ti-tá-tá-ti, egy sötét, egy világos, aztán megint világos, majd sötét mennyi kiégett körte; mögöttem siet az asszony és a „gyerek”, be a liftbe, talán két emelettel följebb kigurítanak, innen már nem jöhetnek tovább, itt várjanak, én intek, még látom, ők is, aztán begurulok egy hatalmas terembe. Se lámpa, se egy teremtett lélek, félhomály, már a betegszállító is magamra hagyott, csak a csönd, csak a csönd. Meg a hideg, olyan halottas szoba – gondolom magamban röhögve, eddig nem is olyan vészes. Öt perc telik el, talán tíz, itt nincsenek se percek, se órák, már az eltűnt idő sincs. Talán már a semmi sincs. És akkor – a semmi csöndjéből – a háttér szemet-nyugtató zöldjéből kiválik hirtelen egy maszkos, világos zöldbe öltözött ember, az aneszteziológusa vagyok, hallom nem akarja az altatást, talán van valami problémája – hallom a nyugodt, szenvtelen fölvezető kérdést és már vissza-hallom a hangomat (tényleg az én hangom?), ahogy mondom, zuhanás, sunyi maszkos ember, mély kút, s már jön a mosolygós válasz is, az régen volt, ma már nem kloroformmal dolgozunk, a kéz meg speciális, tele van idegsejtekkel, jobb, ha nem látja, nem mozog, hosszadalmas is, mindannyiunknak így jobb, na itt írja alá, majd megint csend és hideg, de legalább nem izzadok, de miért van itt ilyen hideg? Aztán többen bejönnek a terembe, odébb egy pultnál megállnak, beszélgetnek, mindegyikük arca eltakarva, valaki odalép az ágyam mellé, feküdjön át arra a másikra, ott maga mellett, a lepedőt hagyja és már megy vissza a többiekhez, én meg ahogy teremttettem ott fekszem az ágyon kiszolgáltatva a hidegnek, az idegen szemeknek, amik persze nincsenek is, csak szenvtelen orvosszemek odébb, kéne egy lepedő mégis, súgom, minket nem zavar, jön a válasz, úgyis lesz majd még egy átszállás majd a műtőben, hirtelen többen lépnek az ágyhoz, megint gurulok, most be egy műtőbe, nagy világosság, senkit nem látok, csak egy műtőasztalt, másszon át, majd jobbról valaki mellém lép, matat a csuklómnál, most gondoljon valami szépre, mondja, a többiek mire szoktak, kérdezek vissza, egy jó nőre, az segít ilyenkor, de nekem kinn van a feleségem, még hallom a kuncogást, majd valaki megfogja a kutya-harapától vörös kezem, alszik már…
„Ti-tá-tá-ti, egy sötét, egy világos, aztán megint világos, majd sötét mennyi kiégett körte” – már megint gurulok, mögöttem vigyorog a „gyerek”, talán le is kap a telefonjával, az asszony még megszeppenve, a betegszállító már Forma 1-et meghazudtolva szlalomoztat be a szobába, ahol – a hevenyészett családi paraván mögött – fölveszem a pizsamagatyámat, majd átmászom az ágyamba, milyen volt, fáj, minden rendben? – kérdi óvatosan az asszony, belép egy ápolónő, rácsatol egy flakonra, szóljon, ha valami fáj, maguknak most el kell menni, majd holnap jöjjenek, pihennie kell, intenek, visszaintek és Ők el.
3.
Kiürült a flakon, lecsöpögött az utolsó csepp infúzió is, én csak fekszem, nem mocorgok, fekszem, sehol egy ápolónő, egy orvos, már a család is hazaérhetett, ha kiszabadítanak a flakon fogságából, az már telefonálnék is, ilyenkor már túl a kutya-sétáltatáson, etetésen, már a Híradó megy, aztán valami film, ez most nem az én világom, a nagy messzeség – gondolom leverten a műtét után pár órával. Aztán nem bírom tovább, megnyomom a piros gombot, semmi sem történik, a plafonon a ventilátor kavarja csak zümmögve a levegőt, már a függönyök is behúzva, megint megnyomom, hátha most lesz következménye egy élő nővér személyében, de semmi. Minek nyomogatja, úgyis csak akkor jönnek, amikor ők akarnak, most járják körbe a szobákat, ellenőrzik a gyógyszer-beszedést, maradjon nyugodtan, milyen volt a műtét – szólít meg a szemben lévő ágyon fekvő ember, akinél az asszony ült, de már Ő is elment.
Most jobban megnézem, a takaró valahogy deréktól lefelé a jobb oldalon nem dudorodik, egyenletesen sima, mintha nem is takarna semmit. Elkapja a pillantásomat, nincs ott semmi, ne is keresse, begyulladt a nagy lábam ujján a köröm, először levették a körmömet, aztán a kórházban kaptam egy bakteriális fertőzést, akkor fölhoztak ide, nem érdekes, combból le, szerencsére csak az egyiket, nem mindkettőt, valahogy megállt a terjedés, a jövő hónapban már talán megyek is haza – meséli egy szuszra, és maga, mi történt a kezével? Tulajdonképpen semmi, csak a kutyák összekaptak, az egyik megharapott, de vártam vele, hogy elmúlik magától, most kikaparászták, amit ott találtak – válaszolom, nem nagy ügy, már most mennék haza, de lógok ezen a madzagon, pedig már üres a flakon is; van valami rend itt, lámpaoltás, fürdőszoba-használat, mikor kell kelni, reggeli, ki és mikor jöhet be – kérdem levegőt sem véve; hát, én most nem használom se a vécét, se a fürdőszobát, de a többiek se tudják, úgyhogy magáé az, egész nap és éjszaka, egyébként nincsenek különösebb szabályok, bár mi nem mehetnénk ki, mert szepszisesek vagyunk, más be se jöhetne hozzánk a fertőzés veszélye miatt, de ezzel a kutya sem törődik, hogy stílszerű legyek magához, hogy szólíthatom, engem L.-nek hívnak – hagyta abba hirtelen, mintha elege lett volna a beszédből; Gy. vagyok, kényszer-nyugdíjas, 55 éve nem voltam betegként kórházban, máskor is csak látogatáskor, meg amikor megszülettek a gyerekek, unokák – hagyom abba hirtelen, mert megjelenik az ajtóban egy ápolónő, szúrósan rám néz: mi a baj, fáj a keze, akkor hozok egy fájdalomcsillapítót – és már fordulna is ki, de megállítom, nem fáj semmi, de mintha lecsöpögött volna az a szmötyi a flakonból, de jó, hogy mondja, akkor leveszem, maga ma már nem eszik semmit, majd reggelit hoznak, pihenjen, de ha akar, föl is kelhet majd, tusolhatok is – kérdeném közbe-szólva, de már árkon bokron túl jár. Most még ne menjen, bár most már nem fog történni semmi – mondja szemből L., majd holnap, akkor tanulja meg, hogy kell a kezét bekötve használni, azzal behunyja szemét.
Fölkapcsolom az éjjeli lámpát, előveszem Grosszmant, de rögtön le is teszem, ez most nem megy, akkor jöjjön az Ipad: Hírkereső, Mérce, Index, CNN, de birizgál a kanül, de legalább a kezem nem fáj, csak viszket, de azt ki lehet bírni. Nem tudok elaludni. Lepereg előttem a mai nap: ma sem írtam semmit, ma sem történt semmi, minden megy a maga útján. Csak bekerültem egy kórházba. elaltattak, aztán megműtöttek. Most meg itt fekszem egy kórházi ágyon: kiszolgáltatottan. Amióta az eszemet tudom, mindig úgy gondoltam, megtervezem az életemet, aztán megcsinálom. Mindig előre elképzeltem, hogy mi fog történni, hogy fog eltelni, s akkor nem is volt olyan veszedelmes. De ezt most nem terveztem, ezt nem tudtam előre átélni, semmi nem lett ismerős, amikor megéltem. Mintha nem is én éltem volna meg. Nem is én voltam a saját darabomban a főszereplő: csak egy nevesincs statiszta. Egy egyszerű TAJ-szám, egy pontszám, ami pénzt hoz a kórháznak.
Hallgatom a mellettem lévő ágyról jövő szuszogást, nem egyenletes, olyan zaklatott, néha a felém fordult arc is eltorzul, vajon álmodik vagy fáj valamije? Talán csöngessek és hívjam az ápolónőt? Úgyse jönne be, csak, amikor ő akarja.
Csönd van.
Már a plafonon sem forog a ventilátor.
Mindenki alszik.
Nekem „… nem jön az álom, az enyhet adó…”.
4.
Zajra ébredek, az ápolónő éppen elhúzza a függönyt, ugyanaz, aki este is volt, akkor nem volt még meg a váltás. Rápillantok az órámra, még nincs 6 óra, fölkelni álomszuszékok, hasukra süt a nap, mindjárt itt a vizit – azzal már megy is ki a szobából. Mindenki elkezd mocorogni, fölkelek, kimegyek a vécére, viszem a papírt is, de ott is van, elvégzem a dolgom, visszajövök, van még időm a fürdőszobára is? – kérdem a többiektől, az „ismerős” L. szemből, bólint, menjen csak, még egy óra, míg ideér a csapat.
A „jó” kezembe veszem a fogkefét, fogkrémet, szappant, borotvahabot és a borotvát, és persze egy tiszta alsógatyát; a törülközőt a hónom alá szorítom, belépek a „fürdőszobába”, egy mosdó, egy tusoló van benn, a tusolóban lavór, a fal mellett egy kisszék, odarakom a törülközőt, a többi cuccot óvatosan a mosdóra helyezem, na, ez szép egykezes mutatvány lesz, belenézek a tükörbe, egy borostás-sápadt arc néz vissza rám, a szemei körül ráncok és sötét karikák, ez lennék én, súgom magamnak, akkor fogjunk hozzá. Kinyitom a vízcsapot, csak hideg-víz folyik, de reggelente úgyis abban mosdok, behajolok a mosdó fölé, a „jó” kezemmel meglocsolóm az arcom, kimosom a szemem, előveszem a borotvahabot, megállok: na, ezt most hogyan, mindig a balkezem mutatóujjára szoktam nyomni a habot, aztán azzal elkenni az arcomon, de ez most lehetetlen, akkor közvetlenül az arcomra nyomok egy picit, lerakom a flakont , ugyanazzal a kezemmel elkezdem szétkenni, majd jön a borotválkozás, minden tovább tart, de sikerül, lemosom. Ugyanez a mutatvány a fogmosásnál is, még lassabb. Akkor ezzel is készen lennék, jöhet a tusolás. Röhögnék, ha nem én lennék a mutatványos-bohóc, de én vagyok: a hideg víz már zubog, a műtött kezemet eltartom magamtól, nehogy víz érje, jöhet a szappanozás mindenütt, majd újra a víz, törülközés, megy ez, jöhet a gatya, háromnegyed hétre már benn is voltam az ágyamban. Jó volt? – kérdi az ablak mellől a férfi, nagyon, újra magamnál vagyok legalább, akkor jöhet a vizit, kezdődhet újra egy nap, Gy.-nek hívják – hallom L. hangját, miközben felém biccent, ő meg P., mesélsz magadról? – fordul felé, de az inkább hallgat, a reggelek a legnehezebbek, folytatja L..
Egyszerre élénkség a folyosón, benéz az éjszakás nővér, szemmel verve csöndet parancsol, aztán teátrálisan oldalra lép és berobog a szobába hét fehérköpenyes férfi, egy fiatalabb nő: elöl egy magas, ősz hajú, szigorú-tekintetű ember, mögötte félkörben a többiek, az utolsóban fölismerem az én orvosomat, aki a sürgősségin ellátott. Hogy vagyunk, hogy vagyunk, lássuk csak – és már nyúl is L. kórlapjához, leemeli az ágya végéről, nézegeti a görbéket, a beírásokat, valamelyik orvos a sleppből lerántja a takarót L.-ről, mintha nem is egy élő ember, hanem egy boncolásra, demonstrálásra váró tetem lenne, elkapom a fejem, de így is rémísztő látni, amit tegnap este csak hallottam, a combtól csonkolt húst, a gömbszerű lezáródást, a hegeket, a látvány beleég az agyamba, üres gyomrom összerándul, és azonnal bevillan egy kép, egy soha el nem felejthető pillanat, még általános iskolás koromból, állok a Fehérvári úton, egy lánnyal beszélgetek, nagyon tetszik a lány, talán éppen a következő randit egyeztetjük, talán az előző csók csodálatosságát ecseteljük, aztán csak azt látom, hogy a lány elsápad, szembogarai egyre nagyobbak lesznek, mintha szaporábban venné hirtelen a levegőt, talán a száját is nyitja, de hang nem jön ki a torkán, én éppen a villamossínen állok, bal lábam a két sín között, a jobb az innensőtől kívül, mosolyogva beljebb lépek és automatikusan balra nézek, ahol éktelen csilingeléssel, csikorgó fékezéssel csúszik és csúszik és csúszik felém a tizenkilences villamos, csak annyi időm maradt, hogy reflex-szerűen hátra-ugorjak és elessek, estemben is hátrafelé guruljak és akkor az osztálytársam, a Tóth Pisti anyukája pofon vág és kiabálja te hülye-gyerek, majdnem levágta a villamos a lábadat, de nem vágta le, milyen más lett volna az életem, L. csak fekszik az ágyában, szinte mosolyog, de én csak hangokat hallok, csak magamat látom.
A „leleplező” már mondja is, én semmit nem értek az egészből, különben is, mi közöm hozzá, L. is sápadtan hallgatja a latin hangzavart, maga mit szól hozzá, hallom most az ősz-hajútól, aki széles mosollyal, műfogsorát kivillantva, félig hátra-fordulva kérdi ezt a fiatal nőtől, ő akadozva belekezd egy mondatba, az ősz hajú egyetértően bólint, miközben szemei kíváncsian és mohón pásztáznak föl s alá a medika testén, majd a kitárulkozva fekvő L.-t otthagyva tovább lép a csapat.
Arra fordítom a fejem, de nem látok semmit P.-ből, mert teljesen körül állják az ágyát, megint csak az érthetetlen pusmogás, az egyik orvos folyamatosan beszél, a hangja olyan, mintha éppen vizsgázna, remegően ideges, kapkodóan gyors, közben rá sem néz P.-re, csak az őszhajúra, de semmi kérdés nem jön, az ősz-hajú semmitmondóan hallgat, aztán elfordulnak P.-től, aki ugyanúgy, kitárulkozva fekszik az ágyán, s amikor ellépnek láthatóvá válik, P.-nek nincsenek lábai, csak egy törzs meg két kar az ember, aki most halkan megszólal, akkor még ma sem mehetek haza, pedig annyi dolog vár otthon, te jó isten, milyen szobába kerültem, mi fog még itt kiderülni?, de most nem derül ki már semmi – csak fekszem egyre idegesebben, már nem tudok semmire gondolni, sem emlék, sem varázslat, csak a fölkapcsolt ventilátor egyenletes zümmögése, szóval maga a kutyás – hallom az őszhajút, és az orvosom hangját, de ebből sem értek semmit, majd ellépnek tőlem is, visszajövök és új kötést teszek föl – és már ott sincsenek, talán tíz perc vagy öt volt az egész, de mennyire más lett már a világ hirtelen.

(részlet)

0 Flares Twitter 0 Facebook 0 Google+ 0 Email -- Filament.io 0 Flares ×

Hozzászólás