(fogalmazás egy magyar általános iskolában)

Nemrégen, néhány nappal ezelőtt volt egy halottak napja ünnepség.
Az ünnepséget nem nagyon sokan együtt, hanem nagyon sokan külön-külön ünnepeljük. Nincsenek beszédek meg szavalatok meg műsor se, és nem kell elénekelni az elején a Himnuszt a végén meg a Szózatot se.
Ez egy ilyen ünnepelés, mert a halottak úgyse nem látják, bár a Gyuszi szerint, aki az osztály legokosabb gyereke a tanárnő szerint, hallják. Ezt ugyan én nem hiszem, de mégis lehet, mert sok embert láttam, akik tettek-vettek a sírjuk körül és közben motyogtak, pedig egyedül voltak.
Mi hárman mentünk az ebéd után az ünnepségre anyuval és apuval, én pedig voltam a harmadik. Az anyu vett virágokat, apu meg magával hozta a kis-ásómat meg a kis-gereblyémet, ami még megvolt, mert megmaradt a homokozós korszakomból, amikor még nagyon kicsi lehettem régebben. Kocsival mentünk, de a temetőbe nem engedtek be, mert nem volt külön engedélyünk valakitől, amiért apu egy nagyot káromkodott, hogy bezzeg a csókosoknak meg a fekete Audisoknak meg Skodásoknak lehet, de anyu csak ránézett és apu azonnal elhallgatott, mert anyu úgy nézett rá, ahogy szokott és olyankor én is elhallgatok, pedig az ritkaság. Megálltunk jó messze a bejárattól, mert csak ott volt hely, csak kicsi, apunak előre és hátra kellett mennie, míg nem koccant egy kicsit a másikhoz, de nem ült benne senkisem, csak anyu szisszent egy nagyot meg apu.
Végre bementünk az ünnepségre a sok emberrel együtt, ahol én még nem is jártam és anyuék is ritkán, mert sokáig keresgéltek a szűk ösvényeken, mintha nyomkeresők lettek volna a könyvtáros filmből, anyu mondta, hogy merre menjünk, de apu mindig nem arra akart menni, mert kerestünk egy nagy fát vagy bokrot, mert anyu szerint ott van a nagyi sírja, ahol lesz a megemlékezés, de sok fa meg bokor volt, mégis megtaláltuk a nagyit még sötétedés előtt.
Akkor anyu szólt apunak, hogy fogjon hozzá és apu hozzáfogott kapirgálni a leveleket, meg meglazítani a földet egy kő körül, amire az volt írva: ANYUK NK, de már az „Á” betű leesett vagy lekopott, anyu mondta is, hogy meg kéne csináltatni, mire apu mondta, hogy jó, de megcsináltathatná az anyu bátyja is, akivel nem tartjuk a beszélő viszonyt, mert összevesztünk velük egyszer, de nem emlékszem, hogy miért és mikor. Közben anyu kivette a műanyag cserépből a sárga virágot földestől és benyomkodta a lukba, amit apu ásott oda a kis-ásómmal.
Amikor végeztünk, akkor megfogtuk egymás kezét és néztük az ANYUK NK-at, aki az én nagyim volt, de én nem emlékszem rá, mert nagyon kicsi voltam. Akkor anyu azt kérdezte aputól, hogy „emlékszel arra, amikor előszőr följöttél hozzánk és anyu azt kérdezte tőled: ugye szereti a lányomat, fiatalember?” – pedig akkor még alig ismertük egymást, mire apu azt felelte, hogy emlékszik, de akkor szerette anyut és most is úgy. És még sokat kérdezett anyu aputól és apu mindenre emlékezett és akkor ő kezdte kérdezni anyut, de anyu is mindenre emlékezett és annyi mindent megtudtam akkor a nagyimról, amit korábban nem tudtam.
És akkor csönd lett, olyan súlyos csönd, amit nem értettem, mert szerintem a csöndnek nem lehet súlya, ahogy hangja se.
És akkor vége lett az ünnepségnek, pedig ez jobb volt, mint sok iskolai.
2019. 11. 06. szerda